Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-16 / 25. szám
Hetvenöt esztendeje, 1903. július 4-én született a középkelet-európai kultúra kiemelkedő alakja, Szervátiusz Jenő magyar szobrász, a Román Szocialista Köztársaság állami díjas érdemes művésze. Művészi formanyelve nemzetközi érvényű, népi elkötelezettsége egyetemes, ezért köszöntötték szobrászaténak hívei. ... Szervátiusz Jenő negyven évvel ezelőtt először veti magát falvak erdejébe, hogy teljesen soha többé ne lépjen ki legfennebb tisztások világosságába, művészi program nélkül választotta azt a nomád, művészi létformát és stílust, amely inkább egy grafikushoz, mint szobrászhoz illene. Ritka, ha nem éppen egyedülálló szobrászi út: elindulni egy hátizsákra való faragó szerszámmal, faluról falura vándorolni, nézni, átélni arcokat, történeteket, sorsokat, ott helyben, csűrökben, színekben megfaragni a szobrot, otthagyni az embereknél vagy hazaküldeni kiállításra, hallgatni igaz és költött (valaha igaz) balladákat, mondani, bontani, újraépíteni őket, előbb képzeletben, aztán anyagban, habos felületű vagy tömött sejtű juhar- vagy tiszafákban, favágók, ácsok, asztalosok, mesteremberek napi tizenkét órás megfeszített munkáját végezni, életüket élni, millió ember életét élni, ebből a sok életből kiválasztani a legszebbeket, a legtragikusabbakat, a legelmerültebbeket, hogy velük, bennük vallja meg a maga sorsát, amely, ha önarcképeit nézzük, „csak” egy a sok arc, a sok sors közül, aztán hazatérni... örökké azt tudni csak: mi van még előttem, s hátra, az ezer elkészült szoborra sohasem visszapillantani — mondom, ritka és egyedüli szobrászi út. (Részlet BANNER ZOLTÁN: Egy faragó szobrász a huszadik században című tanulmányából) JUHÁSZ FERENC SZERVÁTIUSZ Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös termékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes konok akarattal dolgoznak, teremtenek, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges létállapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben a termékeny teremtő akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. (Részlet) SÜTŐ ANDRÁS TONNÁS HEGYI BESZÉD Nemcsak a műve: Farkaslakán két cserefa között maga Áron is az útban van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is — elkerülhetetlenül. Mint akármi fajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága —, hogy teste ide hozassák —, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve, épp ezen az úton, Székelyudvarhely kapujában találkozott a mi keserves kívánságunkkal... Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta: egy valóságos mennykő volt. Szervátiusz Jenő — akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt, Michelangelóhoz hasonlítok — a mennykövet trachitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná : emberére akadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vidiát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek is szálláshelye. Szalmapriccs, jó terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett fia: Tibor is elférjen, továbbá egy tákolmány asztalkán néhány férges alma s két paradicsom. így, ahogy van, a szélpengető hasadékaival, Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hasonlóképpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, mintha csóré emberek építették volna ... (Részlet) Szervátiusz Jenő—Szervátiusz Tibor: Tamási Áron emlékműve (Trachit, 1972—73.) b L i 1 I L 1 Ili \ Lu 1 Ili 1 F—J tói "Éí V. • Szervátiusz Jenő: Az élet fejlődése (Juharfa, 1935.) Szervátiusz Jenő: Balladák (Színezett juharfa. 1969.) SZEKVftnUSZ JEt Szervátiusz Jenő: A Kékszakállú herceg (Szilfa, 1966.) Szervátiusz Tibor: Petőfi halála (Egetett szilfa, 1974.)
