Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 12. szám
BOLDIZSÁR MN KÖNYV AZ ÜZEMBEN A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat feladata elsősorban, hogy könyveket árusítson és terjeszszen az ország egész területén. A vállalat azonban ennél többre is vállalkozott. A szép könyvet nem csupán eladni, hanem megszerettetni is akarja. Műsoros délutánokon. vetélkedőkön adnak ízelítőt az elmúlt időszak legjobb kiadványaiból. Üzemekbe, gyárakba látogatnak neves előadóművészekkel, hogy bemutassák, megkedveltessék a magyar irodalom gyöngyszemeit. Ezek nem előadóestek a szó hagyományos értelmében: leplezetlen céljuk, hogy eljuttassák az irodalmat azokhoz is, akik eddig még csak ritkán, vagy egyáltalán nem vettek könyvet a kezükbe. Gábor Viktor képriportja a Szegedi Konzervgyárban készült. Itt, műszak után tartották meg az előadódélutánt, amelyen részt vettek az irodák és az üzemek dolgozói egyaránt. S. P. J. 1. Nagy Attila verset mond. A háttérben Berek Katalin, Bencze Ilona, Czine Mihály irodalomtörténész és Tóth Judit 2. A Kaláka együttes megzenésített verseket ad elő 3. A műsor után a hallgatók rögtön vásárolhattak is a kötetekből t. Arcok a nézőtéren HAZAI NAPLÓ LÍRA ÉS PRÓZA A KÖNYVHÉTRŐL Szerzői mentegetőzéssel kell kezdenem: a könyvhétről tavaly, tavalyelőtt, talán régebben is írtam. Nem azért teszem, mert témahiányban szenvedek. Azért sem, mert a szerkesztőség holmi kötelező feladatként rám rója; ilyesmi egyébként sincs ma Magyarországon. Ezért írok róla megint, mert az élmény eredeti értelmének hőfokán érzem át e szót: a könyv, a megjelent kötet, életem részévé válik úgy, hogy közben más emberek életébe is bekapcsolódik. Ezt írhatnám löbbesszámban is, hiszen az idei könyvhétre vagy száznegyven könyv jelent meg, s ezek közül — nem számoltam össze, de a könyvsátorokban ülve így mértem fel — több mint a fele élő magyar író. Legtöbbje kiül a sátor mellé helyezett kis asztalhoz Budapesten vagy valamelyik vidéki városban és várja olvasóit. Senki sem várt hiába. A magyar szellemi életnek szépséges hagyománya és új eredménye is, hogy az emberek személyes viszonyt alakítanak ki a könyvekkel és íróikkal. Más országokbah is van könyvnap, könyvhét, könyvvásár. Franciaországban minden tavasszal ünnepi esemény a francia PEN Központ nagy könyvvására, amire száz írót is dedikáló asztal mellé ültetnek, de tudtommal egyetlen más országban sem képzelhető el, hogy egy teljes héten át olvasók százezrei vásároljanak könyvet és az legyen a becsvágyuk, hogy a szerző alá is írja. Amíg ültem a Blaha Lujza téren csúcsforgalmi időben egy parkolóhely, autóbusz- és villamosmegállók, egy örökké csobogó szökőkút között, olyan lármában, hogy ha meg akartam hallani a könyvet elém nyújtók szavát, meg kellett kérnem őket, hogy hajoljanak közelebb. Vagy a Váci utca elején viszonylagos csendben, csak gyalogjárók közt, az Anna Eszpresszó kedvesen szecessziós terasz székei mellett, azt éreztem, hogy egy különleges mad szertartásnak vagyok részese. Minden egyes könyv aláírása szinte szakrális pillanat: lényemnek, múltamra, agyamnak, véremnek egy kinyomtatott darabját elém teszi egy ismeretlen ember és attól a pillanattól már nem ismeretlen. Megmondta nevét, és leírom és a névleírás ünnepélyessége új kapcsolatot teremt köztünk. Van, aki már olvasta a könyvet, vagy belelapozott és véleményt mond. Sokan megkérdezik, új kötetemnek miért „A sétáló szobor” a címe. Ha sokan állnak sorba a kérdező mögött, akkor csak a könyv kilencedik oldalára utalok, ahol ezt megmagyarázom. Ha kevesebb az aláírató, elmondom, hogy Hágában egy régi téren egy kis park szélén áll egy embernagyságú szöbor, nem is áll, hanem lép, mintha bármelyik pillanatban odaállna melléd, jobb kezével kalapját emeli, baljával sétapálcát tart. A sétáló szobor pedig úgy lépett ki Hága főteréről e kötet címére és borítólapjára, hogy megkísérelte korunk nagy paradoxonát, a változás és a változtafhatatlanság hol békés, hol békétlen együttélését olyan képpel kifejezni, amely egyszerre hasonlat is és valóság is. Jön egy fiatalasszony és férfinevet mond be. Hozzáteszi, a fiamnak viszem. Felnézek rá ülőhelyemből, csodálkozom. Hány éves? Kicsit pironkodik. Holnap lesz egy. Megdicsérem az ifjú mamát, hogy ilyen korán gondoskodik fiának könyvtáráról és beírom, hogy Palikának jó olvasást kívánok majd tizenöt-tizenhat év múlva. A fiatal anya elolvassa, megköszöni és megjegyzi, hogy az ő fia ezt már tizenkét éves korában olvasni fogja. Mi tehetek mást, visszakérem a könyvet, csillagot teszek a tizenöt-tizenhat mellé, és lapalji jegyzetben helyesbítek. Egy fiatal férfi a felesége nevét mondja be. Szíves könyvnapi köszöntéssel beírom és szemem se rebben, amikor tíz perc múlva nagyon csinos ifjú hölgy jön és bemondja az előbbi nevet, de a -né kiegészítés nélkül. Nem árulom el, hogy ma este egy családban kétszer leszek meglepetés ... Az aláírás közti szünetekben elfog a. bőség zavara. Legszívesebben mind a száznegyven-egynéhóny könyvet megvenném, mert aligha van köztük akár egy is, amelyet ne szívesen olvasnék. A Blaha Lujza téri nagy sátorban együtt vannak a verses könyvek. Szerettem volna megvenni Nagy László utószülött „Jönnek a harangok értem” című kötetét, de már a megjelenés napján elfogyott. Örömmel viszem haza Képes Géza harminc évi költői és műfordítói munkásságának válogatását, amelynek címe: „önarckép hegy formájában.” Még egy posztumusz mű Váci Mihályé, „Utazás Bürokronéziában”, amelyet a költő hagyatékában találtak, ö maga szatirikus körképnek nevezte rövidebb-hoszszabb versekből álló kéziratát, ö maga befejezetlennek tekintette, de mégis egy fiatalon elhunyt jelentős költő műve. Mint könyvaláíró, némi protekcióval megszerzőm Weöres Sándor harmincöt versét. Ennél egyszerűbb címet aligha választhatott volna, de Weöres neve önmagában is elbűvölően hat, megkapja az olvasót. A széppróza olyan gazdag, hogy egy évig olvashatnám. Elteszem Illés Endre új noveiláskötetét, a „Dilaudid”-ot. Örömmel fedezem fel magyarul Mervyn Jones „John és Mary” című regényét. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt kéziratban láttam az író greenwichi házában. Egyik nap együtt dedikáltam Kurucz György fiatal íróval, másik nap Barabás Tiborral, azután Kolozsvárii Grandpierre-rel, majd Molnár Gézával. Tréfás ünnepélyességgel könyveket cseréltünk. Bevallom, hogy mindegyikbe ugyanazt írtam: közös sátoros fellépésünk emlékéie. Kolozsvári Grandpierre „HullámtörŐk”-je jelentős mű, Kurucz Gyula „Kicsi nagyvilág”-ja falusi gyermekkorát idézi fel epikában, Molnár Géza három kisregényt gyűjtött össze, Barabás Tibornak pedig életműsorozatában újra kiadták számomra legkedvesebb fiatalkori művét, az Egy címíró emlékiratait. Mivel végül mégis negyvenkét könyvet vittem haza, szokásom szerint engedélyt kérek a szerkesztőtől és az olvasótól, hogy két hét múlva beszámoljak azokról, amelyeket már elolvastam. Események, kapcsolatok, találkozások SZOMSZÉDOS SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN ÉLŐ MAGYAROK Heltai Jenő „A néma levente” című verses színművének zenés változatát mutatta be a kolozsvári művelődési ház stúdiószínpada. Két gitárra és dobra komponált zenéjét Fegyveresi István szerezte. Nemes Nagy Ágnes „Verne Gyula és gyermekei” című írása hangzott el az újvidéki rádióban. * Varga Vilmos nagyváradi előadóművész kétfelvonásos monodrámát szerkesztett Ady Endre életéről és életművéről. Az előadás nagy sikert aratott a budapesti közönség előtt is. * A nemzetközi gyermeknapon Szegeden vendégszerepelt a szabadkai magyar gyermekszínház. Első előadásukon Szabó István rendezésében a „Fekete királynő köntöse” című mesejátékot adták elő. Az együttes Makón is fellépett — viszonzásul a szegedi bábszínház tavalyi szabadkai vendégfelléptéért. * Nagy sikerrel zárult a Szlovákiában rendezett Jókai-napok kulturális eseménysorozata, amelyre az idén a CSEMADOK meghívta a budapesti Radnóti Miklós Irodalmi Színpad művészeit: Bodor Tibort, Kohut Magdát, Rab Editet, Somhegyi Györgyöt, Thirring Violát, Vedres Tamást. Csuha Lajos és Vitai Ildikó kísért gitáron. A romániai Korunk a magyar nyelv speciális területéről közöl érdekes tanulmányt. Jenei Dezső írása a romániai magyar nyelvű műszaki irodalmat tekinti át. A tanulmányt részletes szak-bibliográfia egészíti ki. * A szlovákiai IRODALMI SZEMLE a magyar nemzetiségi népművelésről ad részletes körképet. Kulcsár Ferenc, Szilvássy József, Ag Tibor, Gágyor Péter, Bodnár Gyula, Szőke István és Lacza Tihamér tanulmányai az amatőr művészeti mozgalmak, a nemzetiségi fesztiválok és a tudományos ismeretterjesztés munkájának tanulságait elemzik. A szerzők pontosan látják, hogy — bár az amatőr művészeti mozgalmak igen sokat fejlődtek a legutóbbi néhány évben — néhány ellentmondás akadályozza az igazi kibontakozást. Elsősorban a nevelők, a pedagógusok felelőssége kap különös hangsúlyt. Ág Tibor a kórusokról írván idézi Kodályt, de az idézet érvényes minden művészeti vezetőre: „...Nem kell hozzá más, mint néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. Akinek lelki szükséglete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg.” * A temesvári Irodalmi Színpadon Fali Ilona és Péterfy Lajos „Együtt álmodunk” címmel mutatta be Marian Sorescu, Radnóti Miklós és Ladányi Mihály verseiből összeállított műsorát. « ' <1 I n
