Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 1. szám
I A MAGYAR NEMZETI SZÍNHÁZ A Pesti Magyar Színház 1840- ben megkapta a Nemzeti Színház nevet, s a közönség jószerével fel sem mérte a különbséget, vagy ha igen, nem akadt fenn rajta. Mai szóval: elfogadta a magáénak a színházat, örvendett neki, sőt. hamarosan meg is szokta. A szabadságharc előtti, reformkornak nevezett évtizedekben erősen fejlődött az ország, és ezen belül Budapest meg- (vissza-) magyarosodása. Ebben a Nemzeti Színház is megtette a magáét. Bár senki nem gondolta, hogy a magyar színészet előző, hányLvetett évtizedei után egyik napról a másikra „stabil” színház üthet tanyát a jórészt még sokáig német ajkú városban, a nehézségeket, ha bérbe adás révén is, de végül mindig sikerült áthidalni. A magyar színjátszás, a magyar dráma és ezeken át a magyar nyelv kultusza a szabadságharc előtti évek mind lelkesebb légkörében egyre nagyobb lendületet kapott, s a színház vállalt feladata mintha könnyebbé vált volna. Az együttes is megindult a szakmai fejlődés útján. Az Egressy—Megyeri—Lendvay nemzedék alapozta meg azt a színészi hagyományt, mely mindmáig termékenyítőén hat és váratlanul, egyben jólesően tanúsítja a magyar művészek kiválóságát. A nagy osztrák színész. Anschütz vendégjátéka a harmincas években még szenzáció volt, de a külföldi művészek ünneplésébe egyre több sznob és udvariassági elem vegyült. Pedig jártak nálunk Rachel, Ira Aldridge, Ristori mellett a világ (Európa) más legkiválóbbjai. A mieink mindinkább felvehették velük a versenyt. A magyarság vonzása a szabadságharc előtti időkben egyre erősödött. Német, szerb és zsidó lakosságunkban divattá vált idetartozásuk hangsúlyozása, nevük megváltoztatásával, öltözködésükkel és nem utolsósorban a színház látogatásával. Ezáltal a becsalogatás feladata helyébe a közönség megtartásának feladata lépett. Mélyreható változást a színházban éppúgy, mint nemzetünk egész életében az 1848—49-es szabadságharc, illetve annak bukása hozott. Addig a nagy sikereket a magyar népi-nemzeti érzést, függetlenségi törekvéseinket, ha áttételesen is támogató darabok jelentették* a Hunyadi László, a Szökött katona, a Tisztújitás, és ekkor vált ennek örök szimbólumává a Bánk bán. A szabadságharc bukása merőben megváltoztatta a színház feilődésének irányát. A nemzeti érzés őszinte hangoztatása egy időre lehetetA pesti Magyar Színház nézőtere lenné vált, a színház passzivitásba szorult. 1849 őszén Haynau tiszteletére volt kénytelen díszelőadást tartani, amikor is sajátos módon Verdinek a szabadság eszméjét hirdető operája, a Nabucco került színre. (Persze ne keressünk ebben bonyolult szándékosságot: a Nabucco bemutatója az előző évben volt és ekkor még állandó műsordarabnak számított.) A politikai fogantatású darabokat felváltotta a kedves, persze apolitikus bohózat, a magyar színpadnak azóta is nagy sikere, a Liliomfi. A Nemzeti Szinház ekkor a szakmai tökéletesedés, önművelés útjára lépett. Egymást követte a Jászai Mari — Márkus Emília — Szigeti József — Újházi Ede — Szacsvay nemzedék, vagy talán inkább nemzedékek egymáshoz szorosan kapcsolódó sora. A vezetők (néha ugyan csak kevéssé rátermett vezetők) közül pedig kiemelkedett a drámaíró Szigligeti Ede és a színészből — be kell vallani, elég gyenge színészből — koncepciózus igazgatóvá emelkedett Paulay Ede. Erre az időre esett a legtöbb külföldi vendégjáték, hogy összehasonlítási alapul szolgálhasson: hol tart a színészetünk. A nyelvmívelés — a magyar nyelven való játszás ösztönös szerepén túl — a Nemzeti Színházban háttérbe szorult. A XIX. század második felét az önkényuralom Dolitikai elnyomása. majd a kiegyezés utár.i idők óvatoskodása töltötte ki. A főváros nyelvi szerkezete megváltozott. Elsősorban az értelmiségi rétegek magyarosodtak el, köztük a Bach-korszakban bevándorolt osztrák, vagy cseh tisztviselők, de az idegen nyelvű tömegek „lent” megkapták a maguk utánpótlását az orosz—lengyel pogromok elől menekülő zsidó, illetve az itt kenyeret kereső, a szegény északnyugati országrészből lehúzódó szlovák tömegekben. A Nemzeti Színház nemcsak a színjátszásban, hanem műsorának tökéletesedésével is igyekezett világszínvonalra emelkedni. Tudományos testületeink, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság pedig rendszeres munkával tárta fel a világirodalom számunkra még fehér foltjait, nagyrészt a dráma területén: a Nemzeti Színház elsőrendű becsvágya ezért a magyar dráma ápolása mellett a külföldi klasszikusok méltó színre hozatala lett. Az 1875-ben megnyílt Népszínház átvette a Nemzeti Színháztól a Blaha Lujza nevével fémjelzett népszínmű-irodalmat és meghonosította az addig csak szórványosan jelentkező operettet. Révükön találta meg az utat a még megmagyarosításra szoruló rétegekhez. A század végére teljes sikerrel. A németül játszó színházak ekkorra részben áttértek a magyar nyelvre, részben megszűntek, a mi századunkban a budapesti német szinészetet már csak alsóbbrendű mulatók képviselték, mint például a húszas évekig felerészben német, másik felében magyar műsort játszó Rott-Steinhardt kabaré, a mai Vidám Színpad helyén. A Népszínház után 1884-ben megnyílt az Opera, 1896-ban pedig a Vígszínház, amely a Nemzeti Színház műsorát hovatovább elborító francia bohózatirodalom otthona lett. A Nemzeti Színház további fejlődése kétségtelen, ám sok buktatóval volt terhes. A Paulay utáni igazgatók mérsékelt teljesítménye, a századeleji realista színjátszás összeütközése a Nemzeti Színház teátrális hagyományaival, szinte állandósította a viharokat körülötte. Századunk elején, az első világháború évei körül két momentum határozta meg elsősorban a munkáját. Az egyik a Hevesi-féle szintézis a klasszikusok kultusza és a modern színjátszás között, a másik pedig Ambrus Zoltán erőteljes akciója a magyar dráma fejlesztése érdekében. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején színházat szerető és hozzáértő emberek (Reinitz Béla, Balázs Béla, Lukács György) kezébe került a felső vezetés. Alig tíz évvel korábban még a Belügyminisztérium (!) gyakorolta a felügyeletet, de a kultuszminisztérium is mintha színházidegen, a színházat gyanakvással kezelő tisztviselők gyülekezete lett volna. Bár az ellenforradalmi idők konszolidációs évtizedében Hevesi volt a színház igazgatója, az ellene irányuló, gyűlölködő hajsza meggátolta képességei teljes kibontásában. A két világháború közötti idők második felében Németh Antal lett a Nemzeti Színház igazgatója. Hajlamai öncélú művészi kérdések megoldása felé terelték volna, ám politikai megbízatást kapott, így eleinte tessék-lássék kénytelen is volt ehhez igazodni. Kilencéves igazgatósága példátlan támadások közit telt el, és — akárcsak Hevesi — ő is azért tudott huzamosabb ideig hivatalában maradni, mert a kormányzat nem engedhette meg magának, hogy a Nemzeti Színház révén fölösleges politikai bonyodalmakba keveredjék. Németh Antalt, feltételezett jobboldalisága miatt, az első években a polgári, liberális baloldal támadta szenvedélyesen, majd amikor kiderült, hogy nemcsak a kormányzat szándékait kerüli meg szívesen, hanem sűrűn szerepeltet a fasiszta időikben nemkívánatos írókat a színpadán, a támadásokat a jobb- és a szélsőjobboldal folytatta. 1944 nyarán, a német megszálláskor az addig kényszerűségből megtűrt Németh Antalnak távoznia kellett, utóda Kovách Aladár már csak rövid hetekig működhetett. MAGYAR BÁLINT (Folytatjuk) 21
