Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-12-30 / 26. szám

Magyar múlt és jelen Amerikában

„Közismert, hogy a század géniuszainak a fele magyar" — szakított félbe a neves chicagói szociológus professzor amikor — persze sokkal szerényebb formában — a magyar gondolkodók és tudósok nemzetközi szerepére utaltam, egy épp aznap „felfedezett" magyar irathagyaték kapcsán. Polányi Mihálynak a chicagói egyetem könyvtárában őrzött hagyatékára, amelyben a levelek alján a kor legnagyobb tudományos nevei olvashatók, háziasszonyom (maga is a Polányicsalád sarja) hívta fel a figyelmemet. Stricker Éva lakása amolyan magyar sziget, magánmúzeum és levéltár az amerikai világban (helyesebben: közép-európai, mert férje, Hans Zeisel, a bécsi szociáldemokrácia neveltje). Az egyik falon ott függ a háziaszszony rajza Szilárd Leóról, közeli barátjukról. Egy másikon két múlt századi portré: a Polányiak és Szabó Ervin közös dédszüleinek, az ungvári családi malom alapítóinak arcképe. Egy hatalmas szekrényben a családi levelezés: Polányi Károly, Mihály és Laura, anyjuk, a nevezetes „Cecil mama”, Szabó Ervin, Vágó Béla, Duczynska Ilona és mások levelei. Hetvenéves, hétéves és hétnapos levelek, vegyesen. Fényképek a vilnai dédszülőkről és az amerikai unokákról, egymás mellett.

Családi archívum? Inkább élő folytonossága valaminek, ami nálunk már történelmi múltnak számít. És a Polányi-család nem egyedüli hordozója ennek. Jászi Oszkár ifjabb fiának kaliforniai házában is ott függnek a nagykárolyi nagyszülők képei, ott áll Jászi íróasztala, ott van a könyvespolcon Görgey Artúrról írott első, 1896-ban kiadott műve, amely itthon is könyvritkaság. Az éppen kintlétemkor meghalt Gergely Tibor feleségének, Lesznai Annának egész művészeti és irathagyatékát őrizte New York-i lakásában.

Tudomásul kell venni, hogy 1919-től kezdve a magyar kultúra nem jelentéktelen része fokozatosan „kiköltözött” az országból, Keletre és Nyugatra, nem kis részben Amerikába. S mert ott nem pusztított a háború, bombázás, kényszerűen gyors menekülés, jórészt fenn is maradt tárgyi és személyi alakjában — élő hagyományként. Az amerikai kultúrába beépülni nemigen tudott, a magyarból —■ a hazaiból — többnyire kiiktatódott. Pedig voltaképpen egyaránt része mindkettőnek. Alkotói, ha mégoly sikeresek és elismertek lettek is új hazájukban, a régitől soha nem tudtak elszakadni.

Amikor Moholy Nagy László 1946-ban Chicagóban meghalt, s Jászi a közeli Oberlinből kondoleáló levelet írt özvegyének, az amerikai asszony válaszában elmondta: Hugo Rony (Rohonyi Hugó), a fáradhatatlan és odaadó orvos és barát, Laci ágya mellett ülve töltötte az utolsó éjszaka felét. Reggel, amikor Laci már alig tudott beszélni, ezt suttogta: Hugó volt itt, és magyarul beszélgettünk. — „Ilyen sokat jelentett neki az az anyanyelv nyújtotta végső bizalmasság és egyszerűség, amely visszavitte őt a gyermekkorba .. . Bizonyos fajta irigységgel éreztem mindig — vallotta be Sibyl Moholy Nagy —, hogy az amerikai magyar barátok szeretete és ragaszkodása volt az, ami enyhítette Laci számára az emigráció okozta magányt és el-Litván György

hagyatottságot, s ami mély és ösztönös kötelékkel fűzte őt a hazai földhöz.”

Pedig Moholy az itthoniaknál bizonyára kedvezőbb munkalehetőséghez és több elismeréshez jutott Amerikában. S az egész angolszász tudományos világban nagyra becsült Polányi Mihály, aki látszólag teljesen kitépte hazai gyökereit? A harmincas évek végén ezt írta magyarul — egy unokanővérének: „. . . hogy fejezzem ki ezt a csüggedést, amely eltölt? Érzem, hogy mégiscsak közel 20 esztendőt töltöttem az otthontól távol, s hogy nem lehetek ott senkinök javára. Érzem, hogy mi már így halunk meg, hogy postán értesítjük egymást erről. Hogy a fájdalom

A „Magyar Amerika” első száma, középen dr. Lőw Vilmos szerkesztő

se tud már összefogni, hanem csak feltárja az egyre terjedő kietlenséget. . . Ilyenkor gondolom, hogy haza kellene térni, azok között befejezni az életet, akikhez tartozom.”

„A régi országhoz való szenvedélyes viszony” természetesen elsősorban a valódi politikai emigránsoknál figyelhető meg, azoknál, akiknek egész életműve omlott össze 1919-ben. Hiába lett Jászi Oszkár tekintélyes és közszeretetnek örvendő professzor Oberlin College-ben, jól tudja, s még 1938-ban is panaszolja Biró Lajosnak: „...ez se teljes megoldás, mikor az embernek a gyökerei és a múltja fájnak. Félek, hogy nemcsak mi. öregek, de a gyerekeink se lesznek képesek egy teljesen új lelki otthont teremteni.” Nyolcvanéves korában ismét magyarul kezdi vezetni naplóját, hozzáfog Szülőföldem címet viselő* emlékirataihoz, s Polányi Mihály születésnapi üdvözletére is „régi idiómákban** válaszol. Az élet nagy megrázkódtatásai, írja, mindig visszatérítik az anyanyelvhez.

Ami az anyanyelvet illeti: tapasztalati

tény, hogy e nagy nemzedék tagjai harmincnegyven évi emigráció után is tökéletesen beszéltek és írtak magyarul. Sokam közülük

— Lesznai Anna, Duczynska Ilona vagy Polányi Károly esetében magunk is észleltük

— különlegesen szép ízeket is megőriztek magyar nyelvünkben. (Voltak persze bonyolultabb, elfojtásos esetek is. Szilárd Leóról mesélik, hogy csak angolul vagy németül beszélt. Egy hosszú idő után viszontlátott magyar rokonával sem tett kivételt, de egyszer, hogy a társaságban levő külföldiek ne értsék, magyarul mondott neki valaunit kifogástalan kiejtéssel. A meglepett kérdésre, „hát tud magyarul?” azt felelte: „miért ne tudnék?”, arra pedig, hogy akkor miért nem beszél, csak annyit mondott: „minek?”.)

A magyar „diaszpóra” igen erős belső és hazai kapcsolatait tagjainak levelezése örökítette meg. Levélhagyatékaikban egy eddig ismeretlen, földrajzilag szétszórt, de szellemileg összefüggő magyar világ tárul fel előttünk. Mannheim és Polányi Mihály, Polányi és Jászi, Jászi és Mannheim levélváltásai a társadalomszemlélet alapvető kérdéseit érintik. A Polányi-fivérek egymással, anyjukkal és nővérükkel folytatott levelezése izgalmasan tükrözi e két rendkívüli tehetség szellemi útkeresését az 1910-es és 20-as években. Károlyi Mihály és Jászi Oszkár három évtizeden áthúzódó szenvedélyes levélpolémiája az emigrációs politika, s a magyar múlt és jövő alapproblémái körül forog. Jászinak és Vámbérynek a második világháború idején az amerikai kormányzat és szellemi élet különféle vezető embereivel, továbbá a német és olasz antifasiszta emigráció nagyjaival (Einstein, Thomas Mann, Sforza, Salvemini) folytatott eszmecseréi az akkori amerikai politika bírálatára és befolyásolására irányulnak. Jászi 1919-től 1956-ig vezetett naplója és töredékes emlékirata az emigrációs politika és az emigráns lét kivételes értékű történelmi és emberi dokumentuma.

A kinti befogadó közeg ma minden szempontból jónak látszik. Kelet-, Közép-Európa és ezen belül Magyarország irányába ma határozott és jóindulatú érdeklődés tapasztalható, nemcsak az innen származó bevándoroltak, hanem a „törzsökös” amerikai értelmiség köreiben is. Ezek az értelmiségiek ma még egyben látják a „hivatalos” és „nem hivatalos” Kelet-Közép-Európát, de éppen az érdeklődés és nyitottság mutatja, hogy — ha politikailag vannak is visszaesések — szellemileg talán végén nyesen túljutottunk a hidegháború jégkorszakán. Amerika persze még ma is külön világ, de elég gyorsan oszladozik az amerikai izolacionizmus szelleme, s a messzebbre tekintők nagyon is érzik, hogy az öreg földrész eszmei és politikai vajúdásaiban „sua rés agitur”.

Jó lenne, ha az a folyamat, amely a korona visszaadásával és az új kereskedelmi egyezmények megkötésével mostanában elkezdődött, a közös szellemi javak együttes feltárásával és oda-visszaáramlásával is folytatódna.

Részlet az Élet és Irodalomban megjelent cikkből

15