Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-12 / 3. szám
KILENC KÉRDÉS FERENCSIK JÁNOSHOZ hetvenedik születésnapja alkalmából Ferenesik Jánost ünnepeljük hetvenedik születésnapján. Nemcsak idehaza Magyarországon, hanem szerte a világon, azokban a hangversenytermekben, operaházakban, ahol valaha is vezényelt. Kezdettől fogva felfelé ívelő pályának a csúcsára alighanem a legutóbbi évtizedben érkezett, mesteri szuverenitása mindinkább elmélyül, izgalmasabbá válik. Dolgozószobájának falán bekeretezett fényképről Fritz Busch, az egykori nagy karmester tekintete villan rám: dedikációjában nagy művészi karriert jósol Ferenesik Jánosnak. A dátum: 1931. február 15. Ferenesik akkor huszonnégy éves volt és már negyedik évadját töltötte a budapesti Operaház kötelékében. A hetvenéves születésnap egyszersmind ötvenéves jubileuma karmesteri pályájának. A születésnapi köszöntések közhelye ezúttal mélységesen igaz: Ferenesik fiatalabb, mint évekkel ezelőtt volt, többet szerepel, többet turnéziík, és mindenre jobban futja, fizikai erejéből is. — Mi a nyitja mindinkább fokozódó sikereinek? — Sikeremet nem mérem, ez nem az én feladatom, s nincs is jogom hozzá. A siker nem cél. hanem eredmény, és nem a hiúságomat elégíti ki, hanem örömmel fűt, hogy szívesen fogadják, amit magamból adok. Valóban a későn érők fajtájából való vagyok. A legszívesebben a fák példájára hivatkozom. A természet szabja meg a fák életritmusát, élettartamát. Beosztja, mikor rügyezzenek, mikor hajtsanak levelet, mikor érleljék gyümölcsüket. Ez történik velünk, emberekkel is. Van, akit a természet nagyon is siettet: gyorsain dolgozzék, gyorsan éljen, mert nincs sok ideje.-Másoknak pedig, akárcsak nekem, lassú fejlődést engedélyez. Én csöndesen kezdtem a pályámat, első igazgatóm, Radnai Miklós óvott meg attól, hogy előre ugorjak, megfékezte ifjonti türelmetlenségemet. Sosem rakott vállamra túlzott terheket. Néhány nappal a születésnapját megelőzőn beszélgetünk. Zenei életünk nagy eseménye, hogy három év után, újra szerepel a pesti Operaházban. Születésnapja alkalmából Mozart a Figaró házassága című operáját vezényli el három estén. Már hetek óta folynak a betanítás, a felújítás munkái. Az idő egyeztetése kissé bonyolultmert Ferenesik operai szereplésének terve előtt, egy ugyancsak születésnapi Beethovenciklust vállalt el az Állami Hangversenyzenekarral a budapesti Filharmóniánál. S a délelőtti próbákról nem egyszer délutánonként Bécsbe utazik: este a Staatsoperben próbál, aztán másnap reggelre megint hazaérkezik. A bécsi Staatsoperrel az utóbbi időben szorosabbra fűződtek kapcsolatai: sorra aratja sikereit, a Mesterdalnokok, a Fidelio, a Rózsalovag, a Hovanscsina, a Lohengrin, a Tosca és még jónéhány opera vezénylésével. — Mit vezényel legszívesebben? — Mindenekelőtt remekműveket. Azt. ami kiállta az idők próbáját. A zenei mesterművek közül igen közel érzem magamhoz a bécsi klasszikusokat. Ezekhez sorolom Brahmsot is. S persze Haydnt is. Ha remekművekről beszélünk, mindig gondolok a mi külön világunkra, a magyar föld két nagy mesterére: Bartókra és Kodályra. Alázatos hívük és tisztelőjük vagyok. Mélységesen szeretem őket. — Tudjuk, hogy Bartók és Kodály művei mindig szerepelnek külföldi turnéinak koncertjein. Vajon szívesen játsszák-e az idegen zenekarok is a magyar műveket, és hogyan fogadja őket a külföldi közönség? — Bartók és Kodály külföldön is igazi közkincs. A külföld számára mi nem vagyunk egzotikus csodabogarak, hiszen a magyar zenének külföldön nincs szüksége arra, hogy bemutatkozzon, a közönség most már a különféle előadók, karmesterek másmás elképzelésére, megvalósítására kíváncsi. Harmadik ausztráliai turnémon például arra kértek, hogy a Bartók művek közül inkább a Mandarin-szvitet dirigáljam, mert a Concertót gyákran játsszák ők maguk is. A világnak igen sok országában írták már meg, hogy Ferenesik vezényli ma leghitelesebben Bartók és Kodály műveit. — Vajon a turnékon, amikor az Állami Hangversenyzenekarral utazik, nem fenyegeti-e az együttest az elszürkülés veszélye, ha gyakran játssza ugyanazt a művet? — Nagy a repertoárunk és óvakodunk a sok ismétléstől. De ez sem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik, hiszen az új hely, az új környezet által mi magunk is megújulunk, és a művekkel való kapcsolatunkat is friss élmények fűtik. — Merre utazik idén? És hol vendégszerepei a bécsi Staatsoperen kívül? — A sokféle terv közül felvetődött egy San Franciscó-i vendégszereplés is, 1977 őszén. Ott Richard Strauss Ariadne Naxosban című operáját vezénvlem. Ami a turnékat illeti: áprilisban az Állami Hangversenyzenekarral két bécsi koncertünk lesz. és szerepelünk a Nyugat-Berlini Ünnepi Héten, majd, immár harmadszor, Villachban is. Jövő év elején pedig ismét turnéra indulunk a Német Szövetségi Köztársaságba. — Hallottuk, hogy Chicagóban majd Solti György zenekarát vezényli... — Erre csak 1978-ban kerül sor. — Sosem gondolt arra. hogy végleg külföldre szerződjön? — Ennek még a gondolata sem vetődött föl bennem. Magyar vagyok, mélyre nyúlnak a gyökereim, öreg fát amúgy sem lehet átültetni. — S amikor fiatal volt? — Akkor fiatal fára vonatkoztattam ezt a gondolatomat. Egyébként a külföldi turnézás mindig öröm, hiszen mindenki szeret kirándulni. Hát még. ha zenekarostul mehetek, az külön gyönyörűség. Habár az sem megvetendő, ha idegen zenekart vezényelhetek, hiszen minél több muzsikussal találkozom, dolgozom, annál inkább csiszolódik az ízlésem, gyűlik a tapasztalatom. Ezt a fajta örömet érzik a tudósok, képzőművészek, írók is egy-egy külföldi útjuk, kongresszusok alkalmából. — Milyen érzésekkel tér haza egy-egy külföldi vendégszerepléséről? — Ilyenkor mindig azt érzem, hogy a haza az az ország, amely a legkedvesebb, legszebb számunkra. Ez a mi otthonunk. Gách Marianne ELŐIRAT. A Hazai napló sok kedves olvasójától kaptam szebbnél szebb karácsonyi és újévi üdvözlő lapokat és rajtuk nyájasnál nyájasabb jókívánságokat és bátorításokat. Ezútoh is megköszönöm, hogy gondoltak rám és felelek egy kétágú óhajra. Az egyik az, hogy írjak minél többet Pannóniáról, a másik az, hogy ne csak mindig a Dunántúlról, főképpen a Balatonvidékről írjak. Igyekszem az 1977-es esztendőben mind a két kívánságnak eleget tenni. De egyelőre még itt maradunk Pannóniában, mert legutóbb úgyszólván a mondat közepén szakítottam félbe azt a hazai naplót, amelynek alcíme ,.Régi és új pannóniai titkok” volt. Igaz ugyan, hogy a francia sógorékkal ez az utazás, amelyről beszámolok, még novemberben kezdődött, de három-négy lábas tárcákban araszolva havonként kétszer, belemegyek az új esztendőbe, és az utazásnak még csak az első félidejében vagyok. ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNY. Enyhítő körülményként azt tudom mentségemre felhozni, hogy novembertől januárig sem maradtam veszteg Budapesten. A karácsony és az újesztendő közötti napokat, amelyek afféle felfüggesztett idők mindenütt a világon, ünnep és hétköznap között se hús, se hal. Hévizén töltöttem. Most tehát a modern regényírás időjátékát ebbe a naplóba átplántálva, előre ugróm az időben, de megmaradók az adott térben: egyet s mást elmondok egy új, de nagyon is szembeszökő balatoni titokról, a hévízi Thermal Szállóról. Főképpen újvilágbeli olvasóim számára sietek kijelenteni, hogy nem szegődtem be a Thermálba hírverő bojtárnak, azaz amerikai magyar nyelven „pi-ár afiszer”-nek, magyarán egy vasat sem kapok azért, hogy ennek az új szállónak jóhírét költőm. Azért teszem, mert kellemesen voltam meglepve. Ritkán épül Magyarországon olyan új szálló, fürdő, intézmény, amellyel a megismerkedés első öröme közben az ember el ne kezdene köhögni egy torkán akadt hajszáltól.. De ezt igazán csak az ellentét és a teljesség kedvéért mondtam el, és azért is, mert megvallom, éltem a gyanúperrel, amikor beléptem a Thermálba. Nypmban eloszlott és öt nap alatt egyszer sem tért vissza. Igaz, mindjárt a megérkezésnél levettek a lábamról. Be sem kellett mennem, már nyargalt ki egy fiatalember, kis tolókocsival, rárakta a poggyászaimat. A portáspultnál, amely egyben recepció is, rám mosolygott egy gyöngyvirág: az ifjú hölgy, akit egy esztendeje Bécsben ismertem meg. az ottani Hiltonban. írtam is akkor róluk és arról a harminc főnyi fiatal magyar csoportról, amelynek tagjai a budapesti Hilton megnyitására készültek. Ez a leányka végül a hévízi Thermált választotta, és jól tette. Itt van az ország egyik legszebb vidékén, a Dunántúl egyik legkedvesebb helységében, amely egyszerre város is, falu is, üdülőhely is, szőlőhegy is, egy domb tetején, olyan palotában, amelyről Amerikában is csak milliomosok, vagy legalábbis a százezresek álmodnak, és ráadásul olyan fiatal csapatban, amelyben az igazgatótól kezdve mindenki harmi nc év körül van, de inkább alatta, ősz fejemet nemcsak a fiatalság jelenléte csavarta eL hanem még inkább a fiatalok szállodaszakmabeli hozzáértése. Komolyan veszik a szép magyar szót: vendéglátás. Ez a Gyöngyvirág, akitől nincs engedélyem, hogy nevét leírjam, például nyomban házikisaszszonyként viselkedett. Alig raktuk le csomagjainkat, már telefonált, nem akarjuk-e vele együtt megnézni a szállót. Ügy vezetett körül, mintha az övé volna. És voltaképpen az övé is. Ha van az új magyar társadalmi viszonyoknak egy régebben gyakran jelszószerűen emlegetett, de ma újabban szemérmesen elhallgatott eredménye, vagy szívesebben mondom szerényebben: következménye, akkor az az, hogy jó légkörben, jó közösségi munkában, jó vezetéssel az emberek a sajátjuknak érzik azt a helyet, ahol dolgoznak. Elindultam házikisasszonyunkkal, csak éppen megnéztük a tágas hallt, amely egyúttal társalgó is. Ezt úgy oldották meg, hogy a széles, négyszeres üvegbejáraton, valóságos modern kastélykapun át az ember bejut a fogadóhelyiségbe, és itt is kényelmes karosszékek várják, bal oldalt a portás és a recepciós pult, de ezen túl mindjárt derékszögben fordul a terem, és itt már valódi szállodahall. A régi Hungáriában és a Ritzben volt ilyen a Dunaparton, de már az egykorú Gellert Szállóban nem jutott belőle, az újabbakban pedig vagy elspórolták, vagy annyira összeömlesztették a bejárati helyiséggel, hogy nem alkalmas diskurálásra. Ahol a hall két ága derékszögben találkozik, van — aki Magyarországot és a magyarokat ismeri, kitalálja: természetesen az eszpresszó. A neve: Ciklámen. Az eszpresszó túlsó végén lépcső vezet az étterembe. A lépcsőn megálltam és nem akartam hinni se a szememnek, se az ujjaimnak. A szememnek azért nem, mert a lépcső minden foka, oldala, karfája, sőt kétoldalt a fal is kárpittal van borítva, az ujjaimnak pedig azért nem, mert tapintása egészen olyan, mint a selyembrokáté. Tudniillik az is. Fényűzés? Lehetséges. De azt hiszem, vannak helyek és helyzetek, amikor a fényűzés végső fokon takarékosság. Az étterem neve, a helyhez illően: Tavirózsa. A hévízi tónak ez a szépséges virága egyúttal szálloda emblémája is. A tóban most, télvíz idején, keveset látni belőle, de — örömmel kanyarodom vissza az őszi utazáshoz — amikor novemberben itt jártunk, a víz teljes felületét halványlila virágszőnyeg fedte. A tavirózsa köralakú levelei, amelyből csak egy tortaszeletnyi cikkely hiányzik, valósággal eltűntek virágjaik sokasága alatt. És ha már a tónál tartok, nem megyek tovább addig az étteremből, amíg hozzá nem teszem, hogy öt percnyi séta, vagy félóránkint induló szállodai minibusz viszi le a vendégeket a hévízi gyógyvízhez, de hamarosan felhozzák a tó vizét és a szállóban magában lehet télen-nváron a langyos vízben úszkálni. Bevallom, hogy jó fáradtan érkezvén, az első nap ki se mentem a Thermál szállóból. Minden emeleten van televíziós-terem, az egyiken állandóan a gráci műsort veszik. Benéztem a tornaterembe, és nyújtóztam egyet a bordásfalon; bekukkantottam a kártyaszobába, de visszahúzódtam a cigarettafüsttől; szívesen ping-pongoztam volna a ping-pong teremben, de három korosztállyal följebb jártam, mint az ott játszadozók: a biliárdteremben kortársakra leltem, de féltem, hogy kilyukasztom a posztót, lgv aztán szabad időmben sétáltam a szálló különféle szintjein és élveztem azt, hogy építészet, bútorművészet, belsőépítészet olyan összhangot tudott teremteni, amely dicséretére válna Európa minden fürdőhelyének. Ilyenkor mindig lelikiismeretfurdalásom van, hogy nem jegyeztem föl a tervező építészművész és a belsőépítész nevét. Legközelebb utóiratban pótolom. Igaz, hogy most is van: UTÖIRAT. Ezzel is lelkiismeretfurdalásomon enyhítek: az 1977. évi Kincses Kalendáriumból hiányzik egy jólismert művésznév. A gyermekrovat minden kedves, tréfás, ötletes rajzát Lux Kata készítette. A sokéves olvasók nyilván név nélkül is felismerték jellegzetes, könnyed stílusát. Az utóirat utóirata pedig az, hogy a régi és az új pannóniai titkokról majd legközelebb rántom le a nemlétező fátylat 11
