Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-26 / 6. szám

TÖRTÉNELMI Az elnöknek a lótetű kirágta az összes földieprét! — Még mindig jobb — kárörvendezik a párttitkár —, hogy az elnökét rágta ki, és a téeszé maradt. Mert mi van, ha fordítva történik? Csakugyan lehetne ez fordítva is. Hiszen néhány téesz­­ben hallani: az elnök adja le a legszebb bikákat, az el­nök háztájiján terem a legtöbb kukorica, az elnök üveg­házából szedik a legtöbb és a legillatosabb szekfűt. Mányban nincs ilyen! Az elnöknek van háztájija. Ott, ahol a többi téesz-tagé, ősszel ő is betakaríthatja egy hold termését, vagy felve­heti az egy hold háztáji után járó harminc mázsa kuko­ricát. — Azt mondják, hogy itt Mányban egy hektáron het­ven mázsa terem! — Termett már nyolcvan is! Tavaly silókukoricát ve­tettünk, olyan jól sikerült, hogy mielőtt besilóztuk a szá­rat, hektáronként onnan is leszedtünk ötven mázsa csö­vest. — És akkor miért harminc mázsa jár egy hold háztáji után? — Azért, mert ez tisztán van, költségek nélkül. Ennyit szavazott meg a közgyűlés. Kiss Ferenc, a mányi téesz elnöke, de Bicskén, a járási székhelyen lakik. Onnan jár ki naponta. Tíz kilométer az út; semmi! A 210 öles bicskei kertjében a két virág­ágy nagyságú földieper tábla mellett még van 27 tőke szőlője is. Azt még nem rágta ki a lótetű. Almafák is vannak itt, meg körte, meggy, őszibarack. Van egy alma­fa, senki nem tudta még megmondani, hogy milyen fajta, pedig már igazi alma-tudósok is nézték. Az almafák, meg a körte is — sárgul. — Nem néz utána az elnök, hogy mitől sárgulnak a fái? — Lehetne! De ha a saját kiskertjében nézgelődik az ember, akkor kevesebb idő jut a nagyobb kertekkel való törődésre. Meg kellene nézetni a talajt. Ha volna rá idő. Az elnök most szabadságon van, reggel azért egy órá­ra minden nap beszalad a téeszbe még ilyenkor a szabad­sága alatt is. De ezek a szabadságos napok a legrosszab­bak, ilyenkor van a legkevesebb ideje. Három nap múl­va vizsgázik az egyetemen. Kiül a ház elé a napra, a küszöbre, a lépcső körös körül tele könyvekkel, jegyze­tekkel. Negyven éves múlt, és most tanul.. . — Eddig is tanulgattam valamit mindig, de az egyetem­nek most jött el az ideje. Szép, modern, háromszobás lakásban laknak, sajátjuk a ház. Semmi olcsóság, és semmi hivalkodás. Csak az van a szobákban, ami ma kell egy jól berendezett kényelmes lakásba. Sok könyv és bekötött folyóiratok a polcokon. A kiskert, a ház, a szobák, a bútorok, városias minden. Pedig az elnök parasztember. — Volt! — igazít ki. — Nem megtagadása ez a múlt­nak, csak a helyzet reális tudomásul vétele. Hogy mond­hatja magát valaki ma parasztnak — vagy munkásnak —, aki már több mint húsz éve nem paraszti munkát végez? Szépen, nyugodtan, színvonalasan tud az elnök kötölőz­­ködni. Nem ront arra, akivel a véleménye nem egyezik, hanem nyugodt, megfontolt szívóssággal mondja a magá­ét. Ilyen a téesz-vezetésben is. Felfelé is, lefelé is. Tud és szeret vitatkozni. Szereti, ha másnak más véleménye van. Ha meggyőzik, ha valaki okosabbat talál ki. szívesen enged. Csakhogy a meggyőzéshez érvek kellenek. Fentről is, lentről is egyaránt. Minden téesz olyan, amilyen az elnöke. Vagy minden elnök olyan, mint a szövetkezet, amelyet kormányoz? A mányi téeszt Kiss Ferenc formálta olyanná, amilyen. Egy hétköznapi közösséggé, amely szívós, szorgalmas munká­val mindent meghódít. Az elnök még innen van az ötvenen, az arca kedélyes, a tekintete kiegyensúlyozott, semmi gyötrelemnek és kín­nak nincs nyoma az arcán, pedig fogós évek vannak mö­götte. Fiatalon cselédeskedett is a Zsámbéki medencében, hol az egyik pusztán, hol a másikon. A szülei cselédem­berek voltak. Aztán alighogy beleízlelt a 45-ös évek után az új világba, besorozták katonának. — Az én életem meghatározója talán az a néhány év volt. mint a honvédségnél töltöttem. Gyerekfővel, tudat­lanul a pusztákról hozott félelmekkel vonultam be a had­seregbe. Ott hallottam először, hogy tanulni kéne. hisz nem tudunk jóformán semmit. De ahhoz meg, hogy valamit is ránk lehessen bízni, sok mindent kellene tudjunk. No, de a tanulás nagy dolog! Az egyik legnagyobb minden emberi tevékenység között.. . Csakhogy mire felmértem magamban, mit is kellene tudnom, vége lett a katona­életnek. Cselédnek már nem kellett visszamennem. Jelent­keztem az állami gazdaságba, hogy dolgozni akarok. Kap­tam egy szekeret, két lovat, hol ide küldtek vele, hol oda. Mit tudtam én akkor, mi az az állami gazdaság...? Va­lahol dolgozni kellett, kenyeret keresni. Ügy éreztem azok­ban az években, hogy elszakadtam valamitől. Pedig mi­lyen jó lett volna még tudni sok mindent... tanulni! Az elnök mostanában is jár azokon a földeken, ahol annak idején kocsiskodott. Azoknak a földeknek egy ré­sze a téeszé, a többi a Pilis-hegyi Állami Gazdaságé, ök a szomszéd, jó a barátság velük, még nem perlekedtek soha, pedig lett volna min, de mindig megegyeztek szép szóval minden vitás kérdésben. A szép szó; fontos. Nem a mézesmázos, egymást ajná­­rozó beszéd, hanem az okos, megbízható, tiszta szavak. A mányi téeszben a beszédstílus ilyen. Nyíltan, őszintén szembe mondva a véleményeket és ellenvéleményeket. Ez a stílus az elnöktől indult el. Mányon nagyon kevés a mezőgazdasági munkaerő. így hát a környékről kell ver­buválni a dolgozókat. És Mányra szívesen jönnek az em­berek. Még a harmadik faluból is, ahol van téesz, ahol lehetne dolgozni, és nem is keresnének a munkások keve­sebbet, mint itt. Csakhogy Mányon a fizetés mellé az em­berek mást is kapnak: tiszta, egyenes beszédet, jó szót. És ez nagyon is megbecsült fizetéskiegészítés. Mert a kör­nyéken ez nem minden szövetkezetben van így! Minden téesz jó vagy rossz híre messzire elszivárog. Nemcsak a terméseredmények, nemcsak az egy munka­napra eső évi átlagkereset összege. Majtison már nem egy elnök kapott leckét: Mányon nem így beszélnek az em­berrel ... — Az volt az én szerencsém — mondja az elnök — vagy ki tudja, ami nekem szerencsém volt, másnak is az volt-é —, hogy kiselejtezték a lovakat a gazdaságból. Levettek a szekérről, elküldték egy tanfolyamra. Onnan megjövet brigádvezető lettem. De már akkor volt valami sejtelmem arról, hogy egy-egy tanfolyam végeztével nem lehet a könyveket büntetlenül becsukni. Beiratkoztam a techni­kumba, ott már minden érdekelt. A gépek, a föld, az ál­latok, a fák. Aztán megválasztottak itt Mányon tanács­elnöknek. Egy pár éves tanácselnökség jó iskola minden­kinek. Különösen meg azok az idők, amelyekre az én tanácselnöki éveim estek. Beszolgáltatás, 56, meg az azt követő évek. És hogy a szüleim nem mányiak, tehát én csak bekerült voltam a faluba. Mintha a Mány környéki pusztákról, ahonnan származók — külön útlevél kellene ide, a faluba. Egyik téesz jobban küszködött akkor, mint a másik. Az egyik kis vergődő téesz megválasztott elnökének: na hát ha én annyira tudom, annyira akarom, annyira hiszek benne, hát itt van, csináljam! Nem tudtam én se semmit. Csak azt, hogy ha az em­ber valamit nagyon akar, annak sikerülni kell! Megtar­tottam a tanácselnöki tisztemet is, csak azért, hogy még az elnöki fizetéssel se terheljem a szövetkezetét. Alud­tam akkoriban négy-öt órát naponta? És azt is, hogy? Mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, ki bírunk-e vergődni a nyomo­rúságból? És nemcsak nekem volt fontos a szövetkezet! Azoknak is, akik a téesz nélkül újra cselédek lehetné­nek. És sikerült. Kilábaltunk. A téesz-egyesítések idején már mi álltunk a legerősebben a saját lábunkon. Nem minket csaptak más téeszhez, mihozzánk csatolták a töb­bit. És én lettem az elnök. Azóta is egyesültünk már más szövetkezetekkel, hogy, hogy nem, én kaptam a legtöbb szavazatot minden választáskor ... — Majd nem kapok, ha alkalmasabb ember kerül, mint én. A mányi szövetkezetét még egyetlen fiatalember sem hagyta el azért, mert nem hagyták dolgozni, kevésbé isko­lázott vezetők féltékenykedtek volna a nagyobb tudású fiatalokra. Igaz azonban, hogy itt a fiatalság sem vízum a boldoguláshoz, a szakmai előrehaladáshoz. Egyetlen esélye van mindenkinek: a munka, a teljesítmény, mivel és hogyan járul hozzá a szövetkezet eredményeihez. Han­­dabandázásokból itt nem lehet megélni. Itt régen se volt divat, most meg különösen nem — a kockáztatás. Lépcsőről, lépcsőre, fokról fokra haladnak felfelé. Jött már ide olyan fiatal, aki kijelentette: egy fél év alatt felborongatna itt mindent. Rendbe vágná azt, amit kell. Csakhogy ez mibe kerülne az államnak, a szö­vetkezet tagságának? ök is tudnának milliókért új tehén­­telepeket varázsolni. Legutóbb egy mérnök jött ide — főgépésznek. Szétnézett, továbbállt, azzal, hogy csak nem képzelik róla; műegyetemi diplomával a zsebében haj­landó egy ilyen kócerájban dolgozni, mint ez. Bizony a „kócerájokat” meg lehetne szüntetni. Mert vannak ilye­nek a mányi téeszben is. Már holnap el lehetne kezdeni. De hol a garancia, hogy egy év múlva a kevésbé átgondolt változtatások miatt nem kellene-é a mányi téesz-vezetők­­nek is beállniuk a sorba: kérjük a téesz szanálását 20—25 millióig... Mert ilyesmire is van példa a környéken. A mányi szövetkezet az utóbbi években még a rossz időjárást is elviselte, és ha lassan is. de szépen haladt elő­re. Megszenvedte a maga boldogulását, „idegen” erők. pénzes, hatalmas pártfogók nélkül emelkedett a jó szö­vetkezetek sorába. Csakhogy a mányi téesz sem külön állam az államban, ebben az országban él és gazdálko­dik. Figyelembe kell vennie mindent; az országos gazda­ságpolitika irányát, menetét. Abból nem szakíthatja ki magát, még akkor sem, ha ez a kiszakítás pillanatnyilag előnyökkel kecsegtetne is. így történt, hogy az elmúlt évben Mány egyesült a sok­kal gyengébben gazdálkodó szomszédos Csabáival. Bizony, ez nagy mérkőzés volt, nehezen sikerült megúszni. Mert a csabdi területen dolgozók bérét nem lehetett egyből a mányiakéhoz igazítani. A mányiak keresetét pedig nem lehetett leszállítani a csabdi téesztagok jövedelmének színvonalára. Ahány szövetkezet, annyiféle gond! Évekkel ezelőtt leg­több elnököt azzal szorította a tagság, hogy munkát kért. A mányi elnököt éppen ellenkező gondok szorítják. Nincs ember. Különösen az állattenyésztésben gond Mányon a munkaerő-utánpótlás. Kiöregedtek a régi cselédek, akik még szokva voltak a pusztai élethez, a tanyákhoz. Hiába fizetik meg jól, nem kapnak tehenészeket. Igaz, nem könnyű munka az, még négyezer forintos havi jövedelem mellett se. Reggel négykor kelni! Tíz órától délután há­romig szabad a téesz-tehenész, de három-négy óra felé már újra helyt kell álljon. Mit csinálhat a közbeeső ide­jével? Nemcsak hogy tehenészeket nem kapnak, de még főállattenyésztőt se ... Hiába gazdálkodik a szövetkezet biztos anyagi alapok­ról, egyre több a gond. Telepítsenek gyümölcsöst? Honnan vesznek munkaerőt a gyümölcs leszedéséhez? És hogy fogják majd kivédeni az ismétlődő árrendezéseket? Van egy 150 holdas őszibarackosuk. A kert szép jövőjében bízott a vezetőség is, a tagság is. Bizony, meg kellett húz­ni a nadrágszíjat ezért a 150 holdas gyümölcsösért! Ta­valy egy permetezés 55 ezer forintba került. Az idén ugyanez a munka már 90 ezer forint. Csaknem a duplája. De azért ezt a szövetkezetei már nem tudná felborítani semmi. Az elkövetkezendő évekre sem terveznek nagy dolgokat. A meglévő téesz-központ egy régi parasztház. Jó az, el­férnek benne, ök is építhettek volna már nagy, központi, emeletes irodákat. De minek a rongyrázás? Inkább egy jó traktor, egy jó fejőgép, mint két előszobás elnöki iroda nappali és éjszakai titkárnővel. Aki itt jár Mányon, az elnöknél, nem visz magával semmi elkápráztató élményt, felejthetetlen emléket. Egy egyszerű, tisztabeszédű emberrel találkozott, aki nem ejt ámulatba senkit, de akivel itt lehet találkozni az elnöki irodában jövőre is. Tudom, Kiss Ferenc ez ellen tiltakozna. Előre mit és honnan tudhat ilyen dolgokat az ember...? Sok mindent lehet tudni előre is. össze kellene szedni, mit is tudok most, az elnökkel való beszélgetés és ismeretség után, amit eddig nem tudtam? Hogy az én falum téesze, a jánkmajtisi Dózsa, eddig tizenegynéhány elnökét nyugod­tan odaadhatta volna az egy mányi elnökért. De nem ajánlotta fel senki a cserét. És még? Vajon erről Kiss Ferenc tud-é, és megfogal­mazta-e magában valaha is? Történelmi pályát futott be...! Ha nem is egy tengerjáró hajó, de egy kis folyami gő­zös kormánykereke az ő kezébe került. Aligha voltak az elmúlt harminc évnek fontosabb katonái, mint ő, ők, a Kiss Ferencek. Névtelen katonák, soha nem fog a nevük már­ványtáblára kerülni. Már csak azért sem, mert sokan voltak, sokan vannak ahhoz, hogy márványtábla készül­jön a felsorolásukért. Egy nép, egy nemzet évezredes történelmének nagy változásában vettek részt. Névvel, vagy név nélkül, de meghatározói lettek az új Magyaror­szág történelmének. Ne siessünk. Bízzuk a jövőre, hogy a történelem ítélje majd meg a szerepüket, meg azt, amit alkottak! Bár azt hiszem, ennek az ítéletnek a kimondásával, és a Kiss Ferencek szerepének a minősítésével aligha kés­lekedne egyetlen volt uradalmi cseléd is, ott túl a falun, Mány határában, a pusztákon. Kiss Ferenc elnök Erik a gyümölcs Fejni készül a gazdasszony 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom