Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-25 / 4. szám

Nagy László Kossuth-díjas költőt február 6-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temető művészparcellájában, a Fővárosi Tanács adományozta díszsírhelyen.

A barátok, a pályatársak nevében SÜTŐ ANDRÁS búcsúzott Nagy Lászlótól. Többek között ezeket mondta:

... Történelmi omlások, romlások szülötte: magyar irodalom, nyelvi társtalanságában oly sokszor árvának nevezett fáradozásunk, hát vajon indokolt-e az árvaság fölemlegetése? E gondolat árnyékából téged néztelek, László, arcodnak arany pénzre kívánkozó vonásait figyeltem nemegyszer és vigasztalást találtam bennük: hogyan is lehetne árva az az irodalom, amelyet egy nemzet ringat a térdén, amiként Téged is magához ölelt a te néped, László! Milliók sorsában osztozva miért is lenne társtalan a művészi Szó, az élet vizét helyettesítő, a divatok hálóit, a lemondás kötelékeit mindig szétszaggató Elkötelezettség? Igen, elkötelezettség, ami Te voltál, drága Nagy Laci, minden rezdülésedben. E fogalom hallatán görbeszájú vélekedést is fölszisszent a sznobéria, de látom aranyba metszett mosolyodat és fejmozdulatodat. ahogyan a magasba néztél: talpalatnyi föld felett a nagy ég kerítéstelen, a mi fáink igenis az égig nőnek, hogy lombjuk testvérlombokkal ölelkezzék a véges térben, s a végtelen időben. Így hallhattuk verseidet fiatal olvasóid ajkáról Marosvásárhelyt, Stockholmban, Torontóban és Bukarestben is. Megérted életedben a nagyvilágnak reád vetett pillantását is, de halálod gyászát csak magunk viseljük; halhatatlanságod tápláló forrása az a nép marad, amelynek Gondját magadra vetted. Magadra öltötted nem csupán gondjait, amelyek mindenkor elviselhetők, hanem életed értelmeként: a Gondot, a közösségit, az egyetlent, a magyar szellem óriásaira szabottat, amely épp megosztottságában egységes, a virrasztóktól pedig emberfeletti erőt követel. Jól tudjuk, László: a testi törékenység, amilyen a Tied is volt, a halál ütésközeiében termi gyümölcseit; ribizke-terheket viselve talán most is élnél, mert bizonyos, hogy apró aggodalmak között egyedül a Gond a szívkamra-repesztő. Ez jutott ki Neked, mert éppen ezt vállaltad, s ilyen teherrel a biológia kivételes ajándékaképpen juthatunk el csak az emberi kor végső határáig.

... Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket

fölemésztőké. Azoké, akik a dunatáji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? — Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László. A mindannyiunk útjába állított, megkerülhetetlen Vallatás és örök Számonkérés a ránk mért feladatok véghezvitelének dolgában. Az élők röstelkedésével mondom a szokványos, de fájdalmasan igaz önvigasztalást: elmentél, hogy csöndes jóságodat, a vizek fényfodraira emlékeztető testi mivoltodat levetve botlást, megalkuvást meg nem bocsátó szigorúsággal állíts bennünket lustrára; elmentél, hogy a mi gyarlóságaink elé dobbanj konokságedzőnek, biztatásnak, eszméltetőnek, kötésnek, oldásnak, nyelvünk fölött virrasztó dajkának és emberségnek minden lehetséges embertelenségben. Itt voltál és azt írtad könyved homlokára: arccal a tengernek. Hadd tegyem hozzá: és a tengerszemnek, amelyről székely népmesék regélik, hogy titkos mélységeiben tengerrel társalog. Erről Teveled már nem beszélhetünk többet. Ki kell szárítanunk szemünkből a könnyet, hogy igaz ragyogásában fogja föl ragaszkodásunk a Csodát, amit ránk hagyakoztál.

... Korán, a küzdelem ágyútüzes szakaszában szakadt meg a szíved, László, miközben már lovas századaid fölött is szemlét tartottál; iszonyatos a veszteség, ha elgondoljuk: micsoda rohamok orkánereje feszült a szándékaidban, hűségedben, megalkuvásra képtelen, forradalmas konokságodban. Ami a hosszú élet lehetősége volt benned, ami immár némaság marad, annak üres helyét is betöltik örök szolgálatra képes műveid, a lehetetlenbe kapaszkodók a jövőnek sziklafalain. A meg nem írt sorok, a vérbe-fult mondandók helyét betöltik, fogunk között is tőrt szorítva — o megíratlanok, s a kimondatlanok. Élő közelségedben tán föl sem fogta sejtelmünk a Te valóságos nagyságodat, a magasságot, ahol homlokod ráncaiban a Gondot viselted. De most már tanúi leszünk a halálodat követő vulkanikus kéregmozgás látványának: egy sírgödömyi szakadék körül eddig ismeretlen hegyvonulat támad, árnyékot vetve minden törpeségre, minden alacsonyságra. Ha vigasz nincs is: szívünket erősíti ez a Te némaságos figyelmeztetésed.

Féljenek tőled ezután is a költői szó kufárai és mindenfajta pénzváltói. Mert kegyetlenül igazságos és tisztító erejűvé szigorodik mindnyájunk számára a Te szelidséged, amellyel — mint elmondatott rólad, — „tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad”.

Be közeli és fájdalmas emlék a Te kolozsvári gyászod az ugyancsak fiatalon eltávozott költőtársunk koporsójára ejtett szavaiddal. Azt mondottad: „Ne legyen néked nehéz a föld." Nincs jelzőm, drága László, hogy minden igaz barátod, magyar írótársad nevében is kifejezhetném a fájdalmat, amelybe kolozsvári szavaidat begöngyöltem, hogy elhozzam, viszszahozzam: nyelviben bujdosó a versben bujdosónak; több nem lehetek most, csak visszhangod, László!

„Ne legyen Néked nehéz a föld!” Nyugodj békében.

Nagy László: Fiatalkori önarckép

Bállá Demeter felv.

NAGY LÁSZLÓ

Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban, húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem, te lesz a vigasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vigság csodásán éltet

Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet, kusza a sorsom,

Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom.

BÚCSÚ NAGY LÁSZLÓTÓL

BOLDIZSÁR I\ÄN:

HAZAI NAPLÓ KASSÁKNÁL (II.)

Az óbudai Zichy-kastélyban váltunk el egymástól, két héttel ezelőtt, az újjáépített palota első emeletén, a Kassák emlékmúzeumban. Ha van ellenpont más művészetben is, mint a zenében, ajkkor a látvány az, amely most elénk tárul. A késői barokk termekben enyhe bolthajtású mennyezetek alatt magas, kétszárnyú ablakok mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum egy begyűjtötte a magyar avantgarde legjelentősebb művészének, apostolának, szervezőjének, szigorú apjának és újra megújuló teremtőjének legjobb alkotásait. Magyar, írtam az előbb, de európait is írhattam volna. Kassák Lajosnak ma már olyan helye van az európai kultúra történetében éspedig a képzőművészetben és az irodalomban egyaránt, mint Bartók Bélán kívül talán senkinek. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy más kortárs magyar írók, költők, festők és szobrászok nem érnék el, és felül ne múlnák Kassák Lajost, de mint jelenség, senki máshoz nem hasonlítható és mérhető. Nyilván ez az oka, hogy ma szerte a világon, múzeumokban és irodalmi klubokban, kiadói lektorátusokban neve ismertebb és műve elismertebb, mint bármely más hazai kortársáé. Kassák Lajos úgy volt szinkronban Európával, mint Mátyás király. Mátyás előbb hozta el Budára és Visegrádra a reneszánsz művészetét, mint a kortárs Európa bármelyik fejedelme, ugyanakkor, amikor körülötte az országban még művészeti stílusként a gótika élt. Kassák Lajos is megérezte évszázadunk tizes éveinek végén, a húszas évek elején, az akkor legmodernebb európai művészeti és irodalmi mozgalmakat. Elsőként írt szabad verseket már 1912-ben, a Renaissance című folyóiratban, de már előbb, 1909-ben és 1910-ben vándorlegényként csavargott Nyugat-Európában. Megismerkedett Apollinaire verseivel, Picasso festményeivel, a későbbi években az orosz konstruktivistákkal, a francia szürrealistákkal, a weimari Németország Bauhaus-mozgalmával és ott nagy honfitársával, Moholy-Naggyal.

Mindezt most azért írom le, mert erről beszélgettünk a kiállítás első szobájában francia barátommal, Louise-zal. Nem tehettünk másként: itt függenek a falon Kassák indulásának képei, a vitrinekben versei, kéziratai, plakátok, szobrok, könyvek, címlapok. A szobák egymásba nyílnak, bizonyára ez az oka, hogy az utolsóban helyezték el magát az emlékszobát, a kiállításnak azt a helyiségét, amelyet az író utolsó, óbudai lakásának bútoraival rendezték be. Ez nemcsak a kegyelet jele, hanem egyúttal dokumentum is, hiszen a bútorokat is maga Kassák tervezte. Jöjjön, mondom Louise-nak, kezdjük a végén, mert az az eleje. Átmegyünk a közbülső három szobán, és otthon vagyunk Kassáknál. Ennek a szobának egy ablaka van és ez a kastély udvarára nyílik. Előtte, de háttal a fénynek, az egyszerű íróasztal, mögötte nádtámlájú karosszéke. Kassák verseit nehéz megtanulni kívülről, megjegyezni is csak sorokat tudtam belőle, különösen az első évtizedek szélesen hömpölygő, meglepő képekkel, gondolattársításokkal. új szóalkotásokkal gazdag modern ódáit. De utolsó éveiből, amikorra sorai megrövidültek, stílusa leegyszerűsödött, ám megtartotta jellegzetességeit, képgazdagságát és hasonlatainak merészségét. Nyolcvanadik évében, halálának esztendejében írt egy verset „Mester és tanítvány” címmel. Valószínűleg ebben a székben ült, ennél az asztalnál. Az asztal is szerepel a versben : „... az asztalon maradt / morzsák / dicsőség” ... Aztán így ír: „Olyan dolgok között élek / amiknek születését / magam készítettem elő.” Mennyi ilyen dolog volt nagyobb is, fontosabb is, de ez az asztal is. És a karosszék, amelyről így ír: „Ez a karosszék / a hazám. / Ez az év / születésem / fordulója”. E könnyen megjegyezhető sorokra emlékeztem, de a legszebbre nem: arra, amire a költemény utal. Kassák az ablakon át rigót lát. Hazajöttem, előkerestem a verset, és most leírom: „Adok neki a morzsákból / amik az asztalon maradtak. / Ilyenkor / pillanatra / szívembe fészkel / és énekelni tanít”. Milyen messze vannak ezek a sorok az első, a leghíresebb verstől, a magyar irodalom egyik legnagyobb versétől, „A ló meghal, a madarak kirepülnek”-től. És vannak diákkoromban sokaktól még csúfondárosan idézett, de ma már klaszszikussá vált utolsó soraitól és mégis milyen közel hozzá: „Madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár.”

Az asztalon apróságok, bicska, pápaszem, szemüvegtartó, ceruzák, tollak és egy nagyon egyszerű és finom Kovács Margit-tál. Hamutartó is, öngyújtó is. Az íróasztaltól jobbra festőállvány, rajta egyik utolsó képe. Különös, méhkasszerű ábra, sötétbarnán világossárgával. A szemközti falon ugyancsak magatervezte alacsony könyvespolcon azok a könyvek és folyóiratok, amelyeket a halála előtti hetekben olvasott. A polc fölött és az ablak melletti falon négy festmény, javarészt életének konstruktivista korszakából, abból az időből, amikor a magyar irodalom pályamódosító folyóiratait, „A Tett”-et, a „Má”-t és a „Munká”-t szerkesztette.

Az ajtó mellett karcsú állványon vörösmárvány mellszobra, Borsos Miklós megrendítően tökéletes alkotása.

Most már visszamehetünk az emlékkiállítás múzeum részébe. Először a folyóiratokat nézzük meg. Itt van egy oldal „Világanyám” című kötetéből, amely bécsi emigrációjában. 1921-ben jelent meg. Ez a néhány verssor az „Anna, Annácskám, az Ür megjelent a vizek fölött és keservesen sír”. Ebből a tizenkét sorból Kassák konstruktivista képet is alkotott. A bal sarokban ferdén szedette az Anna Annácskámat, a közepére vastag betűkkel „az Ür” szavakat és a többit részben átlósan, részben zárókőszerűen alája. Itt áll egy 1922-es konstrukciója is, amellyel szerepel évszázadunk modern művészetének számos külföldi kézikönyvében is. Nem más, mint négy különböző magasságú hasáb és egy henger, úgy egymás mellé állítva és elrendezve, hogy még így, fél ember magasságban is monumentálisán hat. Tisztelői az egész magyar szellemi élet, írók, költők, képzőművészek, olvasók és a hivatalos mai Magyarország e bátor konstrukció felnagyított mását állította fel sírjára emlékmű gyanánt.

Ebben a teremben áll ugyancsak nevezetes 1922-es képarchitektúrája és mellé magyarázatként Kassák Lajos vallomása a képzőművészetről 1967-ben: „Társadalmi szemléletem és művészi meggyőződésem az építészet törvényei szerint alakult. Ezért is képeimnek képarchitektúra címet adtam. Nem véletlenül, hanem az egyensúly keresése, a tisztaság kívánása szerint.” A következő szobában kevésbé ismert művei: plakátok. 1928-ban a budapesti Állatkertnek elbűvölően kedves zebrafejet rajzolt plakátként. Ennek szándékosan megnyújtott perspektívájában rejlik modernsége is, humora is. Mennyi művészi arca van ennek a sokoldalú embernek, ennék a XX. századi reneszánsz alkotónak. És vannak, még nem is említettem Louise-nak, már itt nem látható könyvei, nemcsak költőként tartozik a legnagyobbak közé, hanem prózaíróként is. Az én nemzedékem emberi, írói, társadalmi, politikai szemléletének kialakításában kevés mű játszott akkora szerepet, mint Kassák Lajos önéletrajza: „Egy ember élete.”

Egy ember életének emlékét őrzi ez a kiállítás is. Mostantól kezdve minden külföldi vendégemmel feljövök — elzarándokolok ide, Európa szellemi földrajzának ehhez a hídfőjéhez.

11