Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-26 / 4. szám
Boídmác Jván: BÉKÉS INVÁZIÓ Az invázió szóhoz, legalábbis az én nemzedékemnek, háborús gondolatok társulnak. Amiről most akarok írni, az békés invázió, úgy is mondhatnám: vasárnapi. Igaz ugyan, hogy az a rossz emlékű német úr, akinek nevét nem szeretem leírni, és aki bajuszát Charlie Chaplinről másolta, szívesen indította el invázióját vasárnap, például a vele akkor szövetséges Magyarországot is egy vasárnapon. 1944. március 19-én szállta meg. Ez az emlék most nemcsak a vasárnapról tolult eszembe, hanem arról is, hogy a békés invázió színhelye a budai Vár. Márpedig valahányszor arra járok, megjelenik emlékezetem filmjén az a harminchárom évvel ezelőtti vasárnapi hajnal, amikor megtudva a német megszállást, felrohantam a Várba, hogy egy barátomat figyelmeztessem. Az a ház, ahova becsöngettem. sokáig romokban hevert, de most már nyolc éve újjáéledt. Ezen a legutóbbi vasárnapon is elsétáltam előtte. sokad magammal. Így váltam részesévé a kedves inváziónak. Már hetek óta megfigyelem, hogy Budapest népe vasárnap reggel — nem túl korán, mert nyolcig, kilencig jó nyújtózkodni az ágyban, asztalnál reggelizni, és nem féllábon táncolva bekapni egy kis kávét, mint hétköznapi hajnalokon — elindul a budai Vár felé. Ki kocsin megy, ki a 16-os autóbuszon, ki az egykori sikló helyéről induló sárga mikrobuszon. Azok a legbölcsebbek, akik gyalog sétálnak fel a Pest felöli oldalon, a Hunyadi János út szerpentinjén, vagy a Vár-hegy túlsó oldalán, a Fiáth János utcán. Ezt a meredek, macskaköves utcát arról a kapitányról nevezték el, aki 1686-ban Buda ostromakor először hatolt be az akkor török-megszállta Várba. Igen szép a séta a nyugati oldalról a (nagyon sikerületlen) Dózsa-szobor felől felkapaszkodni. nemcsak úgy éreztem, hogy visszakerültem a falak építésének korába, de úgy is, mintha szabadságon lennék külföldi úton. Mert a budai Vár varázsa az, hogy az embert dimenzióba röpíti el időben is. A Vár körülvesz történelmi légkörrel, lépésenkint a „magyar nép zivataros századainak”, — hogy ebben az emelkedett hangulatban a Himnusz alcímét idézzem — tanúit látom magam előtt, és természetesen, mesélek róla unokámnak. (Tetszik látni, ádáz nagyapa vagyok.) S ugyanekkor, térbeli dimenzióváltásként, egyszerre minden barokk kapu, reneszánsz ablak és gótikus ülőfülke olyan érdekes, mintha az ember Melkben, Ferrarában, vagy Strasbourg-ban járna. Sütött a télvégi nap, az emberek kigombolták a kabátjukat. apák kézenfogták fiaikat és mutatták a történelmi látnivalókat, az anyák, főképpen a fiatalok, az új Hilton Szálló felé terelték családjukat. Főkapuja a Hess András térre nyílik, amelyet Gutenberg tanítványáról, Mátyás király hívéről, az első budai nyomdászmesterről neveztek el. Itt már valósággal sorbaálltak a kiváncsiak, mint a Retek utcában a legjobb kenyérért. Ahogyan a Retek utcai legendás kenyérért sem állok sorba, kapok a Sólyom László utcai kis közértboltban ugyanolyan finomat, úgy most nem kell sorbaállás árán a Hilton se. Majd egy hétköznapon. Megnéztük kívülről, elragadóan szép így is, mind az újjáépített barokk stílusú jezsuita kolostor, mind a mai borostyánszínű üvegfal. Sétálgattunk még egy órát a Vár utcáin és a magyar történelemben, azután megfigyeltük, hogyan oszlik el az invázió — sorbaállás nélkül — a vendéglőkbe. Ki az ódon Régi Országházba tért be, ki az olasz tavola caldák mintájára készült Dísz téri Muskétásba, ki a legújabb régi kocsmába, a Táncsics utcai Vörös Sünbe. Igaz, ezt a békés inváziót Budapest népe csak télen tudja megtenni. Nyáron a Vár a külföldi vendégeké. Akkor jobb az ország zsebének, most a pestiek szívének. Innen baktattam föl vasárnap, meg-megtapogatva útköz- Utóirat. Folytatom a pannóniai naplót is, csak kitavaben az évszázados kőfalakat. Ahogy felértem a Dísz térre, szodjék egy kicsit. Nagy Endre NAGY EMBEREK - KIS TÖRTÉNETEK íratlan dunai BALOGH Balogh Edgár jelentős egyénisége korunknak. 1908-ban született Temesváron, Prágában végezte az egyetemet. Diákkorában egyik, vezetője lett a szlovákiai baloldali csoportosulásoknak, kiváltképp a Magyarországon is nagyhatású Sarló mozgalomnak. 1935-ben Kolozsvárott telepedett le. Rendszeresen megjelentek publicisztikái a Brassói I^apok és a Korunk hasábjain. 1945 után főszerkesztője lett a kolozsvári Világosság című lapnak. Az ötvenes évek mellőzöttsége után a hatvanas években ismét megjelentek írásai és a kolozsvári egyetemen a publicisztikáról tartott előadásokat. .,Dunavölgyi párbeszéd” című könyve 1974-ben jelent meg a Szépirodalmi kiadónál. Régebbi írásait gyűjtötte össze, amelyekben a Kelet-Európai népek egymásrautaltságának gondolatát fejtette ki. Az alábbiakban egyik 1938-as írásából közlünk részleteket. (...) Vegyük csak szemügyre a magunk történetírását. Soha olyan bőven termő nem volt a magyar történettudomány, mint éppen a világháború óta. Csak a szomszéd kis nemzetekkel való közös sors jegyei halványultak el az új magyar történelem sajátos eszmei valóságában. Ki vonná kétségbe az új magyar történetírás mesteri voltát? Mégis, ha belénk mar valami, akkor riadunk rá, hogy finom nárcizmussal csak önmagunkat láttuk-figyeltük benne, önmagunkkal telünk el újból. Nem tapintjuk ki, nem érzékeljük földrajzi helyzetünk parancsát, s a tudatunkból kiesik más belátások, szélesebb felismerések nemzeti hagyománya. Pedig ilyesmiket is hirdettek már nálunk: „A világműveltség kívánalmaival szemközt éreznünk kell, különösen nekünk magyaroknak nagy kötelességeket, amelyeket hazánk nyelvviszonyai ruháztak reánk. Beható figyelemmel szükség kísérnünk délkeleti szomszédainknál a haladási törekvések erős áramlatát. És mindezekkel szemközt hivatásunk tevékenyen munkálkodni és vezérszerepet vinni a szabadság és jogegyenlőség nagy kérdéseinek úgy politikai, mint társadalmi téren való megoldása körül. Hivatásunk elöl menni azon a munkában, melynek feladata a Duna mentén kifejtenie s megszilárdítania a szabadságnak és a népek békés együttélésének erőteljes alakzatát.” De ki gondol ma nálunk őszintén Kossuth Lajosra? (...) Gondoljuk csak el. milyen visszás és mulatságos tapasztalatokra tenne szert nálunk egy amerikai tudós, ha kedve támadna a Duna-völgy bonyolult történelmének tanulmányozására! Egy-egy levéltári adatról, vagy helynévről két-háromféle világosnak és kétségbevonhatatlannak tetsző magyarázat is létezik, s az érdeklődő amerikai ugyanarról a terepről annyi egymásnak ellentmondó kutatörténelem EDGÁR tási eredményt kapna kézhez, ahány kis nemzet ahhoz a terephez faji, erkölcsi, történelmi és politikai előjogokat formál. A tárgyilagos összehasonlításokat már hiába keresné. A különböző tudományos eredmények kölcsönös ellenőrzése és kicserélése mindmáig várat magára ... nem is csoda, hogy egymásba szövődött nemzeti történelmeinkbői hiányzik a közös sorstudat. (...) Elszlávosodott magyarokról és elmagyarosodott szlávokról folyik a történelemkutatás béka-egér harca, s nincs senki, aki az adatok összegyeztetésével leleplezné az elmúlt, mai és jövendő valóságot: szlávok és magyarok elválaszthatatlan dunai történelmét. , (...) Okos felismerésen múlik, hogy mi magyarok, románok és szlávok rögzítjük-e le előbb a még íratlan dunai történelmet — vagy átengedjük-e ezt a tárgykört a Németországban felállított Osteuropäisches Institut professzorainak? Balogh Edgárral 1976 őszén a Magyar Televízió interjút készített. Az interjú teljes szövegét a Valóság 1976. decemberi száma közölte. Az alábbi részletben Pomogáts Béla a Csehszlovákiában eltöltött éveiről kérdezi Balogh Edgárt. „— Kolozsvárott vagyunk, Balogh Edgár Rákóczi úti lakásán. Talán mondanál valamit írói indulásodról? — Prágában ismerkedtem meg tulajdonképpen a csehszlovák magyarság, sőt az egyetemes magyarság kérdéseivel. Ez nem volt véletlen, összeültünk néhányan azzal a szándékkal, hogy a csehszlovákiai magyarság rendkívül elszórt és hosszú sávjárói a Prágában élő diákokat összefogjuk, és valahogyan a népszolgálatra előkészítsük. Például elhatároztuk, miután nagyon sok vidékről volt ott diák: Csallóközből, Mátyusföldről, a Palóc vidékről, a Tiszahátrói, hogy ismerjük meg egymást és ismerjük meg azt a tájat ahonnan valók vagyunk. A romantikus falukeresés és faluvándorlás témáját dolgoztuk ki. A prágai diákéletben több mozgalmi szakaszt különböztethetünk meg. Először voltak a vándorlások. De minél többet keltünk, annál több társadalmi kérdés került előtérbe, annál több szociográfiai anyagot gyűjtöttünk. Télen azután szemináriumokát rendeztünk. De a szemináriumi feldolgozások idején már a szociográfiától a szociológiáig ívelt az érdeklődésünk.” Balogh Edgár tavaly, az interjú készítésekor volt hetven éves. Nyugdíjban van, de a munkát nem hagyta abba, régi írásait kötetbe rendezi és rendszeresen megjelennek újabb művei is. D. J. Még a legifjabb nemzedék is úgy érzi, hogy közeli, személyes ismerőse, sőt, ennél több: bensőséges jó barátja ő. Már életében legenda lett. Úgy emlegetik: a magyar kabaré atyja. Alakja fényben — és mégis homályban maradt. Mert minden igaz, amit róla tudnak, amit róla mesélnek, amit belőle őriznek, de ez a „minden”, csupán töredék, s olyan töredék, amely talán sohasem teljesül ki egésszé. Mert ez a közismert, „minden” neki, saját magának kevés volt. Amikor mindenki elégedetten gyönyörködött benne, ő elégedetlen volt, az igazán nagyok, az igazi bölcsek elégedetlenségével. Száz éve született. Bukás Nagy Endre sem szerette ezt a szót, amint a színházi világban senki sem szereti. Beszélnek mérsékelt sikerről, közepes sikerről, kis sikerről — bukásról szinte soha. Legfeljebb egy másik színházban, de ott is csak ritkán. Íratlan törvény ez. Ebben a történetben azonban — különösen rendhagyó módon — éppen maga a bukott művész harsogott. Ez a művész Boross Géza volt, a népszerű Borcsa, a Vidám Színpad kiváló komikusa. Boross, fiatal művész, néhány sikerrel a háta mögött már, de még a pálya kezdetén. Nagy Endre kabaréjában dolgozik. Elégedett. Egy napon Nagy Endre behívatja az igazgatói irodába. — Idefigyeljen. Boross. Maga a következő műsorban kupiét fog énekelni. Komjáti karmesterrel fogja betanulni. Menjen. — Igazgató úr — mondja Boross —, itt valami tévedés lehet, én ugyanis nem tudok énekelni. Nagy Endre mintha nem is hallaná. — Menjen, Boross, Komjáti már várja magát. Tudja, milyen ideges természetű, kérem, ne várassa. Boross Géza nem mozdul, arcán némi vajúdás látszik, aztán kiszakad belőle: — Igazgató úr, én még egy vallomással tartozom: én félek egyedül a függöny előtt! Nagy Endre ezt sem hallja. — Maga a következő műsorban kupiét fog énekelni, Boross. Menjen szépen a zeneszobába, ott megkapja a kupiét. Boross nagy lélegzetet vesz, s elszánt hangon így szól. — Rendben van, igazgató úr, de én előre megmondom: meg fogok bukni! Nagy Endre kissé fölemeli a fejét. — Ejnye, Boross, menjen már, Komjáti már biztosan nagyon ideges. Premier. Boross elénekli a kupiét. A hatás minden képzeletét meghaladja: dermedt csend, egyetlen tenyér sem ütődik össze. Boross összetörve, lesújtva: alig talál ki a színpadról. A szünetben odamegy Nagy Endréhez. — No tessék, igazgató úr! Mit mondtam, igazgató úr, mit mondtam?!... Megbuktam! És milyen csúnyán buktam meg! Nagy Endre Boross vállára teszi a kezét. — Nem, Boross — mondja csendes, nyugodt hangon — nem maga bukott meg, hanem a kupié. Kap egy másik kupiét... És kapott. Az volt a címe, hogy: Folik vagy nem folik... Boross elénekelte, a színházi világban is ritka, átütő sikerrel. És többé nem tiltakozott a kuplé-éneklés ellen, csak a mindig dörgő tapsok közepette morogta maga elé: trHonnan tudta? honnan tudta? .. Bródy Imre Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából A Romániában megjelenő Utunk című folyóiratban olvastuk: „Ujfalussy József Bartók-monográfiájának harmadik, javított kiadása jelent meg Budapesten (Gondolat, 1976.). Előszavában a szerző ismeretterjesztő életrajzi monográfiának minősíti könyvét, mely mint írja: »-a valóban tudományos, a művek alapos zenei elemzését is magában foglaló monografikus feldolgozás hiányát« jelzi, méghozzá »-feltűnően«. A tárgyilagos olvasót nem téveszti meg a tudós szerénysége. Ujfalussy műve (...) olyan eszményi művészmonográfia, amely bár szép (mert szép!), valóban tudományos és a művek alapos zenei elemzését is magába olvasztja, amely egységben láttatja az életrajz eseményeit és az alkotásokat, amely élményt nyújtó olvasmánnyá képes szublimálni a szaktudomány eredményeit.” HÍREK A bukaresti Kriterion nemzetiségi könyvkiadó finoman tördelt, ízléssel előállított kis munkát jelentetett meg. A virágok mestersége című aforizmagyűjteményt Horváth Imre nagyváradi költő hetvenedik születésnapjára adták ki. A négy és hatsoros remeklések költője a nyolcadik évtized küszöbén nem versekkel lépett olvasói elé, hanem elgondolkoztató gondolatokkal — két, — háromsoros aforizmákkal. Ady-estet rendeztek Pozsonyban. A költő születésének századik évfordulóján Ady életéről Czine Mihály tartott előadást. E. B. Lukac szlovák költő saját Ady-fordításait szavalta. * 11
