Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-26 / 4. szám
VÉGH ANTAL Kadafalvát kereshetnénk a térképen. Nincs rajta, de a valóságban létezik. Annyi a titok, hogy Kecskemét határában terül el a falu, és jó ideje már, hogy a község mindenestől beolvadt a „hírős város” Kecskemét rengetegébe. De azért az ittlakók még tartják magukat: ez itt Kadafalva, nem Kecskemét! Igazi falu sose volt, csak egy olyan sűrű tanya-központ féle, amilyen az alföldi homokvilágban akad százszám. Most meg, hogy Kecskemét a gazda, esély sincs többé az önállóságra. Szakad a hó, hajnal óta visszatért a februári tél. Akkora pihék szállingóznak megfontolt kényelemmel, mintha nem is hópihék, hanem nagy, széttárt szárnyú lepkék ereszkednének az égből. Reggel óta hóekék járják az utakat. Kadafalva határában nekivágnak a tanyákat összekötő kis dűlőutaknak is, amelyekről most csak sejteni lehet, hogy melyik hova is visz. Meg kell tisztítani az utakat, mert ha így esik a hó, délutánra járhatatlanok lesznek. Pedig azokon még ma járni kell, a fiatalok toronyiránt is, de az öregek végigbotorkálnak a hóekével megtisztított ösvényeken oda, ahol az iskola és a szövetkezeti központ is van. Délután kettőkor zárszámadás lesz, addig még fordulnak néhányszor a hóekék, tanyaháztól tanyaházig. Az elnök nagyon udvariasan, de kétkedve fogad bennünket. Látszik a szemén, szinte nem is hiszi, amikor elmondjuk neki, hogy véletlenül cseppentünk ide. Hisz ez egy kis téesz, itt nem követi dáridó a zárszámadási közgyűlést, ide vendég sose jön. Minket vajon mi szél sodort erre? És honnan tudtuk, hogy a Kadafalvi — azaz Kecskeméti — Mathiász téesz ma tartja a zárszámadó közgyűlését? Az elnöknek semmi kifogása nincs jelenlétünk ellen, bár azt se tudja, kik vagyunk, mert nem kér se igazolást, se engedélyt, de szívesen lát, sőt, amíg a közgyűlés el nem kezdődik, meginvitál bennünket egy szövetkezeti látogatásra. Sajnos, ő nem tarthat velünk, mert sok a dolga, de ad mellénk egy embert, ha kell, ha nincs szükségünk rá, menjünk magunk, nézgelődjünk, kérdezősködjünk, ahogy tetszik. Akik figyelemmel kísérték és kísérik mostanában a magyar termelőszövetkezetek sorsát, azok tudják, ma már mást jelent a zárszámadó közgyűlés, mint évekkel ezelőtt! Nincs már izgalma a zárszámadásnak! Régen, amikor még a munkaegység járta, a zárszámadás idejére derült ki, hány forintot ér egy egység, hogy sikerült az esztendő, megkapják-é a szövetkezeti tagok a teljes munkaegység értékét, vagy marad az előlegként folyósított 75 százalék? Aztán ha rosszul végződött az év, a zárszámadást vacsora követte. Még a legrosszabb téesz is összekapart anynyit, hogy a zárszámadás utáni vacsorán legyen étel-ital bőven, muzsika és énekszó, hadd felejtse a nép a 10—20 forintos munkaegységet. Nem is tudom, van-e még Magyarországon termelőszövetkezet, ahol a bizonytalan értékű munkaegységért dolgoznának az emberek. Teljesítménybérben dolgozik mindenki, pontosan tudva, milyen munkáért mennyi bér jár. Mint a gyárban, az üzemekben, az állami gazdaságokban havonta történő kifizetéssel kapja mindenki a teljesítménye után járó összeget. És az állami támogatással, a bankhitellel, meg a szövetkezet maga képezte tartalék alapjával garantált a jövedelem, még a legrosszabb termés, a legsivárabb esztendő után is. A szövetkezeti gazdálkodás meg: bankügyek, hitelügyletek, modern gépesítés, vegyszerek alkalmazása, bonyolult jogi kérdések, a fajtakísérletek korszerű eredményeinek felhasználása, egyszóval csupa olyan téma, amelyben csak a legjártasabb szakemberek képesek eligazodni. Az egyszerű szövetkezeti gazdák nemhogy beleszólni, de megérteni sem képesek ezeket a bonyolult folyamatokat. És ez így természetes! Dehát akkor mi szükség van manapság a zárszámadó közgyűlésekre? Semmiképpen nem az, ami volt a szövetkezeti mozgalom kezdetén: hanem, hogy legalább egy évben egyszer találkozzon egymással minden szövetkezeti gazda, a közösség előtt szólhasson mindenki, milyen hibát lát a szövetkezet életében, a vezetés menetében, kinek mi a panasza, elégedett vagy elégedetlen-e a nép a szövetkezetével. Így volt ez akkomap Kadafalván is. Szolid mértéktartással beszámolt az elnök az eredményekről, s elmondta, milyen irányba szeretne előre lépni a téesz a következő esztendőkben. De mielőtt erről szó esne, ismerkedjünk meg a Kadafalvi Mathiász téesz körülményeivel. Kik és hogyan élnek, dolgoznak ebben a termelőszövetkezetben? Akik jártasak a magyar szőlészet történetében, azoknak a szövetkezet neve sokmindent elárul. Az a Mathiász János a téesz névadója, aki megalapozta itt Kecskeméten, és felvirágoztatta a Duna—Tisza közi homokvilágban a modern szőlőtermelést, a korszerű borászatot. Mathiász János nemcsak a régi hagyományos szőlőtermesztés felelevenítésén munkálkodott, hanem új fajták létrehozásával is beírta a nevét a magyar szőlészet történetébe. Hadd említsük csak a Mathiász Jánosné Muskotályt — ezt az azóta eléggé elterjedett finom csemegeszőlő-fajtát, amelyet a mester tenyésztett ki, különböző szőlőfajták keresztezésével. Szóval a név megválasztása nem a véletlen műve volt, mert a Kadafalvi Szövetkezet szinte mindenestül szőlőt, bort termelő társas gazdaság. Elég csak annyit megemlíteni jellemzésképpen, hogy a szövetkezetnek egy pár igáslován kívül semmiféle jószága nincs, a szántóföldi növénytermelésük is csak minimális, itt minden a szőlő, a bor. Tizennyolcadik zárszámadása ez a szövetkezetnek, ez alatt a 18 év alatt egyetlen egyszer sem zárták mérleghiánnyal az évet. A szövetkezetnek ma sincs egy fillér adóssága, a banknál rendben a szénájuk, szerény, de biztos a szövetkezeti gazdálkodásuk menete. Az a 120 tag, amely a Kadafalvi téeszt jelenti — megalapozottabb anyagi körülmények között él, mint valaha. Pedig a szövetkezet tagsága itt is, mint sok más termelőszövetkezetben — elöregedőben: 72 olyan tagja van a téesznek, akikről a téesz gondoskodik, ők már nem dolgoznak, legfeljebb csökkentett munkaidőben. Igaz, a szőlőjük, a földjük a téesz tulajdonában — indokolt tehát, hogy a szövetkezet megteremtse az utolsó évekre is idős tagjainak a gondtalan anyagi feltételeket. Mert itt aztán akármelyik tanyába kopog be az ember, nélkülöző, küszködő családokat sehol se talál. Akinek kevés a nyugdíja, annak se kell a más ajtaján kunyerálni, 800—1000 négyszögöl szőlője mindenkinek van, annak is, akinek nem volt szőlőbirtoka, a szövetkezet segítségével ezeken a szőlőparcellákon megterem a 20—30 hektó bor — ez maga 20—30 ezer forintot jelent a nyugdíjon felül! A szövetkezet megalakulásakor pincéket bérelt a téesz, ott tartotta a borát. Hagyományos, kézzel húzott szőlőpréseken sajtolták még akkor a mustot, ma modern, villannyal működő szőlőfeldolgozó gépsoruk van, itt az embernek csak annyi a dolga, hogy bekapcsolja a készülékeket, és irányítsa, hogy melyik hordóba mennyi must folyjon. Jobb oldali kép: A mintavétel után következik a minősítés Gömöri Antal, a főpincemester idős ember. Itt aztán van hordó, úgy állnak felsorakozva a piroskarimás óriás tölgyfaedények, mint őrmester előtt a katonák, vigyázzban. Gömöri bácsi irányítja a felvásárlást is, mert a téesz nemcsak termel, hanem felvásárolja a téesztagok bortermését is — meg azokét is, akik nem tagjai a szövetkezetnek, de van szőlőföldjük és eladó boruk. Amit a tagság — vagy bárki — bort a téesznek elad, azután nem kell semmiféle adót fizetnie. Egy liter borért, ami jó, átlagos, itteni homoki bor — 13—14 forintot ad a téesz. 20 hektó bora terem a szövetkezeti gazdáknak általában a háztáji szőlőjükben. Még messze földről is járnak ide a Kadafalvi Mathiászba bort eladni a kistermelők. Igen, mert a szövetkezetnek jó a híre, itt nincs susmus, igaz, a gazdák se akarják becsapni az átvevőket. — Nem is volt még soha semmiféle szabálytalanság? — De, az éppen akadt! Igaz, tíz év alatt csak egy. Istók — hadd ne mondjam meg a másik nevét — küldött egy fél liter bort, minősítettem. Jó bor volt, szóltam a fiúknak, hozzátok be az Istók borát. Mert az áruért mi megyünk ki a helyszínre, a fuvar se terheli a termelőt. Behozzák a bort, megnézem, valami iszonyú rossz lé volt az! Ej, Istók, hát te nem ilyen borból küldtél mintát... Ezt te csak kutyultad, pajtás, ez nem tőkén termett. Megrestellte magát, visszavitte a lőréjét, azóta nem volt panasz. — A termelőknek se? — Ez az asszony most adott le 20 hektó ezerjót. Tőle tessék érdeklődni! — Ide hozom minden évben eladni. Nekem panaszom még nem volt. — És ha lenne? — Vinném máshová a bort. Itt az a jó, hogy behozza az ember, megmérik, Antal bácsi megkóstolja, aztán ott a szomszéd szobában vehetem is fel az árát. Az asszony elteszi a pénzt, bebugyolálja magát a kabátjába, fogja a demizsont, amiben a mintát hozta, 9 kilométert gyalogol a hóban hazáig. Jó érzésekkel vág neki az útnak, megvan a megélhetőségük jövő ilyenkorig. Gömöri Antal nemcsak főpincemester, de a szövetkezeti ellenőrző bizottság elnöke is. A környék legtekintélyesebb gazda-családjából való. De az ő tekintélye nem a Hallgatják a beszámolót Kékesdy Károly felvételei A hallgatóság soraiból 8
