Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 6. szám
BUDAPEST »ermekk oromban M F kőhaj ít ásnyira lak■ Y tunk a templomtól, % I I amelynek harangja J 1 még a negyedórákat is jelezte éjjel-nappal, sőt, a kisváros csendjébe az őrködő tűzoltó is beleharsogta vigyázó trombitaszavát. Egyetemi éveimben a debreceni Nagytemplom harangja ébresztett-altatott. Ügy véltem: nem élhetek harangszó nélkül. A harangszó volt gyerekkorom, ifjúságom, szülővárosom. Huszonkét éves koromig csupán kétszer láttam Pestet, amikor villamoson átdöcögtünk a Nyugatitól a Délibe, meg vissza. Nem is láttam, csak néztem a várost. A balatoni diáktábor napfényes élményei mellett kőkalickába zárt egyhangúságnak rémlett a milliós főváros. Aztán pesti lakos lettem és kitapostam az épületdzsungelben ösvényeimet, a megszokás vak biztonságával találtam vissza naponta albérleteim magányába. Láttam a fővárost nappal, sóvárogtam érte éjszakánként, elviseltem fagyos leheletét, beleborzongtam tikkasztó hőhullámaiba, imádtam libbenő lábú lányait, öleltem olthatatlan lánggal lobogó asszonyait, ültem a folyóba hanyatlott Erzsébet-híd lábánál, síró lélekkel vallottam szerelmet a romos Vár sötét sziluettjének, hevertem izomdögönyöző evezések után a Római-part hajdan tiszta vizénél, sodródtam az utcák tarka örvénylésében — de valami egyre csak hiányzott. Valamit folyton-folyvást kerestem. Szomjasan, éhesen, vágyakozva. Évek múltán döbbentem rá: nem hallom a harangszót. Ismerőseim nevetve vonszoltak el a tornyok tövébe: mutatták a himbálózó harangokat. Ám a harangok csak nekik szóltak és én továbbra is süketen bolyongtam lakásaim és munkahelyeim között, s éjjel-nappal füleltem, hátha előbukkan a város zajából legalább egyetlen egy harangkondulás. Mindhiába. A városban harsogva hullámzott a mindennapok zsivaja: berregtek az autók, zúgtak a repülőgépek, bömböltek a rádiók, sírtak a csecsemők, kacagtak a szerelmesek, de a harangszó engem váltig elkerült. Néhány ^rvvel ezelőtt egy nyári hajnalon a nyitott ablakon át nem a zuglói rigódalárda füttye ébresztett, hanem távoli harangszó. Nem moccantam, nehogy az álomnak vélt tüneményt elhessegessem. Lélegzetemet visszafojtva feküdtem az ágyon és a boldog felismerés oxigénje szétáradt ereimben: Pesten megszólaltak a harangok, nekem is szólnak, a város befogadott. Azóta a harangszó a város muzsikájának része lett. A város,
