Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-02 / 24. szám
UTAZÁS SKANDINÁVIÁBAN II. Västeras: A Legath-családnál Az út másfél óra Stockholmból. A szomszédom a kényelmes vonaton ideges, idősebb asszony, aki pillanatonként a menetrendet nézi, a közbeeső időkben cigarettázik és cukrot rág, néha váltogatva, néha egyszerre. Szép tájak, erdők, tavak, patakok, jól megművelt földek mellett haladunk el. Tiszta, korszerű településeket láthatunk, amelyeket nem sorolhat az ember — hazai mércék szerint — falvak vagy városok elkülönült osztályaiba. A pályaudvaron régi barátunk, Legath Mária és egy új ismerős vár: Illés István építész, Uppsalából. A lakásig lepereg előttem az elmúlt hét év családtörténete. Akkor Stockholm, a kezdet gondjai, apró gyerekek. Most ez a város, tekintélyes beosztás, a gyerekek — Anikó, Elisabeth és Péter — megnőttek, Mária zenetörténetet tanít. Az ismerkedés Illés Istvánnal mulatságos történettel indul. Még a Szociológiai Világkongreszszus napjaiban történt, hogy az egyik plenáris ülésen mellém huppant egy pesti kolléga, és súgva elmesélte kalandjukat. Magyar rendszámú kocsijuk mögött jött egy svéd illetőségű Volvo, és amikor megálltak, kiszállt abból egy ember, megszólította őket, magyarul. Örömét fejezte ki, hogy ilyen messze északon pesti kocsit lát, meghívta őket ebédre, ök szabadkoztak, az ülésre siettek, késésben voltak. Most Illés barátunktól hallom a történet „túlsó felét”: „láttam a kocsimból, egy magyar rendszámú autót — ritkaság errefelé —, és amikor megálltak, szóltam nekik. Szociológusok ültek benne. Szívesen meghívtam volna őket egy vendéglőbe, magyar szót hallani, pedig néhány napja még a pesti körúton sétáltam. Sajnos, rohanniuk kellett.” Kicsi a világ. Az elmúlt években nyolcszor volt itthon; a papa idős kőműves, egy Baja melletti faluban él. Illés honfitárs felesége — svéd asszony — jól érzi magát Magyarországon. Legutóbb nagy élményük volt, hajnalig táncoltak egy parasztlakodalomban. Szülei és a felesége kitűnően megértik egymást, az asszonyka jól használja a néhány magyar szót, ami a látogatásokon megmaradt. Az építész huszonkét éve él Svédországban. Negyedéves egyetemi hallgató volt, amikor megérkezett: újra kellett kezdenie az egyetemet. Élete felét már ebben az országban élte le, az árnyaltabb kifejezéseket már keresnie kell. Magyarságáról faggatom. Ezeket mondja: — A családom svéd, a jelenem, a jövőm ez az ország. Mégis magyar vagyok, és ezt nemcsak a nyelv teszi. A származás tudata, a gyerekkor emlékei, ahogy a dolgokat nézem, az mind magyar. Szabó Magda Freskó című regényét azonban már svédül olvastam. (A házigazda közbeszólt: „Mi magyarul olvasunk és sokat beszélgetünk magyarul a gyerekkel is. Ha azonban Magyarországon tartanék előadást, már gondot jelentene számomra a magyar szakszöveg használata. Ezeket a kifejezéseket inkább svéd és angol nyelven ismerem.”) Akik együtt kerültek ki annak idején Svédországba, segítették egymást az első idők nehézségeinek átvészelésében. Évente legalább egyszer találkoznak, legtöbben már a svéd házastárssal jönnek. Ilyenkor magyarságukra emlékeznek, élményeiket mesélik, magyar nótákat énekelnek, csárdást táncolnak. Az egyik családban tudnak magyarul a gyerekek, a másikban nem. ők már svédnek érzik magukat, rokonszenvvel beszélnek Magyarországról. Tudatában vannak magyar származásuknak és ez nem okoz bennük szorongást: a legtöbben közülük büszkék magyar gyökereikre. Városnézésre megyünk, meglátogatjuk az Illés István által tervezett templomot, megyeházát. Gyönyörködöm a szellemes megoldásokban. Most egy hatszáz lakásos telepet és öregek otthonát tervez az Illés-iroda. Olyan érdekesen és izgalmasan beszél az öregek sajátos gondjairól, hogy szívesen olvasnám hazai lapban is alkotó gondolatait. Eszmecserénk természetes következménye, amit beszélgetésünk végén mond: — Ameddig eljutottunk, persze nem az utolsó szó. Igyekszünk végiggondolni mindazt, ami az öregek életfeltételeihez szükséges, életvitelében gyakrabban előfordulhat és ezekre az igényekre tervezünk. Pszichológusok, szociológusok, közgazdászok és építészek összefogása nélkül ez nem megy. Tudom, ez a kérdés otthon is egyre nagyobb gond, és szívesen segítenék az otthoniaknak: remélem, ez nem szerénytelenség. Volt évfolyamtársaim kiemelkedő szerepet visznek ma a hazai építészetben, egyikük tervezte a Hiltont. Kitűnő szakemberek. Én is szívesen fogadok minden jó és új ötletet, talán én is szolgálhatok egykét gondolattal. Ez kötelességem is: magyar vagyok. Szántó Miklós Illés István alkotása: a västeras! katolikus templom KANADÁBAN, MAGYAROK KÖZÖTT Interjú dr. Szabó Zoltánnal, az MVSZ főtitkárával — Mi volt utazásának célja? — A közvetlen cél az volt, hogy részt vegyek a Kossuth Betegsegélyző Egyesület jubileumi ünnepségén. Ugyanakkor az első olyan kanadai utam, amely túlmutat ezen a közvetlen célon. Utazásom azt is szolgálta, hogy meglátogassak különböző magyar egyesületeket, találkozzam a szórványmagyarság egyes kiemelkedő személyiségeivel és hasznosságát nagymértékben emelte, hogy fogadott a multikulturális ügyek minisztere és a kanadai külügyminisztérium illetékes osztályvezetője is. A Kossuth Betegsegélyző Egyesület fennállásának 50. évfordulójához érkezett. Az ünnepi ülésen, amelyen csaknem kétszáz ember vett részt, jelen volt dr. Németh József, hazánk kanadai nagykövete és Szombathelyi Gyula, a nagykövetség munkatársa és Bartos György munkatársam is. Az ünnepségen, amely méltó volt az egyesület fél évszázados történetéhez, átadtam a Magyarok Világszövetsége elnökségének üdvözletét a vezetőségnek és a tagságnak, valamint az alapító és a régi tagok közül többeknek az MVSZ aranyjelvényét A nagy múlt, az évtizedek munkája igazolja az alapítók és a régi tagok áldozatkészségét és hűségét. A jövő felé vezető utat mutatták meg azok a gondolatok, amelyeket Németh József, az egyesület központi titkára fogalmazott meg a következőkben: A mai vagy a jövő Magyarországáról semmiféle további kivándorlási hullám nem lesz. Az egyesület újabb ötven évig csak úgy élhet, ha tagságában megfiatalodik és képes magához vonzani a fiatal nemzedékeket is. — Volt-e alkalma főtitkár úrnak más egyesületeket is meglátogatni? — A Kanadában élő magyarság egyesületi életének megismerése szempontjából hasznosak voltak a Niagara félsziget egyes városaiban tartott megbeszéléseink az ottani magyar egyesületek, magyar házak vezetőségeinek egyes képviselőivel. Nagyon örültünk annak, hogy Saint Catherine-ben való tartózkodásunk idején volt az ottani egyesület kulturális estje, a Brock Egyetem zenetermében, s ezen részt vehettünk. A Kanadában tartózkodó Fellegi Adám zongoraművész és az egyesület tehetséges, jól felkészült tánccsoportja adtak színvonalas műsort Jó volt találkozni a Németh László Társaság több tagjával és elnökével, Tar Mihállyal. Velük a társaság kulturális céljairól folytattunk eszmecserét, és azokról a lehetőségekről hogyan érhetik el céljaikat, merítve ehhez a hazai kultúra kifogyhatatlan forrásaiból. Montreali tartózkodásunk egyik napjára esett a Kanadai Magyar Társaság közgyűlése. A társaság alapszabályát a közelmúltban hagyták jóvá az illetékes hatóságok. Ideiglenes Intéző Bizottságot választottak a széles körű teendők kidolgozására, örülök, hogy a közgyűlést követő kultúrdélutánon, amelyen részt vett dr. Németh József nagykövet is, köszönthettük a megjelenteket. A többnyelvűség, a multikulturális elgondolás, ezen belül pedig a szülőföld kultúrájának és asnyanyelvéraek megtartását érdekesen húzta alá a színvonalas kultúrműsor is. Ezen ugyancsak fellépett Fellegi Adám, aki Liszt- és Kodály-műveket adott elő, Vitéz György és Kelemen-Gréfin László verseiből Szunyt János drámáiból olvasott fel. Kedves és üde színfolt volt a magyar fiatalokból álló Hunor tánccsoport egyik párasának bemutatója és a csupa francia fiatalból alakult Mackinaw-tánccsoport magyar táncai is nagy sikert Mattak. Beszélgetőpartnereink itt is és másutt is újra és újra visszatértek a legfontosabb, legidőszerűbb kérdésre: a diaszpóra fiatal nemzedékeinek helyére és szerepére a szórványmagyarság életében. A második, harmadik vagy későbbi nemzedék magyarságtudatának, anyanyelvének megőrzése, fenntartása döntő kérdés, és a beszélgetések során az is világossá vált, hogy a mai Magyarországgal fenntartott kapcsolatok nélkül ez lehetetlen. A fiatalcárban rejlő jövő nem vágyálom, hanem realitás, amelynek valóságát, megalapozottságát bizonyítja a hétvégi iskolákban tanulók emelkedő száma, a Kanada-szerte működő sok-sok tánccsoport, melyek felkészültsége nagy benyomást gyakorolt ránk, és ezt mutatta a fiatalok mindenütt tapasztalható élénk érdeklődése, szüleik származási országának történelme, kultúrája és mai helyzete iránt. Jó volt hallani, hogy ezt a széles körű igényt hosszú távon csak a mai Magyarország és hozzá teszem: a Magyarok Világszövetsége építő közreműködésével látják kielégíthetőnek. Tanulságosak voltak azok a találkozások és beszélgetések, melyeket olyan kiemelkedő személyiségekkel folytathattunk, mint Krúger professzor, a Torontói Egyetem dékánja, Szabó Dénes professzor, a Monreali Egyetem kriminél szociológiai tanszékének vezetője, Szöghy Gyula professzor Quebec-bői, Rékay orvosprofesszor, a torontói központi kórház igazgatója. Vitéz György és Kemenes-Géfin László költők, vagy Londonban Tóthfaiussy és Molnár katolikus lelkésszel, vagy Torontóban Gerő János baptista lelkésszel. — Szeretnénk, ha beszámolna a Magyar Hírek olvasóinak azokról az eszmecserékről, melyeket az illetékes kanadai állami vezetőkkel folytatott. — A Kanadában élő magyar diaszpóra kulturális törekvéseihez nagyon kedvező feltételeket teremtett a kanadai kormányzat multikulturális politikája, a kanadai—magyar kormányközi kapcsolatok egészséges fejlődése a legkülönbözőbb területeken. Éppen ezért nagyon hasznosak voltak mind a külügyminisztérium illetékes főosztályvezetőjével, mind a mulükulturális ügyek miniszterével, Cafik úrral folytatott eszmecserék, amelyekben körvonaflazhattuk az anyanyelvi mozgalom és a Magyarok Világszövetsége feladatait Megállapíthattuk kölcsönösen, hogy ezek egybecsengenek a kanadai muVtikutturalis célokkal és gyakorlattal. Sx. M. 5
