Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-11-05 / 22. szám
BOLDIZSÁR IVÁN ILLYÉS GYULÁRÓL AMERIKAI DIÁKOKNAK Az utóbbi években gyakran tartottam előadást amerikai diákoknak a magyar irodalomról. Mivel hallgatóimnak nemhogy az irodalomról, de a magyar nyelvről és az országról sem szokott akár a legcsekélyebb fogalmuk is lenni, két nagy költőt hívok segítségül: Ady Endrét és Illyés Gyulát. Adytól fölolvasom a „Csodák földjén” első versszakát, amely így kezdődik: „Csillagzuhító angyal-trombiták / Piros hangjára addig-addig lestem...”, majd e verset elemezve a történelmi hátteret és Ady személyét és pályáját igyekszem felidézni, azután pedig, hogy elmondhassam milyen a mai Magyarország, előveszem a Puszták népét, és mielőtt Illyés Gyuláról egy szót is szólnék, felolvasom a nyolcadik fejezet első tizenöt sorát; s csak azt jegyzem meg. hogy a könyv 1936-ban jelent meg először: „Arculesapásban a pusztai 30—35 éves koráig részesül. Azután rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverző legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek "érezze. Az öreggel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez. Hatvan éven túl legtöbb már a kézemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől, hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata. Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása húszesztendősnél idősebbeknél lehetőleg kerülendő. Amíg ugyanis a közvetlenül, eleven testre irányzott fenyítéket általában megadással, sőt néha még mosollyal viselik, szinte az ember és ember közti kapcsolat valami fajtáját látva benne, addig a segédeszközzel végrehajtott büntetés kiszámíthatatlan ellenhatást vált ki belőlük. Hasonló megfigyelést az állatlélektan kutatói is tették.” Négyszer előfordult az utóbbi tíz évben, hogy még egyszer le kellett fordítanom: nem hittek a fülüknek, vagy azt képzelték, tévesen fordítok, esetleg lóvá teszem őket. Egyszer egy magyar diákkal (58-osok fia) kontroll-szerkesztették a szöveget. Hogyan is hihették el, hogy egy emberöltővel ezelőtt Európában büntetlenül bántalmazhattak mezőgazdasági munkásokat? 19:16-ban az amerikai déli államokban lincselni lehetett néger gazdasági cselédet, de pofonütni vagy lovaglópálcával megverni már nem. Hallottam a diákok lába alatt repedezni politikai tudatjuk egy darabját. Hogyhogy, hát Magyarország nem szabad, demokratikus. parlamentáris állam volt, amíg a kommunisták igába nem hajtották? Ez a kérdés először csak az arcukra ült ki, de a második előadásom után már előre tudtam, hogy a végén ki is mondják. Addig mindig hosszú út vezetett még: rendszerint csöngetés, tíz perc szünet, azután a második óra; olykor két nap múlva egy újabb szemináriumi foglalkozás. Újrakezdéskor, folytatáskor szabályos explication de texte következik, s ehhez a szövegnek szinte minden szavát meg kell magyaráznom. Mindjárt a legelsőt: puszta. Itt könnyű dolgom van. Mindig magammal viszem, leírva, hogy ne kelljen kapásból fordítanom, a „Puszták népé”-nek nemcsak említett nyolcadik fejezetét, de a legelejét is. A könyv első mondatát nem szoktam felolvasni. Pedig — de ez már igazán nem tartozik az amerikai hallgatóságra — egyik ihletőnk volt a falukutatás kezdetén. Mert mi „városban pillantottuk meg a napvilágot”, s ahogy eszmélkedni kezdtünk, és „vizsgálni honunk állapotját”, meg is leltük, elméletben, a bajok egyik forrását a nagybirtokban. Arról azonban, hogy mekkora a különbség falusi paraszt és pusztai cseléd között, Illyés első mondatából értesültünk, még 1934-ben, amikor folytatásban közölni kezdte a Nyugat. Legváratlanabb felismerésként a harmadik bekezdés első mondata hatott ránk, pedig ez nem irodalom, hanem statisztika: „Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik.” Illyés a „Puszták népé”-ben, ebben a költői, földrengető és ironikus prózában, a szikárabb magyar prózai nyelv egyik alapító művében, egyszersmind a szociográfiai irodalomnak, ennek a jellegzetesen magyar műfajnak a lényegét is kifejezte: írói stílus és visszanemrettenés a statisztikától. S míg mindezt, ha fogékonyabb hallgatóságra hibázok i'á, megpróbálom óvatosan, hogy túl ne tápláljam őket, elmondani, hozzátéve: van-e még irodalmi mozgalom a világon, amelynek jelmondatában statisztikai adat és képes értelmű szó együtt szerepel: három millió koldus? Ennek a három milliónak nagy része élt a pusztán. A könyv második mondata a korabeli magyar olvasó, tehát a városi ember számára elmagyarázza, mi az: „Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, melyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelvben ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész falu számba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, melyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él. ezeken meg néha százkétszáz is.” A szövegmagyarázás észrevétlenül társadalmi helyzetrajzba tűnik át. Nemhogy amerikai fiúkkal-lányokkal. de még európai PEN klubok tagjaival is bajos megértetni, milyen volt a magyar félfeudalizmus 1945-ig. A nagybirtokon nem is fél volt, hanem egész. Megkövesedett tizennyolcadik század, de abban a kőzetben emberek milliói éltek, részesültek arculcsapásban, elsírták magukat a kézfelemelésre, tűrték, hogy nemcsak a földesúr, de akármelyik gazdatisztje „berendelje magához"’ a lányokat, asszonyokat. Mindehhez Illyésből idézek mondatokat, bekezdéseket, ám a harmincas évek magyar tengerének még így is csupán a hullámtarajait mutatom meg, nem irdatlan mélységeit. Minderről az ország közvéleménye, tehát akkori értelemben az értelmisége, semmit, de semmit nem tudott. Felháborodtak? — kérdezgetem hallgatóimat. Minket. Illyés tíz esztendővel fiatalabb kortársait, megrendített és felpezsdített. És tudják, micsoda leginkább? Az. hogy az író megrendülését iróniával palástolta ä egyben, akár a gyomromban oldódó enteroseptol orvosság, mélyebbre bevitte a társadalomba. Olvassuk csak el együtt, megint. Az ütlegelőkről nem haraggal, forradalmi düh vei. nem is öklöt rázó szenvedéllyel ír, hanem hidegen, mint egy mezőgazdasági tankönyv szerzője: „a jártas szakértők”. Együttérez minden porcikájával és gyermekkora minden törékeny emlékével azokkal, akikről is, de fájdalmát az érzelmesség kirekesztésével fokozza. Aki hatvanévesen „már a kézemelésre elsírja magát”, „nem az ijedtségtől” teszi, „hanem a megaláztatás miatt”. Könyörtelen, önkínzó mondat. Hűvös, a tudományosság mezébe bújtatott megállapítás követi: „Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata”. Az emberi méltóság fogalmát nem úgy vezeti be, hogy íme, megsértették, hanem keservesebben: annak hiányával. Ilyenkor már közeledem a tengerfenékhez, fel kell bukkannom, nehogy a hallgatók előbb kívánják meg a friss levegőt. Elrúgom magam a talajtól, nagy lendületre van szükségem. Most kellő módon azt kell mondanom: mindebből a mai Magyarországon semmi sem maradt meg. A puszták népének fiai és unokái már ugyonolyan kevéssé tudják elképzelni, milyen volt a cselédházak élete, mint mi, amikor a „Puszták népé”-ből értesültünk róla. Megkísérlem elmondani. milyen a mai falu, mi van a nagybirtok helyén. hogy élnek ma a pusztafiak és ivadékaik. Furcsa, mondom ezután, hogy eddig Illyés Gyulának csak a prózájáról beszéltünk, pedig már életében klasszikusnak számító lírai költő. Bizonyításul a „Bartók” című versét mutatom be. Nem első nekiszaladásra szoktam így' tenni. Eleinte antológiát állítottam össze elfogadhatóan lefordított Illyés-sorokból és strófákból. (Egészen a legújabb időkig nemigen volt egyenrangú fordítása angolul.) Az újakat William Jay Smithnek köszönhetjük. De ízelítőkkel nem lehet jóllakatni senkit. A „Bartók” témája és „címszereplője”, még a legistenhátamögöttibb amerikai kollégiumban sem ismeretlen. Könnyebb is lefordítani, mint sok más verset, mert Illyés a zeneiséget nem képekkel, hanem szikár stílussal. elvont fogalmakkal fejezi ki: „ha így adatik csak, vallania / a létnek a maga zord igazát”, vagy még inkább: „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded / mi neked fölfedetett, ‘ a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel. azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.” A Bartók-vers vérrokona az egész magyar lírának Vörösmartytól Adyig. Nem a kifejezésben, hanem a nemzeti fájdalomban. A költői magatartásban. Az én és a mi közti egyenlőségjelben. A hangvételben is, a nagy kiáltásban, a keserv keresésében és kimondásában. Modernségében is: a Bartók-vers a legkorszerűbben fejezi ki az évtized szellemét. Illyés éppen a „kimondásban”: „lm, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetét, azzal föl is oldja.” ILLYÉS GYULA A jövendő magyar A tihanyi Templom-hegyen Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom! Alig tudom magamba szedni. S egyszerre elszomorodom. Szeretném — azért, hogy te is nézd — szemembe tenni szemedet. Magányba zárt, fojt, fáj a szépség, ha nem együtt látom veled. Nem érzed, amit én, — ez is fáj; semmi se jó már nélküled. Szeretném a szívembe tenni lüktető, élő szívedet. Mennyi szín! Nem tudok lmtelni. Mekkora távlat! Mennyi fény! Szeretném, szeretném, ha lennél tetőtől talpig én! Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül, hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzetnek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el. A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket. Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ok vizsgáztatnak magyarságból ma is. A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk, örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken de mindig egyenes irányban jöttünk. Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek. Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség, Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek. (1939) 11 I
