Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-15 / 1. szám
TELEFONINTERJÚ KŐVÁRY GYÖRGGYEL Kőváry György Telefon. Régi ismerősök vagyunk. Sietős találkozás: kérdések — feleletek, hogy áthidaljuk az éveket, amióta különböző sínekre futtatta életünket a történelem. A beszélgetőtárs Bécsben él: a neve Kőváry György. A vendég: Az idegen nyelvű filmeket szinkronizáló pesti stúdióban találkoztunk utoljára. Az újságíró: Ennek most lassan 25 éve. Ügy tudom, édesapjával együtt hagyta el annak idején az országot. Jó színész volt. A kabaré szerelmesei most is gyakran emlegetik Kőváry Gyulát. A vendég: Apám nemrég meghalt. 77 éves korában csinált újra karriert Bécsben. Sokat szerepelt a televízióiban, a rádióban. Mint bizonyára jól emlékszik, a Teréz körúti Színpad, a Nagy Endre-kabaré sikeres művésze volt sokáig. Dolgozott külföldön is, Berlinben és Bécsben. Ezért lehettem én is abszolút kétnyelvű. Német tudásom a szinkronizálásban is segített. Az újságíró: Ez a kétnyelvűség segítette nyilván kivándorlása után is .. . A vendég: A budapesti Thália Színházban került színre két darab: Theodor Csokornak a Monarchiát bemutató drámáját és Ödön von Horváth Don Jüanját fordítottam magyarra. Az osztrák—magyar kulturális kapcsolatok elősegítéséért nemrég megkaptam a Körner-díjat, 1976 decemberében pedig professzori címmel tüntettek ki. Az újságíró: Gratulálok. A híd azonban nemcsak egyirányú forgalomra alkalmas. És a másik oldal? A vendég: Én fordítottam németre Szakonyi Károly Adáshiba című szatíráját, és Déry Tibor Popfesztiválját. Most egy Karinthy-műsort készítek elő. Az újságíró: Ha jól emlékszem, apja nyomdokait abban is követte, hogy jól és szellemesen írt. Nyilván nemcsak fordít, az önálló alkotással sem hagyott fel. A vendég: Természetesen. Több hangjátékot írtam. Nemrég ment a bécsi televízióban egy műsorom a bécsi „Józsefváros”-ról; a különböző kerületek színes hagyományait, humorát sorra feldolgoztam, Bécs specialistája vált belőlem. Az újságíró: A családi hagyomány folytatódik? Ügy tudom, van egy tehetséges fia, ami szinte természetes, hiszen annak idején Pesten az Ifjúsági Színháznál dolgozott a felesége, a kitűnő Árpád Éva, és a művészcsaládok gyümölcsei általában nem esnek messze a családfájuktól. (Elnézést, hogy a szép magyar közmondást felforgattam.) A vendég: A mi „almánk” sem került messze a fától. A fiam most 25 éves, az irodalom és a film érdekli. Már lefordított egy Karinthyt és Vidor Miklós egyik ifjúsági regényét. Az újságíró: 25 év és három nemzedék. Szinte elfárad bele a képzelet. A vendég: Minden pesti perc rohanás. Az újságíró: A viszontlátásra, Kőváry György professzor úr. Üdvözlöm a családot. Sz. M. EZER SZÁLLAL! Bojár Sándor jelvételei Séta a Ferenciek terén Goldfinger Ernő Az első, ami megfogja az embert benne, a lendület, / \a vitalitás. A Magyarok Világszövetsége egyik szobájában találkoztunk először. Csak annyit tudtam Goldfinger Ernőről, hogy Angliában élő, magyar származású építész, a Magyar Építőművészek Szövetsége tiszteletbeli tagja, aki a szövetség fennállásának 25. évfordulójára érkezett Budapestre. Lendülettel beszél, magyaráz. — ... a házgyárak nem jók. Elavultak. A lakásépítés velük sem olcsóbb és nem is gyorsabb. Rossz a „struktúrájuk”, a szerkezetük. A csúszó-zsaluzásos módszer a korszerű. A Szovjetunióban, ahol általában egy évben csak hat hónapig lehet építeni, ott szükség van házgyárra, de Magyarországon nem. Nem lett volna szabad megvennünk. Így mondta: megvennünk. Pedig tizenhét éves kora óta él külföldön. 1919-ben ment Svájcba, majd Franciaországba. Itt az École des Beaux-Arts-ban tanul építészetet. 1924-ben már a francia építészet és művészet olyan nagyjaival ismerkedik meg, mint Auguste Perret, Le Corbusier, Pierre Chareau, Jean Lucát. Első jelentősebb megbízása Helene Rubinstein szalonjának megtervezése. 1931-ben megnősül, a Párizsban festészetet tanuló Ursula Blackwellt veszi el, s 1934-ben áttelepül Angliába, ott él azóta is. — ... A feleségem ma is azt hiszi, hogy Budapest a világ legködösebb városa. Amikor összeházasodtunk — tél volt —, elhoztam, hogy lássa, hol születtem, hol nőttem fel. Állandóan köd ült a városon. S azóta is, akárhányszor vele jöttem — ködös Budapest fogadott. Szünet nélkül mesél. A történet, mint valami hegyipatak, kanyarog, nekilódul, kis mellékágakra szakad, majd ismét egyesül. — 1963-ban választottak meg a Magyar Építőművészek Szövetsége dísztagjának, nem, tiszteletbeli tagjának. Akkor még Trautmann Rezső volt az építésügyi miniszter, s nekem is részem volt benne, hogy magyar építészek egy-két évig ösztöndíjjal kint tanulhassanak Londonban. Büszke erre a tiszteletbeli tagságra. Pedig címekben, jelentősebb pozíciókban nem szűkölködik. Már 1933-ban, akkor még mint francia delegátus, részt vesz a CIAM — Congrés Internationaux d’Architecture Moderne — athéni kongresszusán. 1971-ben a Royal Academy of Arts rendes tagjai közé választotta. (Az Angliában dolgozó 25 ezer építész közül öten a tagjai!) S azután rohan. Egykori angliai „tanítványai” várják ebédre a Gellért szállóban. '' Hány színből áll Össze egy arckép, ki tudná megmondani? Másnap reggel megyünk a Kossuth Lajos utcán a Felszabadulás tér felé, hogy megnézzük az új metróvonalat. Megyünk, és ártatlan arccal kérdezi meg a hazai építész szakembert: — Ezt a házat ugye Lechner Ödön tervezte? Amikor az tanácstalanul széttárja a kezét, elégedetten mondja: — No, nem is lényeges, csak kérdeztem. Apropó, a Margit-hidat ugye Eiffel tervezte? Két perccel később egy ház stílusáról vitatkozva azt mondja: — Nem tetszik nekem ez a szecessziós stílus, valahogy jobban szeretem a klasszikusokat. De hát én mindig „stílustalan” építész voltam. Mindezt persze csak az értheti, aki tudja, hogy 1939- ben tervezett egyik házát máris műemléki védettségre jogosultnak minősítették — éppen stílusa miatt. Kritikus szemmel néz mindent. Az Erzsébet-híd gyönyörű. S miközben városépítészeti koncepciókon vitatkozva jövünk fel a Felszabadulás tér egyik aluljárójából, megáll, és a vadonatúj rézkorlát csavarjait vizsgálja: — Rozsdás vascsavarok. Ez nem jó így — csóválja a fejét —, hiszen tönkremegy, a rézkorlát is korrodálódik. Most már Londonban van újra. Csak az én emlékezetem őrzi napbarnított arcát, ezüstös haját, hatalmas, bozontos, ősz szemöldökét. Ha pipázna, „tipikus angol” lenne. De nincs pipája, és ha megszólal, végképp meggyőz arról, hogy ezer szállal kapcsolódik a szülőföldhöz, a városhoz, ahol fiatalságát töltötte. Pokorny István 5
