Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 9. szám
1 A Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem színpada idén is műsorára tűzte a romániai magyar írók és költők műveiből a Pisztrángok kara című előadást. A műsort Medvigy Endre szerkesztette, Czine Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész tartott bevezetőt. Az alábbiakban részleteket közlünk a több mint két órás összeállításból. ÁPRILY LAJOS PISZTRÁNGOK KARA Erőnket lassú víz apasztja, Heves fény, s emberszó-zavar. Rég volt, amikor a sík folyóig lesodort a vak zivatar. Szakadó felhők záporától Árrá dagadt a patak-ér, S az áradástól meg nem őrzött Sem kö-odu, sem partgyökér. Azóta úszunk, folyton úszunk a vízzel szemben, cél iránt. Utunkat malmok torlaszolják, a zuhogó súly visszaránt. Halászas-árnyék hull a vízre, Tartasz tőrrel kísért a gát, búvóhelyen töltjük a nappalt, s megvárjuk a hús éjszakát. Azóta minden éjjel úszunk, futunk a tikkadás elől, havasra fel, hol mély az erdő, s forrásvízű a patak-öböl. Fehérmelles vízirigó ül habos kövön és fürgén neszez, a martok tajtékos vízében finom fenyőtűz permetez, a foltos, ritka napsütésben zölden ragyog a fák moha, s ha szél mozdul, kövünkre perdül a málna és az áfonya. Futunk, futunk a látomással. Súlyos habot hasít a szánk. Riadozunk az óceántól, Az ér, az ér a mi hazánk. Vihar ijeszt, kígyó riasztgat, meredek utunk nehezül, szivárványos testünk az éjben végső iramra megfeszül, s mire kipirkad fenn a hajnal, s vörös fény gyűl a fenyvesen, az érhez zúgón, szírien által megérkezünk győzelmesen. JÉKELY ZOLTÁN A marosszentimrei templomban Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik’maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúba a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Űr. így énekelünk mi pár megmaradt — azt bünteti, akit szeret az Űr —, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul. 1936. SÜTŐ ANDRÁS Anyám könnyű álmot ígér RÉSZLET A HÉTKÖZNAPOK A KERESZTFÁN CÍMŰ FEJEZETBŐL Gergely bátyám, akiről könyvem elején azt írtam, hogy a feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni, azt mesélik, hogy református létére miként férkőzött Bukarestben egy ortodox pap kegyeibe, akivel aztán vízkeresztkor rengeteg pénzt keresett. Énekelt, imádkozott, és füstölőt lóbált. s mai napig tűnődik, vajon az Isten megbocsátja-e neki az álorcás tevékenységet. Székely Jóska bátyám hányatott sorsának veszedelmeivel és szerencsés fordulataival igazolja, hogy az álruha és álorca szükséges fegyver az életben. Alakulni kell a követelményekhez, miként a dagasztott tészta a tepsihez. Mit szól Gergelyhez az Isten? Azt kérdezi: — Mi vagy te, fiam? — Református vagyok, Uram. — Miért énekeltél ortodoxul, fiam? — Hogy megmaradjak, Uram. — Miért imádkozol vízkeresztkor, fiam? — Hogy szárazon maradjak, Uram. — Miért lóbáltál füstölőt, fiam? — Hogy megmaradjak, Uram. — Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam. KÓS KÁROLY VARJÚNEMZETSÉG (részlet) Csudálatos dolog, de igaz, hogy az emberek a völgyeket szeretik és nem a hegyeket. Talán mert félnek tőlük; lehet. Hogy itt fenn erdőt látnak, meg követ, meg felleget, aki az ormok körül tekereg. Hogy itt fenn erősebben zeng a zivatar. De itt korábban kél a Nap és későbben nyugszik. Talán éppen ezért nem szeretik a hegyeket. Egyesen vannak itt fenn a házak, messze, távol egymástól az udvarok és nagy a magánosság itt. Akik itt fenn élünk, emberrel ritkábban beszélünk. De sok mindent látunk mi. A völgyi ember minket nem láthat, de mi belátunk a faluba, az udvarokba, a földekre és kertekbe, belátunk a völgyi ember életébe. Mindent látunk és sokat tudunk. Talán azért nem is szeretnek minket a völgyi emberek; mert az ember nem szereti, ha a feje felett valami ösmeretlenséget tud. És mégis, a hegyi ember örökké lefelé húzódik. Mint a vizek, mint éppen a mi vizeink is. Mert sok gyönyörűséges víz fakad, a mi hegyeinkben, friss, tiszta vizek, fiatalok, örökké sietők és vidámak: a Számosak, a Körös, a Kalota, a Sebes, az Aranyos, Jára. És lám, elfutnak tőlünk, mind el, sebesen rohanva, zúgva, ahányain annyi felé. A sötét, hűvösen komoly erdőkből kifutnak a napos, vidám világba, amilyennek ritka szép, nyárvégi napokon a Vlegyeszáról látszik a föld: csupa csillogó ragyogásnak, meleg, élő, virágos világnak. De vissza nem tud jönni egy is. A mi embereink is olyanok, mint a vizeink. Örökké lefelé nézők, örökké lefelé vágyódók. Mennek is, mindig csak mennek, húzódnak a vizek mentén lefelé a völgyi falukba, a városokba. Sokan mennek. És, mint a vizek is, vissza nem tud jönni belőlük egy is fel a hegyre. ... És lám, megtörtént egyszer, hogy egy ember a völgyből elindult fel a hegynek. Kós Károly Az egyetem zenekara székely népdalokat muzsikál Gábor Viktor és MTI felv. FARKAS ÁRPÁD EGY HADIROKKANT — DÓZSA TÁBORÁBÓL (részlet) Hát látják, kérem, itt ez az udvar annak idején egészen másképp festett A kút is lennebb, a ház pedig, ahol Dózsa Györgynek születnie kellett, az itt, ebben a martban. Ahol most ez a szürke cserepes pajta áll, ott volt a sütőkemence, az pedig soha nem esett messze a háztól. Én gyermek voltam, mikor nagyapámék zsindelyes háza leégett, akörül bontották le ezt is, a maradékot elhordták máshova építeni. Akkor találtak egy szépen kifaragott követ, az ajtóbélés ebből volt csinálva, azt elvitték múzeumba, hogyhát a Dózsáé. Dédnagyapámék itt laktak a szomszédban, ő mesélte a nagyapámnak, nagyapám tovább nekem, hogy Dózsa György litten született. Engem gyermekkoromtól kezdve erősen gondolkoztatott a dolog, mert még az iskolában is tanultunk róla, ott pedig nagyon jól tanultam, de hiába mondta a tanító, hogy ingyen díjjal fennebb kéne tanulnom, apám azt mondta, hogy ő urat nem nevel senki nyakára, azzal el volt intézve, én hiába bánkódtam magamban, mert azért mutatni mégsem mutathattam. Hanem hát Dózsa Györgyöt kérdezte. Mondom, azt biztosan tudom róla, hogy itt született, de hogy az apja is itt, arra nem vennék mérget. Amolyan szegény urak voltak, zselléreket tartott, de azokat erősen szerette, s azok is őt, mert ha rosszmájú ember lett volna, nem mentek volna véle. Pedig mentek mind egy szálig, amikor az a Dózsa György nekivágott a világnak, hogy a parasztokat fölszabadítsa. Innen a faluból a jobbágyok mind elkísérték, azt mondják, még útközben is csatlakoztak hozzá, amíg Temesváron el nem fogták. Ott aztán megsütötték, s kötelezték a jobbágyait, hogy egyék az égett húsát, ö csak nézte dühösen, s mondta: „Hát mi az, kutyákat neveltem én, hogy eszitek a húsomat?” De enniük kellett tovább. Hogy nem egyedül volt, az lehetséges, mások is mozogtak abban a dologban, Kossuth Lajos mondják még, nóta is van arról, hogy azt üzente, elfogyott a regimentje. De hogy az egészet Dózsa kezdeményezte, az biztos, mert már nem lehetett tűrni a hatalmaskodást. Ott van dédnagyapám is, aki zsellére volt Lázár Lászlónak, hát mesélik, hogy télen, a csikorgó hidegben rostálni kellett menni Lázár úréknak, de dédnagyapám egyszer nem tudott menni, erős hideg volt, sok gyermek, azok közül is betegek, nem tudott, no, hát nem tudott. Igen ám, de egyszer csak jön végig a falun a korbáccsal az úr, s veri az otthon maradottakat, hogy nem sül le a képetekről a ibőr, így meg úgy! Szerencsére ott állt üresen a házban a káposztáskád, úgy látszik, nem volt mit beletenni azon az őszön, dédanyám hamar elbújt benne, így nem tudta megkorbácsolni Lázár úr. Hát ilyen idők voltak azok, kérem, különben mikor utoljára Temesvárra jártam, ahogy bemegyünk balra, ott volt a szobra is Dózsának. Az én apám? Apám is szolgaként kezdte, na hát, amikor egy kicsi pénzt összeszolgált, földet kezdett vermi, arról jobb nem beszélni. Nézze, ott volt a Becásék birtoka az úton küjjel, nem látszik ide a diófától, ott megvett apám egy pántlikányit, amiért Becás István haragudott is erősen, hogy beleszabtak az ő birtokába. Egy ősszel, én akkor még katonaság előtt álló legényke voltam, anyám ott bajlódott a kenderrel, s ott én is. Jön egy idegen kutya, s megkergeti a Becás úr kutyáját, mire az úr dühösen kapja a sertés puskát, s lő. Elbődülöm magam, s kiabálom: az anyád keservét! Tegeztem én akkor a vaddisznaját, s fogtam a lapockámat, ahol már lefelé kezdett serkedezni a vér, de neki fontos volt a kutya, s még egyszer lőtt, pedig látott engem a vadállat. No, hát ilyen világ volt az, kérem, nincs mit csodálni, hogy Dózsa Györgyöt is megetették a szegény jobbágyaival, kiket ő szabadított fel. Mert aztán a tagosítás után mindenkinek jutott egy kevés birtok, de Becásnak volt egy szeretettje, kinek nem az út mentén került földje, s addig gonoszkodott, míg Becás fogta magát, s az apám földjét hozzászántotta a kurvája parcellájához. Nem is mert perelni szerencsétlen, úgy rettegett mindenki az úrtól!, inkább fizette az adót a föld után esztendőkön át, anélkül, hogy használta volna. De dolgoztam én is, no hát úr tényleg nem lett belőlem, ej, hogy hordtuk a követ, maltert a Hadnagy úrék házához, láthatták, mikor jöttek itt lent balra a vaskerftéses. Na igen, Dózsa, hát róla egyebet nemigen tudok. Szó volt a régi világban is, hogy kéne valamit állítani ide megemlékezőül, de aztán nem lett belőle semmi, azt ami ott van a kert sarkában, fából, azt is későbben csinálták. Egy biztos. A parasztságot ő szabadította föl, s érdemes lenne megnézni Eresztevénynél a dátumot Gábor Áron sírján, mert az is akkor kellett öntse az ágyúkat, amikor a szabadságról volt szó. Én néztem volt annak idején, de most már egyre kevesebbet tudok megjegyezni az óta a sebesülés óta, ami Kézdivásárhelyen ért, meg lehet nézni, itt a halántékom fölött jól látszik. Azt az egyet tudom, hogy ez 1944. szeptember 3-án volt, egy repülő bomba szilánkjai kaptak el, itt van belőlük egy csomó a testemben most is, hogy alig tudok a bal lábamra állni. A rokkantságomhoz minden irat megvolna, csákhát a legfontosabb hiányzik, mert elvitte a háború azokat a kórházakat, ahonnan a papírokkal igazolni lehetne a nyugdíjt, így nincs. Járt itt a párttól egy Mátyás Árpád nevezetű elvtárs, azt mondta, hogy megpróbál utána nézni, most abban reménykedem, de öreg is vagyok már erősen. Aztán, hogy szavam ne felejtsem, a háború után hazaverődtem én is, kezdtünk elrázódni, de hamar kuláknak tettek. Pedig hát mikor elmentem a háborúba, bécsuktam a kaput, mikor hazajöttem, kinyitottam, nem tudom, hogyan lehettem én kizsákmányoló, mikor minden ősöm szolga volt, s apám sem akart urat csinálni belőlem. Mikor a kollektíva alakult, 8 hektár 24 ár földet vittem oda, no de mindegy, nem búsulok én már semmit, nehéz idők voltak, azok, s Dózsa György is valami ilyesféle rend szerint akarta a szegények szabadságát, itt vannak ezek a fenyőrönkök, kéne valami kerítést csinálni majd az emlékmű köré, néhány szál fenyődeszkával hozzájárul a falu is, mert már máshonnan is voltak itt, s mondták, hogy új táblát tetetnek, s valaki meg, hát ez a Dózsa igazán megérdemelné. ÖSSZEÁLLÍTOTTÁ: LINTNER SÁNDOR 13
