Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-11-18 / 23. szám
BOLDIZSÁR IVÁN: HAZAI NAPLÓ ELÖIRAT. Tiszántúli érzelmes utazásom alatt írt naplómat természetesen folytatom. Addig is a nyájas olvasó szíves jóindulatába ajánlok néhány pest-budai napiócskát. HOL VAN EURÓPA? Ennek a Hazai Naplónak az olvasói talán nem tudják, hogy e sorok írója egyúttal a magyar PEN-nek, az egyetlen nemzetközi írószervezet magyar klubjának az elnöke is. Ezt most azért kell előrebocsátanom, mert örömmel szeretném bejelenteni, hogy a múlt héten a holland PEN elnöke és két vezetője meghívásunkra egy hetet Magyarországon töltött. Egy irodalmi klub természetesen mindenható Magyarországon, és ezért sikerült elrendelni, hogy egész héten süssön a nap, és kellemes nyárvégi vagy kora őszi idő fogadja őket. Ezenfelül mást nem szerveztünk nekik, csak abban jártunk kezükre, ami érdekelte őket. Amikor a látogatást előkészítettük, vendégeink mindenáron a Pusztát szerették volna látni. Erről igyekeztünk lebeszélni őket, mivel a puszta ma már szervezett idegenforgalmi programban, és a magyar témájú bécsi operettekben szerepel. Azután kiderült, hogy nem is arra a bizonyos féktelen sík mezőre, vad lovakra és szilaj lovasokra kíváncsiak, hanem azt a Pusztát szeretnék megnézni, amelyről Illyés Gyula híres könyvét írta a harmincas években, a Puszták népében. Ezzel tulajdonképpen egyik programjuk már adva is volt, és egyben az ajtó, amin át a múltból és jelenidejű helyes és téves elképzeléseikből beléphettek a mai magyar valóságba. Az a Puszta ugyanis, amelyről Illyés írt, nem Petőfi „tengersík vidék”-e, hanem az egykori dunántúli nagybirtokok cselédlakásainak a központja. Ebből már semmit nem tudtunk nekik megmutatni, mert még 1945-ben, a nagybirtokok felosztása idején az új birtokosok saját házat építettek, és ahol lehetett, felhasználták a régi tömegszállások tégláit. De a puszták népét igyekeztünk megmutatni nekik: a holland vendégek, Daniel de Lange elnök, színikritikus, Aad Nuis költő és tanár és Jan-\yillen Overam költő és novellista végigutaztak a Dunántúlon, és láthatták az új falvakat, és bármennyire sajnálták is, benne se népviseletet, sem egyéb turisztikai kelléket nem láttak. Látogatásukat mégis főképpen azért idézem fel, mert azon a nagyon baráti hangulatú vacsorán, amelyen megérkezésük másnapján a magyar PEN vezetőivel találkoztak, a holland írók nagy nyomatékkai, és egy kicsit meglepve újra meg újra azt hangsúlyozták, örülnek, hogy Európában vannak. Ennek örültem én is, de egy kicsit elszomorodtam. Újra tapasztalhattunk egy hidegháborús babonát. Még nyugati jóbarátaink, igen művelt írók és költők is azt hiszik, hogy azért, mert Magyarország szocialista ország, már valahogy kilépett Európából? És újra megmondtam nekik, amit már sokszor, és e helyen is leírtam: európainak lenni a mi számunkra nemcsak földrajzi, hanem minőségi, humanista fogalom is. „MŰVELJÜK KERTJEINKET" Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a címbeli felszólítás Voltaire-től származik, és talán azt sem kell hozzátennem, hogy ez nem kertészeti, hanem emberi, társadalmi, sőt politikai tanács is volt. Azt ajánlotta élete végefelé, hogy ne foglalkozzunk a közügyekkel, húzódjunk vissza a világtól, és műveljük kertjeinket. (Már persze azok, akiknek volt kertjük.) Ma ennek a felszólításnak Magyarországon ellenkező értelme van. Éppen a társadalom, a politika, a közélet vezetői ajánlják, hogy műveljük kertjeinket, és ezzel nem valami kiváltságos réteghez, nem a gazdag emberekhez, nem a birtokosokhoz szólnak, hanem tulajdonképpen mindenkihez. Magunk is alig hisszük el, amikor olvassuk, hogy csak Budapesten kétszázezer kert van. Tehát nem vidéki kisvárosban, nem falun, hanem az ország legnagyobb városában, főképpen a budai hegyek közt, de a Budapesthez tartozó Erzsébet, Lőrinc, Soroksár elővárosokban is. E kétszázezer kertben ültettek virágot, állnak díszfák, de van elég művelhető területecske is. Ez a „Műveljük meg kertjeinket!” új értelme. Kiszámították, hogy ekkora területen annyi zöldséget és gyümölcsöt lehetne megtermelni, hogy öt-hatezer ember egész éven át fogyaszthatna friss, vagy eltett, befőzött zöldséget, főzeléket, gyümölcsöt. Ráadásul a kertészkedés testet, lelket gyönyörködtető mellékfoglalkozás is, ezt tudta már Voltaire, és ezért ajánlotta. Ez idáig olyan, mint egy tündérmese, vagy az új kiskertmozgalom prospektusa. A valóság arcán azonban nemcsak mosoly van. Kiderült, hogy a sok kertnek még egyharmadát sem művelik meg szakszerűen. Sok kertben nincs gyümölcsfa, a gyepet ellepi a dudva, a bokrokat a gaz. Ezért vannak tele a lapok kertiszerszám-hirdetésekkel, a televízióban ügyes reklámfilmekkel ismétlik Voltaire mondását. E sorok írójának jó a lelki ismerete, budai lakásom körül én is bériek egy kis kertet, és ma is saját termésű paprikából és paradicsomból készült lecsót ebédeltem, és EURÓPA, KERT, PALOTA utána saját őszibarackomat és szilvámat ettem, öt tőke szőlőm is van, de ez sajnos az idén savanyú lesz. PALOTA A DUNA-PARTON. Aki a pesti Duna-parton sétál, és átnéz Budára, mindjárt a Lánchíd mellett, északra, tehát a Margit-híd felé, egy palotát pillant meg, amely tömegével, arányaival felkelti a figyelmet. Aki átmegy a Lánchídon, és közelről szemügyre veszi a palotát, felismeri, hogy annak a századeleji újreneszánsz stílusnak egy olyan terméke, amely ma már valósággal új építészeti műfajt jelent. Ilyen épület siók van Budapesten, főképpen a Népköztársaság útján, amelyet Andrássy útnak neveztek. Ez a palota is akkor épült: ez a budapesti Andrássypalota. Külföldi barátaim gyakran megkérdezik, mire használjuk ezt. Igaz, ki van írva rá: „Az I. kerületi Tanács Művelődési Háza”, de mire jó? Sokmindenre. Itt van előttem az őszi műsorfüzet. A nagyteremben szombatonként nemzetiségi táncházat rendeznek be, először a Buda környéki szerb nemzetiségiek táncolnak itt kólót. Máskor vetítésre használják a nagytermet, átgondolt program szerint. „Itáliai kalandok”, Spanyolország, majd „Máramarosi fatemplomok és moldvai kolostorok” címmel „audiovizuális” előadást tartanak. A belépés természetesen díjtalan. A művelődési ház számos szakkörnek ad otthont, van népi hímző szakkör felnőtteknek, és prózaibb szoknya-blúz-ruhaszerkesztés és készítés fiataloknak. A volt Andrássy-palotában működik Ferenczy Istvánról, a múlt század nagy szobrászáról, Canova tanítványáról elnevezett képzőművész kör és a budai Haydn együttes. Úgyszólván minden napra jut valami szórakoztató, elgondolkoztató vagy hasznosan oktató műsor, legtöbbször a nagyteremben. De a palota sok kisebb-nagyobb szobájában minden nap élénk klubélet folyik, vagy diákklub, óvónők klubja, nyugdíjasoké, tanároké, tanítóké, orvosoké, és van egyszerűen mindenki klubja, ahova bárki beiratkozhatik, újságot, folyóiratot olvas, barátaival beszélget, sakkozik, pingpongozik, dominózik, és nem hazárd alapon kártyázhatik is. Ehhez a palotához engem a harmincas évek végéből emlékezetes ifjúkori találkozóim fűznek. Itt gyűlt össze szerdánként Odescalchiné Andrássy Klára grófnő vendéglátó asztalánál számos akkori fiatal iró, szociológus, tudós és más értelmiségi, akiket a haza szeretete és a hitlerista német veszély miatti aggodalom hozott össze. Háziasszonyunk nem élte túl a háborút, de felvilágosult elméjének, lenyűgöző egyéniségének szellemében él tovább az ő egykori háza. MAKLÁRY ZOLTÁN (1896—1978) Nyolcvankét éves korában Budapesten meghalt Makláry Zoltán, színházművészetünk doyenje, aki mindazoknak kor- és pályatársa volt, akik századunk első két harmadában a színpadon, a mozivásznon vagy a televízió képernyőjén megjelentek. Makláry egészen a legutóbbi időkig megőrizte szellemi frissességét és jóízű fanyarságát, amely annyira jellegzetessé tette egyéniségét, alakításait. Nagyon nehezen indult pályája, sokáig nem volt bizonyos: képes lesz-e megkapaszkodni ezen a sikamlós, nehéz terepen. Beiratkozott a Rákosi Szidi-féle színiiskolába, ahonnan fél év után elszólította a háború. Az első világháborúban közkatonaként harcolt, majd fogságba esett, amely elviselhetetlenül sokáig, három esztendeig tartott. Amikor a fiatal Makláry hazaérkezett, újabb fél évet töltött szinitanújlmányokkal, és csak ezt követően szerződtette az UNIÓ. Az első világháborút követő évek legmohóbb színházi trösztje volt ez, amelynek élén a „Vezér”, Beöthy László állt. Beöthy valamennyi budapesti színházat igyekezett megkaparintani, ám a húszas évek gazdasági zűrzavara az UNIÓ-t is elnyelte. Makláry, mint volt Rákosi-növendék, az UNlO-színházakban statisztált. 1920 nyarán a Wesselényi utcai Magyar Színházban végre felkerült neve a plakátokra is. Alexandre Bisson vígjátékában, A névtelen asszonyban lépett fel. Partnere lehetett Törzs Jenőnek, akinek három évvel később, kiugrását is köszönhette. 1923 őszén Bárdos Artúr került a Nagymező utcai Rennaissance Színház igazgatói posztjára. Éppen egy különleges előadásra, a belga Fernand Crommelynck szürrealista színművének, A csodaszarvasnak bemutatójára készültek. Bárdos a szereposztás egy pontján megtorpant. Volt ugyanis ebben a merész és érdekes darabban egy igen fontos szerep, bizonyos Estrugó nevű írnoké, aki a főszereplő mellett, sőt annak árnyékában teljesen szótlanul statisztált, és csupán a harmadik felvonásban, egy drámailag feszült, lélektanilag igen kényes pillanatban szólalt meg, de csak egyetlen mondata volt. Akkor és ott viszont helyrebillentette a cselekményt. Nem volt tehát mindegy, ki és hogyan mondja el azt a mondatot. Törzs Jenő, aki a darab férfi főszerepét játszotta, Makláry Zoltánt ajánlotta Bárdosnak. Bárdos Artúr híres volt színészfelfedezéseiről, jó érzéke volt, hogy a tehetségeket kiválassza, és szerepekkel indítsa el a jövő, a karrier útján. Törzs Jenő ajánlatát mégis vonakodva fogadta csak el. Nem bízott Makláryban. A bemutató azonban eloszlatta kétségeit. Fényes és döntő sikert aratott Makláry. A Pesti Hírlap kritikusa ezt írta bemutatkozásáról: „Makláry a férj írnokának (aki a férj igazi, egészséges és becsületes lényének szimbóluma, voltaképp a darab második főhőse) úgyszólván csak gesztusokkal megjátszott fantomszerepében, megragadóan tehetséges.” Egy másik lap, a Ma Este pedig előrevetítette: „Egy csaknem néma szerepben árult el értékes színészi kvalitásokat Makláry Zoltán, aki nagyobb és fontosabb szerepekre való hivatottságot ígér.” Makláry különös egyénisége már egyik első hírlapi nyilatkozatából is :kirajzolódott. Huszonnyolc éves korában, A csodaszarvas bemutatója után a színészmesterségről faggatta egy újságíró. „A színészetről megvan a magam véleménye — jelentette ki az éppen csak felfedezett Makláry Zoltán —, de majd leírom. Kérem szépen, ne tessék egy szót se hozzáírni. Így jó ez, ahogy mi elgondoljuk az öltözőben. Mi most már a véleményem a színészetről? A színész, amíg fiatal, gázsit kap, de játszik, ha öreg — csak nyugdíjat. Nem baj:'művészet. Művészet vagy mesterség? — ezt is vitatják. Egy bizonyos: művészet belőle megélni.” 1934. október 13-án este, Bródy Sándor halálának tizedik évfordulójára újította fel a Vígszínház A tanítónő című színművet. Képünk: Jávor Pál és Makláry Zoltán a nagysikerű előadásban Így, ilyen okosan és ravaszkásan, ennyire öntudatosan nyilatkozott a fiatal, pályakezdő, vagy a körülmények miatt pályáját kissé késve kezdő Makláry Zoltán. Határozott karakter, egyéniség volt, ez már első színpadi és színházon kívüli megnyilatkozásaiból is kitetszik. Szókimondó és megvesztegethetetlen. Nyomaiban itt már feltűnik az a zsörtölődő Makláry, aki egész pályáján a színházi világ egyik legnépszerűbb alakja volt. Szerette a közönség és szerették színésztársai, legalább is addig, amíg szúrós, de találó tréfáival, ugratásaival „le nem terítette" egyiket-másikat közülük ... Színészete akkor ért fordulóponthoz, amikor A csodaszarvas-beli kiugrás után egy évvel a Vígszínház szerződtette. Ettől kezdve kilenc és fél éven át a Lipót körúti színház nagy társulatának lett egyik szerény, de fontos tartópillére, vezető epizodistája. Jelentős rang volt ez akkoriban. A Vígszínházhoz tartozni nagy kitüntetést jelentett. Huzamosabb ideig ott maradni, sőt kivívni egy állandó posztot, szerepkört ebben az együttesben: ez volt talán a legnehezebb. Akinek sikerült, felért egy főszereppel is. Makláry epizodista volt. A kis, néhány perces „ziccerek" hozója-vivöje. De amikor megszólalt, mindig a főszereplőkkel egyenrangú áramkörrel telítődött meg a színpad és a nézőtér. Ez lemondással is járt természetesen. Teljesítményét mindig a kritikák utolsó mondatában, a „futottak még" felsorolással nyugtázták, például így: „.. . De a többiek is — Peéry Piroska, Gyöngyössy, Makláry, Vértess, Márkus, Peti, Gárdonyi, Mály, Kovács — egytől egyig helytállóitok magukért és Bródy Sándorért, a rendező Hegedűs Tiborral együtt" — irta Kárpáti Aurél 1934 októberében a Pesti Napló hasábjain, Bródy Sándor falusi életképének, A tanítónőnek vigszínházi felújítása alkalmából. Pályájának harmadik, sorsdöntő fordulópontja Németh Antal nevéhez kapcsolódik. Amikor 1935 nyarán Németh Antalt kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, újjászervezte, friss erőkkel töltötte fel az ország első drámai színházának együttesét. Elszerzödtette a magánszínházak, mindenekelőtt a Vígszínház legjobb erőit, köztük Makláry Zoltánt is. Ettől kezdve Makláry már nemcsak epizodistája, hanem egyik fontos jellemszínésze volt a magyar színjátszásnak. Első, bemutatkozó szerepében, Boross Elemér Ti szegény lányok című színművében nyomban feltűnést keltett. Erről a teljesítményéről írta Schöpflin Aladár, a kor egyik tekintélyes kritikusa a Nyugat 1935. december 15-i számában: „A közönség kíváncsiságát bizonyára leginkább az ingerli, hogy ebben az előadásban a színházhoz újonnan szerződtetett tagjai »vigszínházi« csoportja lép fel először: Tőkés Anna, Makay Margit, Rajnai Gábor, Jávor Pál, Makláry Zoltán. Sok sikert látott, kiforrott színészek a Nemzeti Színházban is csak úgy játszanak, mint a Vígszínházban. Ami bizonytalanság van játékukban, azt szerepeik bizonytalansága okozza .. . Kiválik közülük Makláry, aki a harmadik felvonás végén nagyon bensőséges, szép hangokat talál, s művészi síkra viszi át az író közhelyeit." A felszabadulásig Makláry Zoltán a Nemzeti Színház társulatának egyik erőssége volt. Játszott modern darabokban, de klasszikusokban is. Shakespeare és Moliére vígjátékai hálás szerepekkel látták el, és egyike volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott színészeinek is. 1945 után még nagyobb ívet rajzolt pályája. Ekkor következtek az igazi nagy szerepek: Csehov-drámában (Ványa bácsi), Shaw-vígjátékban (Pygmalion), Sartre-színműben (Főbelövendők klubja), Osborne-darabban (A komédiás), Németh László színjátékában (Az utazás), és számtalan más emlékezetes előadásban. Kivételes tehetségével mindig erős színeket képviselt a Nemzeti Színház színpadán. Egyszer aztán, jó tíz évvel ezelőtt hirtelen mindent abbahagyott. Nyugdíjba vonult. Négy évtizeden át csaknem minden este ott állt a. rivaldák vakító fényében, szemei elfáradtak, fizikuma pihenésre vágyott. Nyugtalan pihenés volt az övé. Ha véletlenül összetalálkozott egykori kollégáival, akiket széles ívben elkerült, mindig nagyon fanyarul beszélt a pályáról. Makláry Zoltán persze sokkal jobb színész volt annál, semhogy ezt a szerepet is ne tudta volna hitelesen, meggyőzően eljátszani. Egy mozdulatával azonban le is leplezte magát. \ Jelentékeny egyéniséggel lett szegényebb szinjátszásunk. Bános Tibor 11 A
