Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 1. szám
A súlyemelő KARINTHY FRIGYES RUHATÁR Erős fiú volt már kamaszkorában, annyi kétségtelen, s mikor az artista ügynök rábukkant (a parasztfiúkat mulattatta hajmeresztő mutatványokkal), nem sokat teketóriázott: azonnali hatállyal leszerződtette. Családja próbált ellenvetéseket tenni, nagyon fiatal még — mondották —, hogy nem is fejlődött ki egészen, várni kellene, amíg herkulesi izmai teljes pompájukban kivirágzanak, birtokában lesz képességének. Az igazgató úgy vélekedett, hogy az nem baj, munka közben magától a produkciótól is fejlődhetik még. Ő maga előlegezte számára a jövő reményét, legalábbis a közönség szempontjából. A fiú máris ötszáz kilós súlyt emelgetett kényelmesen — az igazgató egyszerűen ráíratta a vasdarabra, hogy ezer kiló, s a csőcselék nem nagyon méregette utána: annyit láttak, hogy jókora vaskő, s előszörnyülködve és elismeréssel bólogattak és tapsoltak a csodagyermeknek, ötszáz kilón felül, közönséges ember számára, igazán mindegy kezd lenni, mire képes a lángész — néki elég az önmagával való összehasonlítás mérteke, s ha kénytelen elismerni, hogy ő ugyan százzal se tudna megBERTALAN TIVADAR RAJZA birkózni, önérzetén keresztül készen buggyan ki az olcsó siker. Múltak az évek, s a súlyemelőnek mindenütt szép sikere volt, amerre a társulat járt. Közben észrevette, hogy túl könnyen megy már a dolog, csakugyan fejlődött ereje — szólt is egyszer, hogy a hamis jelzésű rudat bátran lehetne cserélni valódival. Az igazgató azonban vállat vont, minek új kelléket venni, kidobott pénz. Nem mindegy az, fel tudna-e emelni csakugyan ezret, vagy elhiteti, hogy tud? Abba még belement volna, hogy kétezerre fessék a számot át, de ezt a súlyemelő visszautasította. Aztán jöttek másféle idők, másféle artisták, más ízlés — s a produkció külső képe került az érdeklődés központjába. Egy gumilabdával boszorkányos ügyességgel hajigáló művész két év alatt meghóditotta az egész világot, utána divatba jöttek efféle mutatványok. A súlyemelőnek ekkor már nem jól ment sora, nehezen jutott szerződéshez, a testi erőnek durva és nyers demonstrálása untatni kezdte a közönséget. Egy nyáron aztán, facérán ődöngve a Ligetben, titokban betanult egy tréfás „gumi” számot. S fel is lépett a következő szezonban. Hogy pedig biztos legyen a dolgában, s el ne tévessze nehéz mozdulatokhoz szokott izmaival az ügyeskedő táncot, a két gumilabda belsejében elrejtette a két ezerkilós súlyt, ügyesen, hogy senki ne vegye észre a csalást. Nem tudom, foglalkozott-e már a világgazdaságtan ezzel a problémával — nekem ma jutott először eszembe, és felhívom rá a figyelmüket, anélkül, hogy bárkinek jogos érdekét vagy üzletét bántani akarnám. A télikabátomat négy éve hordom, évente öt hónapig. Nagyon rendes kabát, háromszáz pengőbe került, mikor vettem. Naponta átlag háromszor vetem le, különböző helyiségekben. Miután mindegyik helyiségben van úgynevezett ruhatár, az ember ijedten néz körül, szeretné a kabátját valahová elelégedetten körülnézel, a kabát már eltűnt az oldalad mellől, mint a gyermek, akire nem vigyázott a nevelőnő — macskaléptekkel ott termett a kitanult kabátrabló, a ruhatáros kisasszony, aki csak arra várt, hogy elfordulj, az első óvatlan pillanatban elemelte a kabátot — és már be is vitte a központi rablóbarlangba, a ruhatárba, a kabát helyén egy cédulát találsz, számmal, aminek jelentő-V I"\ A Wc BERTALAN TIVADAR RAJZA dugni. Az ember könnyedén odateszi maga mellé, egy másik székre, ha kávéházban van például — színházban, moziban, azt mondja az ember, „pardon, csak benézek egy percre”, bent aztán suttyomban leveti, ölbe ülteti a kabátot. De ez mind csak ábránd, mert a ruhatár egy szervezett világintézmény, és túljár az ember eszén, nem hagy magával kibabrálni. Mire körülnézel, mire egy szót váltasz valakivel, mire megiszol egy pohár vizet, és sége körülbelül annyi, mint a „fekete kéz” hírhedt figyelmeztetése — az ön kabátja birtokunkban van, és csak harminc vagy negyven fillér váltságdíj fejében vagyunk hajlandók visszaadni, ha pedig három napig nem jelentkezik, agyonlőjük a kabátot. Csak pontos számításaim eredményét közlöm. E számítások szerint négy év alatt éppen kétszer annyit fizettem ki a kabátomért ruhatári díjakban, mint amennyibe a kabát került. Ha az első ruhatári váltságdíjat nem fizetem ki, otthagyom a kabátom, és újat veszek helyette — jobban járok. 19
