Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-08 / 7. szám

„MINDENKI ROKONA, MINDENKI ISMERŐSE” • \ BESZÉLGETÉS VAS ZOLTÁNNÁL — AMERIKAI ÜTJA ELŐTT Két hír: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa több évtize­des munkásmozgalmi tevékenysége, valamint közéleti munkássága elismeréseként 75. születésnapja alkalmá­ból Vas Zoltánnak a Szocialista Magyarországért Ér­demrend kitüntetést adományozta. Vas Zoltán, a Kossuth-életrajz és az „őfelsége szárny­segédje, Horthy Miklós” című könyv Írója háromhóna­pos tanulmányútra az Amerikai Egyesült Államokba utazik. Amikor az író utazási tervének híre elterjedt az USA-ban és Kanadában, jónéhány érdeklődő le­velet kaptunk. A levelek feladói a maguk törté­nelmi tapasztalatai és vérmérséklete szerint más-más „hangszerelés­ben” megkérdezték, hogy a szóban forgó ismert író azonos-e a felszabadulás utáni évtized híres poli­tikusával, az ismert gaz­dasági szakemberrel. Ez az általános kíváncsiság, amelynek érzékeny mu­tatója volt a levelek ér­kezése. késztetett arra, hogy felkeressem Vas Zoltánt. Örömmel készültem a beszélgetésre, mert Vas Zoltánnal találkozni min­dig élmény. (Ha azt mon­dom, régi ismerősök va­gyunk, ebben nincs sem­mi kérkedés, hiszen — kis túlzással — a félor­szág személyes ismerősé­nek érzi és tudja őt. Ady valaha azt írta az erede­tiség, az elődnélküliség büszke öntudatával, de körülvéve a magány fa­lával is: „Sem rokona, sem ismerőse nem va­gyok senkinek.” Karinthy egyik nagy versében azt a vágyát közölte, hogy „mindenki rokona, isme­rőse” szeretne lenni. Vas Zoltán ezt meg is valósí­totta.) Testesebb lett, mi­óta utoljára láttam, de a közvetlensége, a humora, sodró társalgási módja semmit sem változott. így fogadott: „Örülök, hogy eljöttél és írsz amerikai utamról. Szeretem a nyil­vánosságot. És az se mel­lékes, hogy a feleségem, aki féltő szeretettel óvja a szívemet és ezért csak gyenge pótkávét ad, ilyenkor a vendég ked­véért engedélyez nekem is egy csésze valódi, erős feketét.” Az íróasztalán kéziratköteg, egy széken nagy halomban az átné­zett, „átfésült” oldalak. Ezt mondja: „Befejeztem a könyvemet, önéletrajz. Meglehetősen hosszú, hi­szen hetvenöt évet éltem meg eddig. Leélni csak úgy «-fal mellett-« sem lett volna csekélység; a ha­sonló korú emberek a tör­ténelem hullámain meg­értek két háborút, forra­dalmakat, felszabadulást, akkor is, ha nem voltak főszereplők. Én pedig a történelmi szereposztás jóvoltából — ismersz, nem kenyerem a szerény­ség, pedig van mire sze­rénynek lennem —, nem epizódista voltam a szá­zad drámájában.” A kávé is megjött, kezdődhet az interjú. Jó lenne, ha néhány szóval vázolnád izgalmas életutad. Szeretnénk, ha olvasóink fiatal évjáratai is megismernének. — Munkásmozgalom, tizenhat év fegyház a Horthy-korszakban. Az­tán kicseréltek, a Szov­jetunióban éltem, újság­író voltam. A felszabadu­láskor hazajöttem, élel­mezési kormánybiztos let­tem, majd Budapest első polgármestere. A véletlen a gazdaságpolitika terü­letére sodort. Részt vettem az infláció leküzdésében, a jó forint megszületésé­ben. Aztán a tervgazda­ság alapjait raktuk le, egy ideig az Országos Tervhi­vatal elnöke voltam. Szembekerültem az ötve­nes évek politikai vezetői­vel, lementem Komlóra, megszületett a szén váro­sa. 1956 után otthagytam a politikai pályát, újra kezdtem az életemet, író lettem. Kossuth Lajosról írtam egy háromrészes életrajzot, majd elkészült a Horthy-könyvem, amely — azt hiszem — tárgyi­lagos képet rajzol a szo­morú emlékű korszakról. Ebben az évben jelenik meg az önéletírásom. Most pedig folytatni sze­retném a Horthy-témát, ezért utazom az USA-ba. Valaki mesélte, hogy ol­vasta egy ottani magyar újságban a következő kérdést: Miből telik Vas Zoltánnak a valutasze­gény Magyarországon tengerentúli utazgatásra? Akkor legyen ez beszél­getésünk második kérdé­se. Milyen feltételek tet­ték lehetővé a látogatá­sod, mi a célja utadnak? — A Magyar Népköz­­társaság kulturális szer­vei és az amerikai IREX közötti megállapodás le­hetővé teszi jónéhány al­kotó ösztöndíjas tanul­mány útját. Én is ennek a megegyezésnek keretében utazom ki három hónap­ra, feleségem társaságá­ban. Washingtonban a Kongresszusi könyvtár, New Yorkban a Public Library, San Franciscó­ban a Hoover könyvtár falai közt fogom tanul­mányozni Horthy Miklós fellelhető iratanyagát és munkatársai emlékira­tait. A munka mellett remélem, találkozhatom ott élő barátaimmal, is­merőseimmel is. Az USA hivatalos körei előzéke­nyen segítettek, a mun­kafeltételek jónak ígér­keznek. Tervbe vettem egy kéthetes baráti láto­gatást Kanadában is. Ahogy az első könyvem­ben tettem, most is harag nélkül, a történész tár­gyilagosságával akarom feldolgozni a korszakot. Emlékszem 1945-re. A romok között százezrek imbolyogtak az éhhalál­tól félve. Vas Zoltán kezdeményezésére síneket fektettek a Nyugati pá­lyaudvartól a város kö­zepéig, és a vagonokból közvetlenül mérték ki az akkori viszonyok között kincset érő krumplit. A város fellélegzett, Buda­pest, az ország szíve élt. Vas Zoltán mintha ezer példányban száguldott volna, mindenütt ott volt. Kedélyesen, sodró len­dülettel, ezer ötlettel. Most 75 éves. írói mun­káját, további pályáját tervezi és szervezi. Ke­délye, lendülete, harsogó életöröme semmit sem kopott. Szántó Miklós Jókai nyomában Nizzában Jókai Mór több ízben járt Franciaország­ban. Először 1878-ban látogatott el Párizs­ba, ahol még látta a francia—porosz hábo­rú és a kommün nyomait a lerombolt vagy megrongált épületeken. 1900-ban a világki­állítás meglátogatására érkezett a francia fővárosba, ahol fényes fogadtatásban ré­szesült. Csak élete utolsó éveiben ismer­kedett meg a káprázatos francia Riviérá­val. Második házassága után, melyet Nagy Bellával kötött, többször telelt az Adriai­tenger partján, Abbáziában (a mai Opati­­ja), amely nagyon jót tett beteg tüdejé­nek. Miután feleségének is tetszett a délvi­déki üdülés, elhatározták, hogy hol Abbá­ziában, hol Nizzában fogják tölteni a telet. 1901 januárjában érkeztek először Nizzá­ba. ahol öt hetet töltöttek. Elutazásuk előtt Jókai éppen befejezte az „Egetvívó asz­­szonyszív" című történelmi regényét, mely­be beleszőtte a második házassága körüli családi és társadalmi vihar miatt érzett fájdalmát. Ismeretes, hogy a századforduló idején feléledt antiszemita irányzatok Jó­kain keresztül zsidó származású feleségét támadták. Az első nizzai utazás alkalmával Jókai felfedezte a Riviéra akkor még tündéri szépségét, az „aranyfényű napsugárban fürdő vidéket, ahol az üdülő idegen ide­hozza csengő aranyát, beváltani a testet­­lelket felüdítő napfényért”. Másodszor 1903 novemberében érkezett Nizzába a Jókai család, teljes számban, vagyis a feleségén kívül két sógornője és az anyósa is elkísérte erre az útra. A család előbb a Grand Hotelban szállt meg, s onnan Jókainé Nagy Bella egy pá­rizsi barátnőjével indult háznézőbe. Ha­marosan találtak is egy nagyon szép két­emeletes villát, a Proménade des Anglais 67. szám alatt, ahol egy lakosztályt foglal­tak el. (A villát 1952-ben lerombolták, s helyébe egy hatemeletes, elegáns bérházat építettek, mely a „Résidence Versailles" nevet viseli.) A Jókai család szépen berendezkedett a villában, az asszonyok hozzáláttak a ház­tartás vezetéséhez. Hála a sorsnak, ott volt Jókai fiatalkori barátja, Türr Isti'án tá­bornok és családja, akik jó tanáccsal lát­ták el Jókaiékat. Türr István állandó niz­zai lakos volt, az 6 tüdejének is jót tett a Riviéra. A villában — mint Nagy Bella mondja — minden szobában volt egy kan­dalló. Jókai nagy élvezettel nézte a lángo­ló fahasábokat. De sajnos, ez nem adott elég meleget, úgyhogy felesége egy éjjel­nappal égő antracit-kályhát szereltetett fel, mely azután kellemes hőfokon tartot­ta a lakást. A nizzai családi életről szá­mos fénykép maradt fenn. Jókai női test­őrgárdája nemcsak a háztartással foglalko­zott, délutánonként szívesen nézegették a ragyogó kiállítású, néha kissé frivol fran­cia divatlapokat. Ezeket egyébként Jókai sem vetette meg. Jókai életmódja nagyjából ugyanaz volt, mint Pesten. Reggel korán kelt, délelőtt dolgozott, ebéd után egy kicsit pihent. Pesten a délutáni alvás után rendszerint elment klubjába, a híres tarokkpartikra. Nizzában nem járt klubba, hanem sok délutánt töltött barátjával, Türr Istvánnal. Türr gyakran Jókaiéknál maradt vacsorá­ra, ahol sokszor a késő éjjeli órákig tar­tott beszélgetésük a régi idők emlékeiről. Nagy Bella mindig élvezettel hallgatta ezt a társalgást, hiszen legtöbbször a 48-as szabadságharcról volt szó. Nizzában ekkor az idegenek körében élénk társasági élet folyt és gyorsan híre ment, hogy Jókaiék ott vannak. Sok meg­hívást kaptak mindenfelől, de ők legin­kább Türr István régi baráti körével érint­keztek. Eljártak az akkor divatos tea­­délutánokra, vagy ők hívták meg ismerő­seiket teára. Egy Cuttler nevű angol tengernagy ma­gyar származású felesége különösen nagy rajongója volt Jókainak. A Cuttler család a Nizza környékén levő Pont St. Jean-i villájában lakott. Cuttlerné már csak tört magyarsággal beszélt, de ha a társaságban nem voltak idegenek, csak magyarul akart beszélni. Gyakran járt Jókaiékhoz egy Bertier nevű francia festő, aki Munkácsy Mihálynak volt fiatalkori barátja és min­dig „mon ami Münkaszi”-t emlegette. Jó­­kaiéknak több más ismerősük is volt, pél­dául a Gurowszky nevű lengyel grófi pár. A feleség angol nő volt, és amíg Türrné élt, legjobb barátnője volt. A társaság másik ragyogó csillaga, az amerikai származású operaénekesnő, Min­nie Hauk volt. Minnie Hauk gyakran járt Pesten, ahol vendégszerepeit a Nemzeti Színházban, vagy az újonnan felépült Ope­raházban. A pesti közönség nagyon ked­velte, és Liszt Ferenc baráti köréhez tarto­zott. Sok átutazó magyar is felkereste Jókait. Voltak közöttük olyanok, akik vagyonokat vesztettek a Monte Carló-i kaszinóban. Persze kalandorok is akadtak, szerencsé­re a család őrködött Jókai nyugalma fö­lött, így ezek nemigen jutottak közelébe. Pápán, március 15-én, ünnepség keretében felavatták a Várkastély előtti téren Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor kolozsvári szobrászművészek Jókai emlékmű­vét MTI — Branstetter Sándor felv. Jókai kitűnően érezte magát Nizzában. Napfényes időben mindig nyitott ablaknál dolgozott, ahonnan láthatta a tengert. Ami­kor találkozott régebbi ismerőseivel, azok nem győzték dicsérni a nagy író rugalmas frisseségét, napbarnított arcszínét. Jókait nagyon szórakoztatták a nizzai karnevál híres virágkorzói és virágcsatái is. Verset is írt a virágcsatáról, ö maga ugyan nem vett részt, de női gárdájának kocsija ott volt a díszes kocsisorban. A niz­zai közönség rengeteg virágot dobott ko­csijukba. Egy-egy ilyen virágkorzó után az egész lakás tele volt virággal. Ismeretes, hogy Jókai nagyon szerette a friss virágot, hoztak is neki mindennap a világhíres niz­zai virágpiacról. Türr István felesége, Bonaparte Wyse Adél, III. Napóleon unokahúga volt. Türr István egy napon érdekes fényképet aján­dékozott Nagy Bellának. A kép feleségét ábrázolta, különleges jelmezben. Krinoli­­nos szoknyája Magyarország térképét áb­rázolta, csuklóján pedig hosszú láncra erő­sített aranybilincs volt. Ebben a jelmez­ben vett részt egy bécsi udvari bálon, a Bach-korszak idején. Amikor Ferenc Jó­zsef körbe ment a bálon, az udvarmester, aki úgy látszik, nem értette a jelmez jelen­tőségét, Türrnét is odaállította a félkörbe. Ferenc József Türrnéhez érve mindjárt felismerte a jelmez jelentését. — Madame, ez nem jelmez, hanem po­litika — mondotta a császár, majd sarkon fordult, és otthagyta a félkört. Maga Türr mondta el a történetet Jókai feleségének, amikor a fényképpel megajándékozta. Jókai olyan jól érezte magát Nizzában, hogy elhatározta: ezentúl minden telet ott töltenek. Amikor Madame Bertier, a festő felesége, búcsú-összejövetelt rendezett Jó­kaiék tiszteletére, a pohárköszöntőt valaki azzal fejezte be, hogy viszontlátásra a jö­vő évben. Nem a jövő évben, mondta Jó­kai, hanem még az idén, mert november­ben már újra itt leszünk. A sors, sajnos, másként döntött. Hazautazásuk alatt Fiú­méba érkezve öt napot kellett ott veszte­gelniük, a nagy vasutassztrájk miatt. Az idő hidegre fordult, Jókai alaposan meg­hűlt. Mikor hazaérkeztek Pestre, tüdő­­gyulladással ágynak dőlt és május 5-én meghalt. Háromnegyed század múlt el azóta, s a világ nagyot fordult. De azért megmarad Nizzában Jókai emléke. Szerény emléktáb­lát helyeznek el régi lakása helyén, a Francia—Magyar Baráti Társaság és a nizzai városi tanács jóvoltából. Hiszen Niz­za városa arról is híres, hogy itt híven őr­zik a nagy szellemi hírességek emlékét. Azokét, akik — ha rövid ideig is — élvez­hették a Riviéra boldog, derűs légkörét. Jókai is helyet foglal ezek között. Társai Nietzsche, Csehov, Apollinaire és nem utolsósorban Ady Endre voltak. Holtai Kovács Béla (Franciaország) Részlet a Franciaországi Magyar Szóban megjelent cikkből. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom