Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-09-24 / 19. szám

Magyarok közt Amerika földjén III.

PITTSBURGH ÉS WASHINGTON

Pittsburghbe az Amerikai Fordítók Szövetségének meghívására érkeztünk, hogy a fordítás kulturális integráló szerepéről tartsak előadást — de azért elképzelhetetlennek látszott, hogy ne találkozzunk ott is magyarokkal.

Bíró Béla, Várdy Béla és felesége, Ágnes, mindhárman professzorok. Földrajzot, történelmet és irodalomtörténetet tanítanak a pittsburghi egyetemen. S ami tudományszakukon kívül — s azon belül is — leginkább foglalkoztatja őket: a magyarság. Gyűjtik, feldolgozzák és mérlegelik mindazt, amit erre vonatkozóan környezetükből és hazulról kapnak. Büszkén mutatják nagyszerű egyetemüket, amely a vén Európából érkezett szemében is patinás szépségű. Megbecsült műemlék. Amerikában a szellemi-testi nevelést adó tanépületeket, kollégiumi szállásokat, sporttelepeket is magukban foglaló egyetemi imrosok neve latin szóval campus. A pittsburghi campus-on, kert mélyén áll egy különös, „egyetemes” templom: Heinz-kápolna a neve, a 13. század francia gótikáját idézi. Ebben bármely vallás papja tarthat istentiszteletet hívőinek. Megbámuljuk színes ablakait, de a campus-on tett látogatásunk fő célja a magyar szoba.

„A tanulás — tudás — székesegyháza”: ezzel az elnevezéssel méltán büszkélkedik a 42 emeletes, 166 méter magas felhőkarcoló-egyetem. S a tudás székesegyházának külön magyar szobája, terme van. Tegyük mindjárt hozzá, hogy van német, orosz, angol és csehszlovák meg egyéb szoba is, összesen tizennyolc nemzeti tanterem. Ezek jó részt még a harmincas években létesültek — a magyar szoba gondolata 1929-ben született meg. A tágas aula körfolyosójából nyílik, és céljuk az, hogy az egész emberiség legfőbb kulturális értékeit minél eredetibben tegyék hozzáférhetővé ott, az egyetemen belül. Erre utal hivatalos elnevezésük is: nem nemzeti., hanem nemzetközi szobák; egybefogni, kölcsönösen megismertetni és kicserélni akarják az egyes nemzetek értékeit, hogy ezzel a műveltség nemzetköziségét mozdítsák elő.

Várdyék és Bíró Béla kalauzolásával be-bekukkatunk némelyikbe és elidőzünk a magyar szobában. Tervét egy kiváló magyar építész, Györgyi Dénes készítette. A hetven négyzetre osztott mennyezet paprikapiros alapszínén élénk kék, zöld és fehér színben látjuk az ismerős magyar népi motívumokat: tulipánt, búzavirágot, nefelejcset... A tarka mennyezetet ellensúlyozza a dohánybarna, tölgyfaborítású fal. Ennek mentén tájékoztató könyvek sora és herendi meg Zsolnay porcelánok. Az öt színes ablak a második világháború után készült, s beleillik a tulipán motívumú nehéz tölgyfaszékek és a magyar porcelánok stílusába. A pittsburghi egyetem magyar szobájának berendezői a következő képeket választotta ki történelmünkből: Hunor és Magor regéjét, Arany János nyomán — Árpád, Szent István és IV. Béla alakját, II. Endrét, az Aranybulla alkotóját, Mátyás királyt, Rákóczit, továbbá Petőfi, Liszt és Munkácsy személyében 19. századi, világhírű művészeinket.

A fal és a mennyezet határán a körbe futó faragott írás — himnuszunk kezdete ...

*

Professzor barátainkkal még egyszer találkozunk aznap: az amerikai fordítókkal rendezett találkozásunkon a város másik egyetemén, amely alapítóiról a Carnegie— Mellon nevet viseli. Élénk, érdekes találkozó, pattognak a kérdések és válaszok, ismeretségek születnek, többek közt elbeszélgetünk egy világtalan amerikai fiatalemberrel, aki csodálatos szorgalommal megtanult magyarul, örményül és finnül, s most első ízben beszélhet nyelvünkön. Lassan, gondosan válogatja a szavakat, a kiejtése szép, tiszta, s elmondja, hogy nemcsak a Braille-írás segítette tanulmányaiban, mert van a világtalanok részére már modernebb, célravezetőbb módszer is ...

A világ egyik vezető könyvtárában, a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban több magyar is dolgozik. Egyiküknél barátságos steak-sütésre gyűlünk össze, amelyen ott volt Sinor Dénes, a bloomingtoni egyetem altajisztikai professzora is, akivel már korábban találkoztunk Tallinnban és Budapesten, a finnugor kongresszusokon.

Washingtoni szállodánkba Biró Béla vitt vissza minket, s a majdnem egyórás úton mintegy összegeztük azokat az élményeket, amelyeken észak-amerikai utunkon feleségemmel részünk volt.

Üj magyarságfogalom, új magyarságtudat van születendőben. Bíró Béla úgy mondta, hogy sokat tanulnak más népek tapasztalataiból. Egyetértünk abban, hogy nemzetünk a huszadik században többet tapasztalt, több tanulságot szűrhetett le, mint egész korábbi történelme folyamán. S most levetve a régi elfogultságokat, történelmére, régi és új értékeire alapozva büszkén alakul ki a magyarság új fogalma. Századunk prófétikus költői ezt a kialakulófélben levő új magyarságtudatot sejtették meg ...

Itt zárult be a kör. Ady, akinek nevében utaztunk, sok vívás és vívódás után, a háború tűzpróbájában igy látta meg előre az új tudatot: „Ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban ...”, s alig két évtizeddel később pedig József Attila kijelölte: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa” utódainak feladatát: a közös dolgok rendezését.

Vissza-visszatérünk ezekhez az idézetekhez észak-amerikai utunkon, hogy még jobban lássuk és láttassuk az erős szálakat, amelyek összekapcsolnak bennünket államhatárainkon belül és túl élő magyarokat.

Radó György

BÁN OSZKÁR

Az amerikai magyar költészetről IV.

kai magyar költő írásai, eltűntek, elpusztultak, örökre elvesztek.

Az egyik verse, Mi rongyosok, három rövid strófában elmondja a szülőföldről messzire sodort költők magukrahagyatottságát.

A magyar falu amerikai munkássá vedlett fiai sokszor az egészségük, testi épségük vagy életük árán keresik a kenyerüket. Kemény egyik legmegragadóbb versét (Talyigás Kis Péter a címe) egy új-bevándorló magyarról írta.

Talyigás Kis Péter egyszer csak elindult Nagy Amerikába.

Jólelkü magyarok hamar beszerezték A szenes bányába.

A második héten Talyigás Péternek Ott maradt a lába.

Koldus lett belőle, gyámoltalan koldus, Olyan világ terhe.

Idegen országban, fiatal korában Jaj de meg van verve!

Bús sorát megírni a feleségének Ugyan hogy is merje!?

Nem is írt felőle, nem is üzent róla Szegény asszonyának...

Mankón támaszkodva kiállt a sarokra.

Ahol sokan járnak.

így ette kenyerét Talyigás Kis Péter

Az anyaországnak.

Ha az asszonyának levelet írt néha,

A sorát dicsérte:

„Jó dolgom van itten, nem dolgozom ingyen,

Megfizetnek érte...”

És a könnye hullott dicsekvő koldusnak Mindegyik levélre.

Tamócy Árpád — a századeleji költői hármak harmadik és legértékesebb tagja — 1911-ben Nógrád megyéből vándorolt ki Amerikába. Egy kötet verset tett közzé Éneklő hajnalok címen a harmincas években. Versei Akroni Magyar Hírlap nevű lapjában jelentek meg, 1957-ben halt meg. A lap évfolyamait beköttette. A hatvanas években megkíséreltem megmenteni a Tarnócy-ház dohos pincéjében a köteteket, de próbálkozásom sikertelen volt. Tarnócy relikviái, éppenúgy, mint a legtöbb ameriÉn bizony rongyos magyar vagyok s ezt a sárnyűgöt régen lerúgnám és járnék is már kereskedni friss siralmakért a Nagyúmál.

De még van itt néhány jótestvér, akit a Jaj éppen így üldöz: és hej mi rongyosok, százan, hárman nem nyúlhatunk a csatakürthöz.

De egyszer így is béke száll ránk, elnyúlunk a királyi vackon.

Az utolsó pár magyar őrző szakállas csillag hull le akkor.

Érdemes még egy versét idézni, fontos dokumentuma Petőfi maradandó hatásának.

Mint harag a háborgó égből,

Ügy lobbant ki a nép szívéből Petőfi lelke,

s a gyávaságot felégette.

A Rab ődöngve szédült talpra és küzdött, pedig bilincsmarta magát se bírta.

Az Isten szavát Petőfi írta.

És fergetegbe, rengetegbe, aki csüggedt, azt szíven verte a Föld, az ősi, a rongyos, éhes, bús Petőfi.

Nem volt menekvés, mind felrázta. A nagyuraknak magyarázta, a vén alvóknak, hogy ő a Nép és ő a Holnap.

És aztán eltűnt. Mint a nótaszó. Mint csaták után a riadó,

Nem a halállal.

örök fények csillaghadával.

(Folytatjuk)

EGY FEJEZET MAGYARORSZÁG MÁSODIK VILÁGHÁBORÜS TÖRTÉNETÉBŐL

A SZENT-GYÖRGYI MISSZIÓ II.

Két nappal Szent-Györgyi isztambuli jelentkezése után Frank Roberts, a Central Department vezetője a Foreign Office-ban, már a következőket jegyezte fel: ,.Még mi továbbra is kételkedéssel fogadjuk ezeket a közeledéseket, minthogy azokat nyilvánvalóan a magyar kormány sugalmazza. Az utóbbi időben néhány megnyugtató fejlemény következett be Magyarország belpolitikai helyzetében. Egy viszonylag erős, demokratikus ellenzék alakult ki a paraszt- és szocialista pártokból, a munkásság és az értelmiség képviselőiből.” Ezek megnyilvánulásait összegezve, utalt a Horthyra nagy befolyással bíró más ellenzéki csoportosulásra. Végül megemlítette, hogy az angliai zsidó szervezetek nagy rokonszenvvel tekintenek Magyarországra, mivel ott erős mozgalom indult a zsidók üldözésének mérséklésére, és leszögezi: ha nem is válaszolnak a magyar közeledésekre, helyes, ha a kielégítő belpolitikai fejleményeket tudomásul veszik.

Cadogan külügyminiszter-helyettes ehhez még hozzáfűzte: helyesen jár-e el az angol kormány, ha minden alkalommal kereken elutasítja a csatlós államok közeledését? „Ne zárkózzunk el mereven annak lehetősége elől, hogy zavart keltsünk ellenségeinknél” — írta. De felvetette ennek veszélyeit is, azt, hogy gyanút kelthetnek szövetségeseikben, s hogy olyan kötelezettségeket vállalnak esetleg, amelyek később zavart okozhatnak.

Február 12-én Eden a feljegyzésekhez hozzáfűzte: „Beállhat olyan fordulat, hogy magatartásunkon némileg változtatnunk kell; ha ez bekövetkeznék, úgy csak az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval egyetértésben járhatunk el. Talán beszélni kellene velük erről a problémáról, amely nagyjából csak taktika kérdése.”

Ez volt az a néhány sor, ami új irányt adott a magyar béketapogatózásokkal kapcsolatos angol magatartásnak, s egyben megindította a szövetséges hatalmak között az eszmecserét a csatlós államok helyzetéről, a velük folytatott tárgyalások feltételeiről.

1943 február végén egy emlékirat készült erről a témáról, amelyet az angol kormány álláspontjaként március 10-én Washingtonba és Moszkvába küldtek, kérve a szövetségesek hozzájárulását. Magyarországgal kapcsolatban ez a következőket tartalmazta: „Magyarországnak minden délkelet-európai csatlósnál nagyobb mértékben sikerült függetlenségét megőriznie”, s hogy egy „viszonylag erős, demokratikus ellenzék alakult ki, amelynek alapjai főként a paraszt- és szocialista pártok, a szakszervezetek, amelyek Magyarországon még mindig működnek és végül az értelmiség.” Majd így folytatódott: „Bár Őfelsége kormányának véleménye szerint nem valószínű, hogy Magyarország politikájában közeli és döntő változás következnék be, az általános háttér kedvezőnek látszik az őfelsége kormánya részéről Magyarországgal szemben eddig tanúsított merev álláspont némi módosítására. Ennek megfelelően javasolja, hogy minden jövőbeli komoly béketapogatózással és a magyarországi propagandával kapcsolatban ezután az alábbi álláspont érvényesüljön, őfelsége kormánya nem vállalhat semmiféle kötelezettséget Magyarország jövőjét illetőleg és nem hajlandó egyes magyar személyekkel tárgyalást folytatni azon az alapon, hogy azok bizonyos időn belül olyan helyzetben lesznek, hogy ők alakítják meg a magyar kormányt. De ahelyett, hogy továbbra is arra szorítkoznának, hogy kijelentik, »amíg Magyarország szövetségeseink ellen harcol és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre«, őfelsége kormánya azt javasolja, a jövőben ehhez hozzáfűzendő lenne, hogy örömmel látják a Magyarországon kialakult és a helyes irányba mutató azon fejleményeket, amelyekre az előző bekezdésben történt utalás; de nyilvánvalóan nem lehet semmi dolga azzal a rezsimmel, amely a tengellyel lépett szövetségre... A magyarok új és még messzebbre nyúló trianoni rendezéstől félnek, aggályaik eloszlatására kijelenthetjük, hogy Magyarországot, bár jóvátétellel tartozik szövetségeseinknek, nem szándékozunk megcsonkítani, és nem akarjuk kormány ostobaságaiért az egész magyar népet büntetni. Saját és szövetségeseink állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól, siettessék a szövetségesek győzelmét és azzal együtt saját felszabadulásukat..

A feljegyzés részletesen foglalkozott Szent-Györgyi tárgyalásaival, amelyekkel kapcsolatban az emlékirat külön kiemelte, hogy az az előbbiektől eltérő kategóriába tartoznak. „Az előző kísérleteket — folytatódik a szöveg — láthatóan a magyar kormány ösztönözte, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy viszontbiztosítsa saját helyzetét, és őfelsége kormánya továbbra sem látja előnyösnek, ha előzékenyebb magatartással fogadják azokat. Másfelől viszont Szent-Györgyi professzor bizonyos függetlenséget élvez, és sok szempontból olyan személyiségnek látszik, akivel megfelelő földalatti csatornákon hasznos lehetne a diszkrét kapcsolat fenntartása.”

A magyarországi fejleményekről rengeteg információ futott be Londonba. Ezeket 1943. június 10-én az angol külügyminiszter egy összefoglaló jelentésben a brit háborús kabinet elé terjesztette, azzal az értékeléssel, hogy a Kállay-kormány „végső célja, hogy a leszámolás elkerülhetetlenül bekövetkező napjáig megőrizze Magyarország jelenlegi gazdasági forrásait, társadalmi struktúráját, politikai rendszerét és területi gyarapodását”.

Ha egyfelől az angol külügyminisztérium újból arra a meggyőződésre jutott, hogy a Kállay-kormány célja az ellenforradalmi rendszer átmentése, másfelől le kellett vonnia azt a következtetést, hogy Magyarországon a szélsőjobboldal még olyan politikai erő, amely hatalomképes alternatívája lehet a kormánynak, ha az a német nyomás eredményeként lemondásra kényszerülne. A demokratikus ellenzék ezt a lehetőséget elkerülendő bizonyos mértékig a kormányt támogatja, s ennek következtében nem valósítható meg az az elképzelés, hogy a kormánnyal szemben a demokratikus ellenzék az adott időpontban képes fordulatot teremteni Magyarországon.

„Az utóbbi négy hónap alatt — olvashatjuk egy júliusi feljegyzésben —, megváltozott a helyzet. A magyarországi ellenzéki pártok bizonyos mértékben a kormányt támogatják, mert attól tartanak, ha Kállay úr kormánya lemondásra kényszerülne, sokkal rosszabb következnék a német irányítás alatt álló Imrédy miniszterelnökségével.” Abból következően pedig, hogy Szent-Györgyi tárgyalásairól a németek tudomást szereztek, a rajta keresztül kiépített kapcsolat az ellenzékkel megszakadt. Ennek következményeit az említett jelentés így összegezte: „ ... jelenleg nincs egyetlen olyan magyar küldött sem, akinek’ a közvetítésével üzenetet kívánunk küldeni azon a vonalon, amelyet eredetileg javasoltunk Moszkvának és Washingtonnak.” Az új propagandavonal érvénybe léphetett ugyan az amerikai és a szovjet kormány egyetértésével, de minden további közeledési kísérletet újból mérlegelni kellett abból a szempontból, hogy válaszoljanak-e rá, természetesen az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval folytatott tárgyalás után.

Július 18-án az amerikai külügyminisztériumnak küldött táviratában a Foreign Office leszögezte: „Jelenleg arra kell koncentrálnunk, hogy erősítsük a magyarok ellenállását a német nyomással szemben, és csökkentsük együttműködési készségüket a tengellyel a háborús célok elérésére, ugyanakkor értésére kell adnunk Magyarországnak, elvárjuk, hogy állítsa vissza szövetségeseink jogait, tegyen aktív lépéseket a tengely uralmának lerázására és siettesse a mi győzelmünket.” Vagyis a lényeg — amint azt más alkalommal megfogalmazták — „tettek és nem szavak”. Ezt a szicíliai partraszállással és Mussolini bukásával egyidejűleg többször is tudomására hozták a magyar kormánynak.

• Erre volt válasz a Veress-misszió útnak indítása. Ez azonban már más történet.

Juhász Gyula, történész

13