Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 5. szám
SZEGÉNY YORICK (In memóriám Kormos István) Ha volt valaki országunkban, akinek figyelmét elkerülte az irodalmi folyóiratokban, hetilapokban fel-felbukkanó néhány tündéries hangú verse, Égig érő fa című verses mesekönyvének bűbája, aki nem figyelt fel a napilapokban megjelent gyászhírre: 1977. október 6-án elhunyt Kormos István költő — bizonyára meglepte a kortárs írók, költők, barátok, munkatársak megemlékezéseinek sokasága. Ezek a prózai vagy verses írások nemcsak a költőtárstól, munkatárstól búcsúznak: a barátság, szeretet, megbecsülés fájdalma közepette a hála érződik: szinte valamennyien érzik és vallják: mind kaptak tőle. Szeretetek testvéries költői segítséget, emberi és művészi példamutatást, nevelést. A megemlékezések egybegyűjtve, terjedelemben bizonyára megközelítenék a nem sokkal váratlan halála előtt megjelent gyűjteményes verskötetét, a Szegény Yorick-ot. A cím Shakespeare-idézet. Hamlet a sírásó jelenetben az egykori híres udvari bolond koponyájáról mondja: „Hová lettek gúnyjaid, bakugrásaid, dalaid? Villámló élceid, amelyek az egész asztalt kacajra fakasztották? ...” Kormos István a címadó versben nyíltan első személyben szól. Magát azonosítja a mulattató (és bölcs) udvari bolonddal. Talán valódi önmagát keresve, különböző nevekkel csúíolódott saját magán, számon tartotta, amivel mások szólították. Az igazságot legjobb barátai is csak sejtették, ő azonban pontosan tudta: Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint az a vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amíg lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick A „szegény” jelző nem anyagi vonatkozású. Anyagilag hihetetlenül igénytelen volt mindig. Amikor saját lakása sem volt, szinte minden jövedelmét könyvek vásárlására fordította. Versei személyes hangúak, de valójában ritkán vall önmagáról. Egyik irodalmi folyóiratunk „Pályám emlékezete” című sorozatában Kormos István emlékezése egy évvel váratlan halála előtt, 1976 szeptemberében jelent meg. Nem a pályára emlékezik, nem arról ír, amit ilyen írástól várnánk. Azt tudjuk meg belőle, hogy falusi, szegényparaszti családból tizenegyedik gyermekként született (testvérei közül nyolcán korán elhaltak). Falusi, szegényparaszti gyermekkoráról csupán egy-két rövid epizódot említ, majd párizsi és budapesti élményekről ír, személyéről alig szól. Az „emlékezet” mást tart fontosnak: pályatársait, akik hatottak rá, akik segítették, kiadó szervezésével, de főként gyakori és értékes könyvajándékokkal, elsősorban pedig emberi tartásukkal: szeretettel. Hosszan ír legkedvesebb olvasmányairól, amelyeket ugyancsak döntő fontosságúnak talál. Az emlékezés középpontjában egyértelműen nagyanyja áll. Az egyszerű falusi parasztasszony, aki az árvát felnevelte, sőt akarva-akaratlanul az irodalom felé fordította. A falusi nagyanyó meséi, dalai örökre leikébe vésték a nép hangját, szavait, a népmesék gyönyörű, színes varázslatát, a népdalok szívből szívhez szóló őszinteségét. Ahogy Kormos István mondja: gorkiji nagyanya volt. Kedélyével, gazdag leikével „a gyerekkoromból ő varázsolt egész évig tartó karácsonyt — írja róla — ösztöneiben természetesen érvénnyel élt az igazságtudata ...” Meggyőződése, hogy nagyanyjának döntő jelentősége volt egész életére: „Mindent nagymamának köszönhetek ... ö miatta vagyok, aki vagyok. Első verseimet ő másolta le, álig olvasható ákombákomokkal, s amikor az első pár versemet eldobtam, előszedte a Bibliájából, ahol megőrizte ...” Húszéves korától ír. Szabó Lőrinc, a kiváló lírikus költő az első zsengék elolvasása után így fogalmazza meg véleményét az ifjú pályatárs verseiről: „szürrealizmus népi magyar hangon.” Kormos István későbbi éveiben, kiérlelt verseiben is ezt mutatja fel, tudatosan csatlakozva költő-példaképeihez is. Egyik-másik versében legbelsőbb érzésvilága érhető tetten: Kegyelem Feküdtem, hemperegtem mocsokban, feketében ráment komoly húsz évem, míg ilyen tiszta lettem. Fölálltam, lezuhantam. Loptam, de ma sem bánom, röptették szalmazsákom bolhák, tücskök alattam. Arannyal, Attilával, Illyéssel, csupa szesszel, Fejben Villon Ferenccel föl, föl, csúcson által! Aki parasztoz, éljen, higgyen a kegyelemben, tisztuljon szerelemben, lesse el nevetésem. Nem sokkal váratlan halála előtt a televízió vele folytatott beszélgetést sugárzott. A szokványos utolsó kérdés további céljairól érdeklődött. Kormos, aki a Pályám emlékezeté-ben úgy nyilatkozott, hogy „Nincs BRÁDY ZOLTÁN Kormos István (1965) pályám, csak életem... ”, a televíziós kérdésre így felelt: „54 éves vagyok, van egy négyéves kislányom. Szeretném felnevelni... ” Az élet kegyetlen. Kormos Istvánnak nincs élete, de pályája teljes életmű lett, őrizve emlékezetét. Akik ismerték és szerették, az ő szavaival, róla is elmondhatják: „eltűntél, aki köztünk angyali zene voltál.” M. Kállai Magda KÓBORLÁSAIM Nem szeretek külföldre utazni. Ezért már sokan és sokszor kinevettek Lehet, hogy most is mosolyognak rajtam. Nem szeretek külföldre- utazni, mert legtöbbször repülővel a legcélszerűbb, de félek a repülőgépen, állandóan szorongok, hiába szép a táj, — rettegek. Tisztelem a technikát, de félek is tőle. A hosszú vonatozás fárasztó, összetöri a sejtjeimet, még olvasni, beszélgetni, enni sem szeretek a vasúton. De ha külföldön vagyok is, egy-két nap, míg beszívom magamha az idegen város életritmusát, múzeumait, nevezetességeit — aztán céltalannak érzem ottlétemet. A szállodaablakból a Hármashatár-hegyet keresem, a Flórián tér nyugtalan poros hangulatát... a Dunát. Szótlanná válók. Unatkozva ücsörgők a kávéházban, még a night clubokat sem tudom elviselni, holott itthon éppen az ellenkezőjéről győződhetnék meg ismerőseim. A harmadik napon már üdvözlő lapokat firkálok, az ötödik napon levelet írok. Magányossá válók, mint egy sziget, s egyre türelmetlenebbül várom hazajöttömet. Ha hazaérkezem, még aznap körülbarangolom környékemet, a Kiscélli kastélyt, a régi romantikus házak helyén emelt új lakótelepet, beülök egy konyakra a Kis Flóriánba, majd átmegyek kedvenc bisztrómba, ahol ízes a rizseshús és keményhabú a sör. Ekkor már jobban érzem magam. Ahogy iszom a sört, már tervezem, hogy hova megyek, hazám melyik tájára. Mert itthon kóborolni nagyon szeretek. Völt feleségeim a megmondhatói, hogy néha egyszerre napókra eltűnök. Vonattal, autóval, autóstoppal, szekérrel, gyalog, szeretek nézelődni, ismerni, ismerőst szerezni Zalában, a Nyírségben, Somogybán, mindenütt... ahol -magyar szót hallok. Anyám — hirtelenvérű székely-asszony — már gyerekkoromban hányszor elvert, mert nem mentem haza időben. Miskolc-Tapolcán, ahol felnőttem, az utolsó iskolai óra után legtöbbször nem haza, hanem a környező hegyekbe, erdőkbe, barlangokba, romos házakhoz indultam kóborolni. Sohasem voltam otthonülő. Mindig csak menni, csak menni. Legjobban a céltalan utazást szeretem. Sokszor előfordult az is, hogy egy pályaudvar -mellett megálltam, megnéztem, hogy mennyi a pénzem, hány kilométeres vasutazásra futja. Ha megfelelő volt, felültem az első induló vonatra. Lehet, hogy nehéz megérteni ezt az állandó helyzetváltoztató vágyamat. Megfigyeltem, másban is ilyen vagyok, nyugtalan izgága, mindig az ismeretlent keresem. Képtelen vagyok a megszokott, elvirágzott tárgyak- — és gyakran emberek — között élni. A változás, a változtatás ördöge hajt. Vagy talán azért szeretek kóborolni, mert akkor nem találnak a hivatalos papírók, a nyugtalanító telefonálók, a deformáló belvárostól megszabadulok, hogy vidéken sebeimet bekötözzem, gyógyuljak, újjászülessek. Nem Gábor Marianne életmű-kiállítása a Magyar tudom, mert négy-öt nap múlva megint a Flórián térre gondolok, a nyugtalan kockaházakra, a Hűvös Hármashatár-hegyre, az óbudai borozókra, s a hirtelen otthagyott barátaimra, barátnőimre. Mikor megérkezem valamelyik pályaudvarra, vagy sáros kocsival a ház elé, ismét erősnek érzem magam, ki merek állni zajos buktatóim elé. Csak lángolni -az ismeretlenség útján, tovaterjedni, fel perzsel ni a nem látottat! Szindbádot irigylem az ókortól kezdve Krúdyig. Krúdy Szindbádja az ismeretlen nőt kutatja, én többre vágyom; az ismeretlen embert, az ismeretlen tájat, fát, avart kutatom s meg akarom ismerni őket. Nem tudom meddig futja erőmből. Az élményrakta zsák súlya néha majdnem agyonnyom. Mégis kívánom az ismeretlent. Néha lomtalanítók a poggyászomban. Néhány élményt, álmot, látványt átnyújtok, kidobom, megsemmisítem azzal, hogy másnak is elmondom. Búcsút veszek a koporsógyűjtőtől, a fejfaragótól, az Ecsedi-láptól. a megbosszult gonosz vaktól, attól az embertől, ki eddig hatszor akasztotta fel magát, vagy az utolsó magyar igrictől.-Legyen a másé is. Ez a küldetésem. Kiürítem lyukas iszákomat, aztán ismét hatalmába kerít a kóborlás furcsa láza. Kóborlás hazámban, a kicsi-kiismerhetetlenben, ahol mindig fel lehet fedezni új dombot, új templomot, új fát, amely minden évben kizöldül, de levele minden évben más. Nemzeti Galériában „XX. századi festészetünk örökifjú mesterének” — ahogy előszavában a tárlat rendezője dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nevezte Gábor Marianne-t — hatvanadik születésnapját és munkásságának negyvenedik évfordulóját az eddigi életmű nagyszabású bemutatásával ünnepelte a Nemzeti Galéria: több mint kéthavi időtartamú kiállítással a Budavári Palota egy teljes emeleti szárnyának hatalmas teremsorában. Négyszáznál több olajfestmény és mintegy háromszáz akvarell és grafika — részben a Nemzeti Galériában őrzött harminc művének válogatott darabjai, részben más hazai múzeumok, középületek, köz- és magángyűjtemények anyaga, valamint Gábor Marianne legújabb termése — adott áttekintést a művész lankadatlan munkásságáról. Csak a külföld nagy képtáraiban, köz- és magángyűjteményeiben őrzött művei hiányoztak a tárlatról, amely önálló kiállításainak — tizenhat hazainak és tizennyolc franciaországinak és olaszországinak — sorában a harmincötödik volt. A tárlatról a magyar sajtó-orgánumok részletes elemzéssel emlékeztek meg. A művész tájképfestészetét és emberábrázolásának erejét méltatták elsősorban ezúttal is: Gábor Marianne-nak azt a művészetét, amely — a Magyar Nemzet kritikusa, Horváth György szerint — arra hivatott, hogy „a világ képei után már a világ képét fogalmazza meg”. R. M. A Sárga szék az ablaknál. 1952. önarckép. 1957. MTI felv.
