Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-08 / 7. szám
FÖLDVÁRI GÉZA ADUM' „Mesélj nekem a Dunáról!” Hányszor kérlelt így a fiam csöpp ember korában, miközben mentünk át a budapesti hidakon, üldögéltünk a rakpart kövén, néztük a vízen sikló uszályokat, vagy sétáltunk a Margitszigeten. És én meséltem az Árpád-házi királylányról, aki az élet elől a Nyulak szigetére szökött Krisztus szolgálójának —, Arany Jánosról és Kapcsos könyvéről — Krúdy Gyuláról és íróbarátairól, akik kopogós teleken a Duna jegén ballagtak haza valamelyik kiskocsmából ihletet őrző szigeti otthonukba Meséltem Toldi Miklósról, amint épp halálos viadalban legyőzi a cseh vitézt — a szigeti uszodában nevelődött olimpikonjainkról — a Tanácsköztársaságról, amely először engedett be minden pihenni vágyót a Margitszigetre. Meséltem és elgondolkodtam. Ha a Dunának csupán erről az egyetlen szigetéről ennyit megőrzött a történelem, az irodalom, a szájhagyomány, vajon milyen gazdag lőhet az egész folyó története. Elkezdtem hát olvasni róla, faggattam a régészt, a hajóst, a vízmérnököt, a történészt, a halászt, minden utamba kerülő vízen járót, hogy mesélhessek a fiamnak, és ha jó szívvel veszi —, az olvasónak is. Emlékszem, tizenegy éves lehettem, amikor először úsztam a Dunában. A Tisza mellett nőttem’föl, hozzászoktam simogató, lágy természetéhez, ezért váratlanul ért a Duna kemény, hűvös vize, lassúbb, mégis erőszakosabb sodrása. Az első úszás után úgy gondoltam, hogy ezt a vizet én soha meg nem szerethetem. Azóta másként érzem. Tisztelem, sőt szeretem a Dunát. A Tisza azért még most is Anyám simogatását, a Duna Apám komoly ölelését idézi. Középiskolás voltam az 56-os nagy dunai árvíz idején. Nyári szünidőben én is elmentem Mohács közelébe Dunafalvára, segítettem az újjáépítésben. A folyó akkor már nyugodt óriásnak látszott, én mégis arra emlékszem, amit egy öreg parasztember mondott. „Söha meg ne érjem még egyszer, hogy búzaföldek és háztetők fölött csónakázzak!” Friss emlékem egy szép barangolás az ezerágú szigetközi Dunán. Fiatal mérnökkel vágtunk neki gyalog a körülöttünk csillogó keskenyebb, szélesebb ágak közötti átjáróknak, ki a Nagy-Dunára. Mérnök barátomról tudtam, hogy őt szemelték ki a Bős (Gabcikovo) — Nagymarosi vízlépcsőrendszer vezetőjévé, ezért kezdettől fogva részt vett a tervezésben, és most már az építkezésben is. Édesapja hajóskapitány, ő maga hajón született Regensburgnál. De ez már másik történet. Javában beszélgettünk a vízlépcsőről, a tengerjáró hajókat is befogadó jövendő csatornáról, regisztertonnákról, kilowattórákról, amikor az egyik tocsogóban a fekete szárcsák között megpillantottam két hófehér hattyút. Attól kezdve barátom csak a telente ismeretlen helyről idevetődő ’hattyúról, a színes vízivilágról mesélt. Mert a Duna nemcsak vízi út, energiaforrás, mérnöki Objektum, hanem vén kópé is. Az embert érzelmileg is megfogja, magához köti, s megköveteli, hogy necsak a hasznát, hanem a szépségét is észrevegyék. „Gyerekkoromban — meséli Ásványrárón egy százráncú kubikus — még vizát is fogtak itt a Szigetközben. Most már az öreg Dunán ponty is alig akad, olyan nagy a hajóforgalom és annyi szemét rontja a vizet. Persze a mellékfolyásokban akad még hal, nem is kevés. Csak a szúnyogok ne keserítenék meg a vízen járók életét. Akkorák támadnak az emberre, hogy köpölyöző piócáknak érzi őket. Igaz, mostanában ritkulnak egy kicsit. Helikoptert bérelt a Vízügyi Igazgatóság, arról permetezték a szúnyogfelhőket. Egy időre el is tűntek, aztán újból megjelentek, valamivel szelídebben, de a birodalmukat nem adják könnyen. Mi ötlik még föl bennem a Dunáról? Két galamb egy régi-régi kard markolatán. A régészék szerint 900 éve ejthette a vízbe egy normann tiszt. Eszembe jut egy több száz éves fahajó, amit Paks alatt fedeztek föl a könnyűbúvárok, de kiemelni még nem tudták, a győri múzeumban látott aranymosó felszerelés, az épülő Paksi Atomerőmű, a valamikori római védvonal, a limes maradványa, végig a parton, egy vörösen gőzölgő halászlé a dunaföldvári balásztanyán... A Dunára gondolok, ami nélkül úgy érzem, szegényebb lenne az életem. „A Duna a Fekete erdőben ered és a Fekete-tengerbe ömlik” — így tanultuk az iskolában. De pontosan hol is születik ez a nyolc országot összekötő, 2900 kilométeres vízi út, a világ huszadik legnagyobb folyója? Donaueschingen hangulatos kis település a Német Szövetségi Köztársaságban, közel a svájci határhoz. A község nevezetessége a múlt századi kastély, parkjában pedig egy kissé talán túldíszífett építmény, amely tízméteres medencét fog körül. A kertben kibuggyant forrás vize itt gyűlik össze, innen csordogál tovább. A 'körbefutó sétány kovácsoltvas könyöklőjén elgondolkodhat az ember, hogy milyen gyéren bugyogó kis forrásból indul a Duna, a népeket, országokat összekötő, hajókat sodró, erőműveket tápláló, vizet és életet adó folyó. A nevét Donaueschingenitől kapta, születő vizét a kis forrástól, első medrét a közeli Brigach és Brege patakok egyesüléséből, hömpölygő erejét 11 ország beléömlő vizeinek adományából. Így születik hát a Duna naponta. A kék Duna, a vén Duna. De valójában milyen öreg ez a kortalan folyó? A tudósok úgy tartják, hogy 3 millió éves. Legalábbis a magyar szakasza. Valamikori őse a Pannon beltó és az Alpok északi előterének vizeit gyűjtötte össze. Az Alföld erőteljes süllyedését a neogén kor kezdetétől élénk vulkáni tevékenység is kísérte. Az ösduna a törésvonalak mentén talált magának utat az Alföld felé. Körülbelül egymillió éve törte át magát a Visegrádi hegység és a Börzsöny között, majd a mai Váctól délkelet felé, Gödöllő—Isaszeg irányába fordult. Mostani medrét a nagy észak—déli törésvonal ágyában 10—15 ezer éve foglalta el. Ennyi idős hát az a Duna, amit mai képében ismerünk. Hogy is mondta József Attila ? „Múlt, jelen, jövendő...” Európa mozgó történelme, bánatot, örömet hömpölygető évezredes barát és ellenség — Danuvius, Duna, Donau, Dunaj, Dunarea, Dunav — civilizációk, népek bölcsője és sírja — életet adó és kioltó víz — tudósokat, katonákat szállító, árut hordó, régmúlt korok kincseit őrző, hegyeket görgető, sziklákat homokká morzsoló víz. Békés horgásztanyák, vidám fürdőzések, zúgó vízi erőművek, feszülő halászhajók, partján települt községek, városok, gyárak... Népek országútja, országok kézfogása a Fekete erdőtől a Fekete-tengerig. „írj nekünk a Dunáról!” — kértek, s én azt ’hittem, könnyű dolgom lesz. Egy kis történelem: „partjain már a neandervölgyi ember nyomai is fellelhetők”. Egy kis hajózás: „az ősi, egyetlen fatörzsből kivájt csónakoktól a tengerjárókig.” Egy kis tudomány: „sdha ki nem merülő ereje 44 milliárd kilowattóra energiát adhat 8 ország gazdaságának”. Egy kis turizmus: „Szigetköz, Duna-kanyar, Ráczkeve, Gemenc, Mohács.” Tervek a közeljövőből: „vízlépcső építés közösen Csehszlovákiával, erőmű Bősön és Nagymaroson”. Könnyű dolgom lesz — gondoltam — de nagyot tévedtem. Minél többet tudtam meg a Duna Bizottság, az Országos Vízügyi Hivatal, a MAHART, a Dunakutató Állomás vezetőitől, szakembereitől, vízen járóktól, a folyó szerelmeseitől, annál reménytelenebbnek éreztem, hogy rendszerezni tudom ezt a hatalmas tényanyagot. Maradt hát az emlékeim, élményeim, beszélgetéseim diktálta csapongás. Vigasztalásul, mentségemül szolgáljon, hogy a folyton változó, mindig új meglepetésékkel szolgáló, szeszélyes folyóhoz talán nem is illik a kínosan pontos rendszeresség. Aki ismeri a Dunát, hiszem, igazat ad nekem. Mi mindent láthatott ez a folyó! Partjára települt kőkori, bronzkori, vaskori elődeiríket, gotokat, longobárdokat, rómaiakat, keltákat, avarokat, hunokat. A füvetvizet-földet kereső és találó honfoglaló magyarokat. Árpád a Duna két partján állíttatta föl törzsi szálláshelyét. A német hittérítő papok vízen jöttek Passauból karddal és bibliával — Szent Istvánnak szőke hajú feleséget hozott a díszes hajó, bajor Gizellát. És jötték a vízen tudósok, katonák, jó szándékkal — és pusztítani — hozták tudományukat, fegyvereiket, áruikat, muzsikájukat, szokásaikat. A középkorban és később a reneszánszban a folyó már nem elsősorban hadiút, ’hanem az európai kereskedelem — a nehéz, kátyús, veszélyes szárazföldi utakat kikerülő — fontos útvonala. A valahai fatörzs ladikok terjedelmes utódai, a bödönhajók selyemmel, fűszerekkel, arannyal, ezüsttel jártak a folyón, bizonyítva a flandriai, velencei, bizánci, lengyel kereskedők ügyességét. Királyi pompába öltözik a Duna-kanyar. Esztergomban, Visegrádon megfordul Boleszlav lengyel fejedelem, Ulászló Prágából, Lajos francia király, Barbarossa Frigyes császár. A külföldi követeket Mátyás király tűzijátékkal, bort csordító kúttal, reneszánsz udvartartással ejti csodálatba. Mi mindent láthattak a parti várak Dévénytől Budáig! Dévény, Pozsony, Komárom, Esztergom, Visegrád, Buda. Várak a XI. századtól kezdve, kőből, mészből, vérből, verejtékből. Olasz, francia később magyar mesterek, pallérok, jobbágyok kezemuhkáját dicsérik a szilárd falak. A sziklaoromról, ahol a XI. században a dévényi vár épült, csodálatosan látszik a Kárpát-medencébe zúduló Duna. Vizét szőkére festi az agyagszínű Morva. „Szabad-e Dévénynél betörnöm Üj időknek, új dalaival?” — írja Ady. Krúdy történelmi regényében, a Három királyban morgós, konyabajszú magyar főúr kíséri Bécsből Budára a királylányt, Máriát, II. Lajos jövendő feleségét. Az öreg hadfi morcosán húzódik a hajó belsejébe, félti az esőtől köszvényes tagjait és nem szenvedheti a német szót. Csak Dévénynél bújik elő, kiáll az ömlő esőbe, hagyja nyitott száját» csurogni a vizet, nagyot nyel, és azt mondja: „Ez már magyar eső” — majd visszamegy a hajóba. Pozsony. A Habsburgok magyar koronázó városa, az országgyűléseké. Itt dőlt dugába III. Henrik hódító hadjárata, amikor hajóit egyetlen éjszaka fúrta meg és süllyesztette el Búvár Kund. „Fut, búsong Henrik vert hadán, s Pozsony végvára áll” — idézi föl a történelmi eseményt Vörösmarty. Itt nyomtatták az első magyar napilapot, itt prédikált a dörgő szavú Pázmány Péter, itt született Csokonai, Petőfi sok szép verse, ez a város adta Reviczky Gyula első irodalmi élményeit. És Komárom, Jókai városa. Várát a világosi fegyverletétel után is konokul és vitézül tartotta Klapka György. Lejjebb a Dunán Esztergom, bazilikájával, a legnagyobb magyar templommal, mellette III. Béla földiből kifejtett kastélya, a közelben Balassi Bálint szobra a költő-katona hősi halálának helyétől egy kőhajításnyira. Várak, történetek, történelmi fordulók és sorsfordulók. Ezredéveket hömpölyget a folyó. Múltat, jelent és jövendőt. 8
