Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-12-31 / 26. szám
BOLDIZSÁR MN: 11 AMI NAPLÓ A város kulcsai *5 A város kulcsaival utoljára regényben találkoztam, mégpedig ifjúságiban — vagy mégsem. A televízió felelevenítette a mai fiatalok számára ezt a középkori és kora új-kori tárgyat és fogalmat. Az a gyanúm, hogy a város kulcsainak már évszázadokkal ezelőtt is csak jelképes értelme volt. Hiába volt bezárva a vár kapuja, ha az ostromlók erősebbek voltaik. Ha megegyezésre vagy várfeladásra került a sor, a polgármester átadta a város kulcsait a hódítónak vagy az új úrnak. A múlt héten megint láttam a város kulcsait, nem a regénybeli emlékekét és nem is a televízió ernyőjén, hanem a valóságban, Eger főterén, a Dobó István téren. Szép, nagy kulcsok voltak, másfél arasznyi hosszúak, dúsan aranyozva, bársonyos ládikában. Meg lehetett némi és meg lehetett fogni a város török kulcsát, mégis jelkép volt. Jelképe nemcsak az egykori kulcsoknak, hanem a hagyomány és a haladás harmóniájának, amire a mai magyarok törekszenek. Egerben ifjúsági Gárdonyi-napokat tartanak, Gárdonyi Gézának, a város nagy mesemondójának emlékezetére. Gárdonyi történelmi regénye, az Egri csillagok, beletartozik minden magyar ember történelmi és irodalmi tudatába. Gárdonyi azt a hősi küzdelmet írta le, amelyet a XVI. században Eger várának védői vívtak a sokszoros török túlerő ellen, és amelyben a vár kapitánya, Dobó István hősiessége párosult hadnagyának, mai szóval hadi mérnökének, Bornemissza Gergelynek leleményességével, ravaszságával, kitartásával. Erre emlékeznek Egerben fiatalok és öregek. Nem udvariatlanságból vagy éppen a fiatalok körüludvarlásából említem először az ifjakat, hanem azért, mert Eger Kürthy Hanna grafikája évszázadok óta iskolaváros, a Bornemissza Gergelyek tanulni vágyása, találékonysága, kitartása, hagyománya is és útmutató is. A város kulcsai pedig úgy kerülnek a történelembe, hogy Eger hadi múltjára és Gárdonyi regényére emlékezve a Gárdonyi Géza-napok egy szép és derűs jelenettel kezdődnek. A Dobó térre felvonul a város fiatalsága, tízezernyi fiú és leány, a tér közepén egy ácsolt emelvényre pedig Eger város vezetősége. Ott voltam a tömegben, egy órácskát szórakoztam a fiatalokkal, akik énekeltek, táncoltak. Azután kürt hansant, fellépett az emelvényre a város vezetősége, az ifjúsági szervezetek, az iskolák és a főiskolák választott vezetői, majd Eger város tanácsának elnöke, történelmi szóval a polgármester, formás beszéd kíséretében átnyújtotta a város kulcsát az ifjúsági tanács elnökének. Ezzel jelképesen három napra átadta a város vezetését a fiataloknak. Ez annyit jelent, hogy a fiatalok beülnek a városi tanács irodáiba, megfigyelik az ügyvitelt, beszélgetnek a lakossággal, bizonyára javaslataik is lesznek, és a tanácselnök azt ígérte, hogy el is fogadják. Azt is jelenti, hogy a fiatalok három napon át külön engedély nélkül gyűlésezhetnek, táncolhatnak, énekelhetnek. színházat játszhatnak Eger város minden terén és utcáján. Vagyis, békés hódítókként birtokukba veszik a várost. Ahogyan az Ifjúsági Tanács elnöke az Egri csillagokban Bornemissza Gergely ellenlábasára utalva kijelentette: ügyelni fognak arra, hogy most és később semmiféle gonosz janicsár ne garázdálkodhassék a városban Amikor este tízkor végre rászántam magam, hogy kocsiba üljek és hazamenjek Pestre, az idei nyárias május langyos éjszakájában a sok Bornemissza Gergely és Cecei Éva táncolt, sétált és csókolózott az utcán. TAAR FERENC EMBER, GYALOGOSAN Gyönyörű a puszta! Szikrázó, nagy kékség az égbolt. Kilombosodtak a fák, virágoznak az útmenti bokrok, eső utáni párával teli a levegő, s szép zöld a fű, még nem perzselte ki a nyár szaharai forrósága. Bármerre néz az ember — a horizont messzeségébe, vagy a kupola kéklő magasságába — a végtelenbe tekint, s ott áll, mint mérhetetlen koordináták egyik metszéspontján ámuldozó parányi bogárka, s tele a szíve érzésekkel. Leállítom a motort. Leülök az árokpartra, a dús fűbe, nekivetem hátamat a kilométerkőnek, s belemerítem arcomat a fénybe. Egyszer csak előkerül egy ember valahonnan. Lassan lépdel, nem siet. Megáll előttem, köszön, megemeli a kalapját. Barna, cserzett arcbőre elárulja az első pillantásra, hogy ide való lehet, pusztai ember. Az öltözéke meg azt, hogy nem munkából jön, mert magas nyakú, fehér ing van rajta, sötét ruha, fényesre suvickolt, rövid szárú csizma, a fején fekete kalap. Visszaköszönök. Nézzük egymást. Hallgatunk. Itt a pusztán más az érintkezési modor. Később a kocsi felé int a fejével: — Valami baja lett? — Nem — mondom — csak nézelődöm ... Jön a nyár! — Nem jön! — telepszik le mellém a fűre. — Már itt van. Onnan tudom, hogy már előjöttek a kis piros bogarak. — Széthajtogatja a fűszálakat a kilométerkő tövénél, ahol a napfény finom porrá melengette a földet, s valóban ott vannak a kis bogarak. Többnyire kettesével, összeragadva. — Nekik is tavasz a tavasz! — neveti el magát. — Kicsit megkéstek, még csak most párzanak. De, amikor ezek előbújnak, tudom, itt a nyár, jönnék a nagy melegek. Kalapját feltolja a homlokán, látszik a vörös csík a helyén, ahogy a széle bevágta. Szoros a kalap. Jó volt új korában, de a párás levegőn összemegy. Fürkészi a határt. Fűszálakat tépd es. — Hol dolgozik? — indítom a szót, nagy hallgatás után. — Itt a gazdaságban. — Oldalról rámpillant. — Maga? Debreceni? — Igen. — Fényképész? — Miből gondolja? — Láttam az autóban a fényképezőt. — Másnak is van, aki nem fényképész. — Ez igaz! — bólint rá helybenhagyólag, s rámnevet. Tetszik neki a csavaros válasz, amiből végül is nem tudhatta meg, ki vagyok, mint ahogyan én sem firtattam a kilétét. Elég ennyi a barátkozáshoz. Előhúzza fényesre kopott dózniját, friss vágott dohánnyal, megkínál. És igen, igen csodálkozik, hogy nem dohányzóm. De akkor lepődött meg igazán, amikor mégis átvettem a dóznit, és takarosra megpedertem egy cigarettát. Csak nézett, s felhúzta a szemöldökét: hát ezt a tudományt honnan vettem, ha nem szívom? Mert ami igaz, igaz: a cigarettapedrés mindenképpen a tudomány egyik fajtája. Legfeljebb még nem szerepel a Tudományos Akadémia témalistáján. Erről viszont nem a pedert cigaretta tehet. Ez a művelet ugyanis — a pedrés — jellemző tulajdonságú! Van, aki lágyra, egyenetlenre, olyan semmire csavarja, hogy rossz ránézni. A másikéból hull a dohány, tele az ember szája tőle. A harmadik keményre sodorintja és olyan vékonyra, hogy tűbe lehetne húzni. A negyediké meg szelei, mégpedig veszedelmesen, ha nagyot szív rajta az ember, lángot vet, lepörköli a bajuszt, meg a szempillát. Egyszóval: _ennek a tudománynak fortélya van! Én még suttyókoromban tanultam meg cigarettát pederni az árnyékszék mögött, többedmagammal. Mert a tudomány elsajátítása, nemkülönben gyakorlása, e téren is kollektiv művelet volt. Persze, lopott dohányból. (Mint a többi tudománynál!) Apámnak ugyanis volt egy fából való skatulyája, abban tartotta a Törökből, meg a Hercegovinából kevert dohányt, a papírral együtt. Én meg lopkodtam. Félmarokkal, marokkal, mikor hogy sikerült, illetve attól függően, hogy szám szerint hányán áhítoztunk éppen a titkos tudomány aznapi gyakorlására. Egyszer aztán rajtakapott az apám. Kifordíttatta velem a zsebeimet, előkerült minden, s a corpus delicti nem hagyott kétséget benne: én bizony rákaptam már az ördög szénájára! Nem vert meg, nem is szidott (bár, tette volna!), hanem azt mondta nagy komolyan: „Lássam csak, hogy pedersz!” Evvel — a pedagógiai tudomány mai álláspontja szerint — kettős célja lehetett: meg akarta tudni, hol tartok a politechnikai ismeretek elsajátításában e téren, másrészt rá akart döbbenteni, hogy aki még pederni sem tud rendesen, annak nem való a szájába cigaretta, hanem macskafarka. Némi habozás és lelki tusakodás után reszkető kézzel, de elkészültem vele. Megnyálaztam, le is ragasztottam, átnyújtottam. Az öreg nézte, nézte egy darabig, majd rám pillantott: „Ez neked cigaretta?” A tettenérés még kora délután történt, s már estébe hanyatlott az idő, amikor én még mindig pedertem, pedertem. Egyik sem volt megfelelő. Közben megátkoztam azt is, aki a dohányt kitalálta. Mentem volna labdát kergetni, ürgét önteni, lányokkal incselkedni, de hát ilyesmiről most szó sem lehetett. A tudományt nem adják ingyen! Emlékszem, attól a naptól fogva legalizálódott a dohányzásom, abból a nagy apai bölcsességből kiindulva: még mindig jobb, ha engedi, mintha tiltja, s felgyújtom az ólat, vagy a szalmakazlat. És most, utólag, bevallom: attól kezdve már nem is esett olyan jól a cigaretta, mint amikor titokban ment! Kopaszodó fejjel értettem meg: maga a titkolózás is egyik forrása az élvezetnek! Már ez így van az életben. Ivásban, szerelemben, sok mindenben ... A pusztai ember nevetett. Szétfutottak arcán a ráncok. Mélyet szippantott, lepercegtette a hamut: — Éngem meg a bátyám kapatott rá, bár ne tette volna szegény! — vastagon kifújta maga elé a füstöt. — Azt mondogatta, te, Jani, még a feleséged azt hiheti, ha mellé fekszel, hogy valami nő feküdt oda, semmi dohányszagod nincs, mint egy férfinak! Szépen, gondosan eloltotta a cigarettát. Két erős ujja között szét is morzsolta a parazsát, elszórta. A pusztán nagyon ügyelni kell a tűzre! — Hová megy? — tápászkodom fel — Ide, Nagyivánra. — Elviszem. — Köszönöm. Én már csak gyalog megyek... amíg mehetek! — majd látva az arcomon, hogy nem értem a megjegyzést, hozzáfűzte. — Az orvostól jövök. Megmondta, ha nem hagyom el a dohányzást, le kell vágni a két lábamat. Érszűkület. — Az arca, amely fényes volt eddig a belső derűtől, most komor lett, fakó és szomorú. — Nagy átok!... Feküdtünk a dekungban, kint a fronton ... napokig. Mit csináljon az ember? Rákap unalmában __Aztán itt a pusztán ... ez a szórakozás__El babrál vele az ember ... Próbálgatom elhagyni... — fáradtan legyintett. — Mért nem tudnak valami olyan pirulát kitalálni, amitől az ember szájából kifordulna a cigaretta? Borzasztó kínlódás, folyton azon jár az eszem, mikor vehetem elő megint a dóznit, be van osztva, minden két órában egy. Ennyit se lenne szabad ... Mit tegyek?... Megyek gyalog, amíg lábam van. Kiélvezem, hogy van. Ki tudja, hogy lesz...? — s most ismét fölvetette a fejét, mintha megrestellte volna, hogy kimutatta előttem a szomorúságát. — Meg aztán szép az idő... itt a nyár! __A visszapillantó tükörből még sokáig néztem, amint lassan, komótosan lépdel mögöttem az úton. Egyre kisebb lett az alakja, ahogy távolodtunk egymástól. Végül már csak egy parányi fekete pontnak látszot. Aztán eltűnt a végtelen pusztaságban . . . Százötven éve, 1821. május 7-én született Vajda János, a XIX. század második felének kiemelkedő lírikasa Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából Elhunyt Miké Imre, a romániai magyar irodalom és művelődés jeles képviselője. Nem sokkal halála előtt beszélgetett vele Szabó Zsolt, a Romániában megjelenő Művelődés című folyóirat munkatársa. Alább néhány részletet közlünk a beszélgetésből : „— Kik voltak a mesterei, kiknek a hatása alatt fejlődött azzá, aki? — Az első orákulum az Hetemben Kelemen Lajos volt, nagynéném férje. A közeljövőben ünnepeljük egyébként születésének 100. évfordulóját őneki köszönhetem tulajdonképpen történelmi érdeklődésemet. Akkor még a Brossai Sámuel középiskola kitűnő intézményében, a Kriza önképzőkörben működtem. Aztán jött Kos, Szentimrei, Krenner — népismeret, avantgarde, publicisztika. Akkor már egyetemi hallgató voltam. A Székelyek Kolozsvári Társaságában „mentettük a hont”, az Erdélyi Fiatalok hasábjain szóltunk hozzá a közélet kérdéseihez. Mert abban az időben nem voltunk irodalomcentrikusak. A legtöbben nem verssel, hanem vezércikkel jelentkeztek. — 1932-ben jelent meg az első könyve: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. — Valóban. Egy liberális főúri mecénás adta ki, és a könyv ezzel végződött: „Beállunk közkatonának munkások és parasztok sorába, s az ő érdekeik történelmi szolgálatában...” és igy tovább. Egyik kritikusom nemrég kiváncsi lett volna, miért váltott ki olyan parázs rátát ez a könyv. Ezt már elmondtam egyszer Beke Györgynek, meg is irta a Hétben. — Az itthoni valóság alaposabb megismerésében nagy segítségére voltak a külföldi tanulmányutak. Hol. merre járt a nagyvilágban ? — A harmincas évek második felében léptem ki a nagyvilágba. Népünk sorsáért aggódó kisemberek tették számomra lehetővé, hogy másfél évet Párizsban töltsék, vagyis nemzetközi jogásszá képezzem ki magam. Pantheon és Rodin Múzeum. Louvre és Luxembourg kert — ide vezettek vasárnapi sétáim. — Sokat fordított. Hány nyelvet ismer tulajdonképpen? — Hazulról három nyelv ismeretét hoztam magammal. Párizsban már francia nyelven tartottam előadást. A háború és fogság után több orosz tankönyvet írtam. Most az angolban igyekszem elmélyülni. — Kiktől fordított? — Rousseau-tól, Schillertől (prózát), Fegyintól, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam ”
