Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-09-10 / 18. szám

DÉRY TIBOR TEMETÉSE NAPJÁN

Levél egy baráthoz a diaszpórában

Kedves barátom, a sors és a párizsi metró szeszélye úgy hozta, hogy 1977. augusztus 19-én pénteken találkoztunk, a Rév utcai, a rue de Bac-i állomáson. Megörültünk egymásnak, régen láttalak, azt sem tudtam, hogy most Párizsban vagy. Csak látogatóba jöttél, mondtad, az Államokban élsz, tanítasz is egy kis egyetemen. Azt, hogy nem vagy párizsi, abból is megtudtam, hogy nem olvastad a tegnap esti Le Monde-ot- és így tőlem értesültél Dérv Tibor haláláról.

Megrendültél, megkapaszkodtál a metrólejárat vasrácsába. Emlékszel, azt mondtad, hogy évek óta tervezed a hazalátogatást. Szerettél volna — pontosan idézlek? — „a mester elé járulni, és megkérdezni, hogy van-e új foxi kutyája a Niki óta." Elmagyaráztad nekem a járda szélén, mert mind a kettőnknek sietős volt a dolga, amit Dérynék mondtál volna, aíkit egyébként itthon senki se szólított mesternek: a „Niki” életed egyik fő olvasmánya, újra meg újra előveszed gyönyörűségből és a mardosó honvágy ellen.

Nem biztos, hogy Déry örülne ennek a vallomásnak, válaszoltam és azon kaptam magam, hogy jelenidőben beszélek Déryről. Nem azt mondom „örült volna”, ihanem örülne, mintha csakugyan meglátogathatnád és beszélhetnél vele. Így van ez a nagy írókkal, kedves barátom, meghalnak és velünk maradnak. Ez a már levelem első szavaként megidézett sors nagy, de fanyar ajándéka, az írás gyötrelméért, a megírott művek viszontagságaiért, a megpróbáltatásokért és a sikerért is, amit olyan nagy író, mint Déry, nehezen viselt el.

Megjegyeztem még. hogy a „Niki” a magyar irodalom legnagyobb kisregénye, egy nehéz és fájdalmas korszak elé tartott tükröt az író, és e tükörbe nézve mindannyian átéltük azt a katarzist, aminek előidézése minden író leghőbb vágya, de keveseknek sikerült. Azon a korszakon azonban túljutottunk, és hogy túljuthassunk, abban Déry nemzedékének, az utánakövetkezőnek. tehát az enyémnek és a fiatalabbaknak, tehát Neked és itthon maradt kortársaidnak nagy segítségére volt Déry írásművészete és Déry élete példája is. Idegenül néztél rám. azután az órádra, jó lenne ezekről beszélgetni, de máris elkéstél a találkozóról. Én sem érnék oda pontosan, de telefonon le is mondhatom. Neked mehetnéked volt, de arra kértél, maradjunk most már kapcsolatban írásban. Mondtál valamit. amit nem azért idézek vissza, hogy a fejedre olvassam. hanem azért, mert nem titkolom előtted, hogy ez a levél nyomtatásban is meg fog jelenni, mások is olvassák, talán olyanok is, akiknek a „Niki” a legkedvesebb olvasmányuk vagy olyanok, akiknek — mint nekem is — a „Szerelem” című megrendítő novella vagy a „Felelet” a maga korszakot jelző vitájával együtt, amely belefojtotta az íróba a további köteteket. Remélem, olvassák

olyan fiatalok is, akik az agg Déry derűjétől, például a „Kedves bópeer” könnyes és könyörtelen humorától edződnek meg fiatalságukban és emberismeretükben. Azt mondtad tehát búcsúzóul: „Lehet, hogy mi, távol a hazától, tisztábban látjuk a ti dolgaitokat, mint ti, akik benne éltek.”

Voltaképpen e mondat miatt kockáztatom meg rosszallásodat, hogy Neked szóló levelem nyomtatásban is megjelenik, mert a diaszpórái magyarságban újra meg újra találkozom ezzel az önvigasztalással.

Most jöttem haza a Farkasréti temetőből, kedves Barátom. Fülemben még összevegyül a koporsóra hulló göröngyök dübörgése a kivonult leánykórus Bartók-feldolgozta székely dalával „Istenem. Istenem, hol leszen halálom ...” Még érzem a megindulást, nemcsak a búcsúét és a gyászét, hanem azt a megilletődést, ami akkor fogott el, amikor láttam, hogy az agg író néhány éve meghalt édesanyja mellé temettette magát. Még egy órája sincs, hogy keserves megtiszteltetésként gyászőrséget állhattam a ravatal mellett, s a nyolc között, akivel ezt az utolsó tiszteletet megadtuk nagy barátunknak, voltak kortárs írók és fiatalok, voltak miniszterek, államtitkárok, hivatalos személyiségek, az özvegyet pedig Magyarország egyik miniszterelnök-helyettese fogta karon, amikor elindult a gyászmenet. Nem értesz félre ugye. Barátom, nem azzal dicsekszem, milyen társaságban ért engem is a gyászoló megtiszteltetés, hanem arra a megváltozott országra akarok utalni — amelyet Te nem ismersz — s amelyben a hivatalos világ és az olvasók, a kormány és az egyszerű emberek együtt olvasták és olvassák, tisztelték és tisztelik és közösen gyászolják Déry Tibort.

Persze, hogy politikáról beszélek. író halt meg, nagy magyar író és minden magyar író akarva akaratlanul részese a politikának is. Déry akarva volt az. Gondolj csak vissza a Befejezetlen mondatra, remélem magad után küldetted, amikor 57-ben az új Magyarország felkeltette a regényt harmincéves hamupipőke-álmából. Ez a nagy mű. amely Déry Tibort a világ kritikusainak szemében egyszerre helyezi gondolattársító stílus-módszerével Proust és hömpölygő családregény epikájával Thomas Mann mellé, voltaképpen nagy és egész életre szóló kiállás az elnyomottak, a munkások, a kommunisták, a szocialisták, a többet váró és megalkotni vágyó emberek mellett. Ha megszerezted még azon a pénteken a Le Monde előzőnapi számát, abban is azt olvashatod, hogy gazdag polgári család fia volt, de már kora ifjúságában eljegyezte magát a marxizmus—leninizmussal. Ezért olyan megrendítő és felkavaró olvasmány a „Niki”, mert az író csalódásait írta meg, de eszméit nem adta fel akkor sem, amikor 1957-től 1960-ig börtönben ült. Mert ne gondold, hogy ezt ma itthon elhallgatjuk. Ne gondold, hogy ő maga nem beszélt róla. Ne gondold, hogy a gyászbeszédekben elsiklottak

felette. Déry Tibor élete, művei is a XX. század nagy ellentmondásainak emberi és írói tükörképe.

Azok között a legnagyobbak között fogja számontartani az irodalom, akik életükkel is művet alkottak és írott műveikben úgy tudták visszaadni egyéni sorsukat és társadalmuk változásait, hogy azok örök emberi érvénnyel mutatják az utat minden korok olvasója számára.

A te számodra is. Kedves Barátom, ha jól olvasod Déryt. vagy egyszerűbben mondom, ha olvasod Déryt, ha ma este megint előveszed a „Niki”-t, és úgy olvasod, hogy az író egy elmúlt Magyarországot mutat be a fájdalmas élmény prizmáján keresztül, de az a jelenlegiben otthonra talált. Ez annyit jelent, hogy tagja, sőt pátriárkája volt egy nagy családnak, amelynek körében jól érezte magát, de hibáit dehogyis hallgatta el! A „Kedves bópeer” vagy a „Napok hordalékai" című utolsó kötetei, és az újra kiadott novellák is egyszerre adnak hírt a valóságos Magyarországról, a valóságos Európáról, arról a virtuális hazáról és Európáról is. amely mindig az írók képzeletében él. és amelyről a te süldő olvasó és filosz korodban annyit írt Déry Tibor. Németh László. Bóka László nemzedéke. hogy csak a halottakat idézzem, de Illyés is és a falukutató írók is.

És. hogy embernek milyen volt Déry. hogy gúnyoros, olykor groteszk, néha embergyűlölőnek tűnő stílusa mögött milyen volt az igazi ember azt az egész magyar irodalom egyik legszebb prózai költeményében olvashatod az „ítélet nincs” 31. fejezetében, amelynek címe „Forrásvidék” és édesanyjáról szól. És feleségéről is.

Ideiktatom utolsó bekezdését: „Éjszaka halt meg. kilencvenhatodik évében. Állítólag abban a tudatban, hogy boldog vagyok, és azzal a reménnyel, hogy még viszem valamire. Halálhírét csak egy fél év múlva tudtam meg a börtönben, a Gyűjtőfogház kórházában, feleségem addig sikeresen eltitkolta. Több levelet Íratott volt anyámmal, mint amennyit a börtönrend szerint küldhetett nekem, hogy még halála után is kaphassak üzenetet a már sírban fekvőtől.”

Azt mondtam az előbb, hogy a virtuális ország, a virtuális tágabb szülőhaza, az írók képzeletvilágában él. Helyesbítek: az irodalom- varázsereje az, hogy a képzeletet és a vágyat a jó olvasókra is kiterjessze. Rád is például. kedves Barátom.

A temetés megrendítő volt. Nem azért, mert sokan sírtak, hanem mert álltunk a koporsó, majd a sír körül, de nem sírtunk, hanem büszkék voltunk és vagyunk, hogy Déry Tibor kortársai lehettünk, szemtanúi egy teljes, befejezett, háborgásaival és megnyugvásaival, szenvedélyességével és békéjével szépséges életnek.

Szeretettel ölel régi barátod

Boldizsár Iván

DÉRY TIBOR

Korán sötétedik

Esténként már begyújtunk a szobámban, említettem. De nemcsak a meleg apad ki lassanként a házból, a kertből is.

Fosztogatás, szólnék. Kifosztanak, mondanám, ha azonosulni tudnék azzal, amim van. Megfosztanak: így, ha panaszkodásra hajtanék. Foszlik a világ, gondolom, tárgyilagosságra törekvő bölcsességemben. Bennem. Vagy nemcsak bennem?

Mert az ősz, egyelőre még többé-kevésbé kíméletes körmökkel, már hozzálátott a nyár lehántásához. Következik majd önmaga megnyúztatása. majd ... Hagyjuk, gondolni sem szeretek rá ... kimondani sem kívánom ...

Már tele vagyok hiányjelekkel. Feltehetően gyávaságból már egyre inkább azt látom, ami nincs, a számtani alapműveletekből csak a levonást gyakorlom, ugrásaimból csak a visszazuhanást tapasztalom, amely már mindig mélyebbre visz, mint amilyen magasra jutottam. Miféle különös jelenség, morgom lekonyuló orral, tájékozatlanságot tettetve. S már kacérkodom is a korommal, ahelyett, hogy nevetnék rajta!

Hiányok, mondom. Hiányzik például szememből az a láthatatlan bonyolult csipke, amelyet a fecskék szőttek a levegőbe, villámgyors öltésekkel, melyeknek íveit csak a szerelmes képzelet tudná követni. Kisasszony napján költöztek el, s mögöttük hirtelen kiürült a légkör, hiába verik bele az őszi szél alatt a bólogató fák más, súlyosabb brabanti csipkemintáit. Üres fecskéimtől a határ, üres eszméletem is. Esténként üres a fülem csivitelésük hiányától, mely a veranda előtt húzódó, üres sürgönydrótokról szól rám, mint sebből a kifolyt vér, s nem bírom elhallgattatni a rég begyakorolt, közömbösséget tettető vállrándítással sem. Vágtatnak a levegőben, Olaszország felé, ki ebből a kis hazából, melyben apró tüdejük első légvételeit gyakorolta: de képzeletem nem kívánja követni őket. Nincsenek, majd megszokom, mondogatom, s idővel persze meg is teszem. Megszokom a szomszédban a diófa lei'ele hullását is, elsőnek kezdte társai közül. Megszokom fölöttünk a hegyoldal rozsdásodását. Megszokom az esti hangszőnyeg lassú szétszakadozását is: már kifoszlottak belőle az öszikék vékony szálai, éjjel a baluszter mellett ültömben a magam vérköreinek zúgásába burkolózom. Megszokom lassanként — mert az ember mindent megszokik — azt a gondolatot is, hogy hamarosan visszaköltözünk Pestre. Ott is megszökök majd, persze.

De gyanakodva figyelem feleségem hol itt, hol ott feltűnő alakját, amint a kertben az ágyások fölött, hajlongva ... vajon miben mesterkedik? Megkérdezhetném, de minek, ha amúgy is tudom. Áruló jelek mindenfelé: tegnap is a kamrában, a nyesöollót s az ágfűrészt keresgélve, melyek természetesen megint nem voltak a helyükön, egy kosárba botlottam, benne egy sor barna papírzacskó. Már kezdi? kérdeztem magamban mogorván, a tavalyi év tapasztalataira támaszkodva. Már megint az elmúlás és az újjászületés jár az eszében? Nem is az eszében, az ujjaiban. egész aszszonyi testében? Már megint a jövőt építgeti, nem tudom kinek a rendelésére, háziasszonyi gondossággal és csínnal megint a világ újjáteremtésén fáradozik?

— Mit csinálsz? — kérdezem, bár tudom; de miért ne bosszantsam magam?

Elsőbb nem is felel, csak a vállánál, hátával, mert a világ újjáteremtésével van elfoglalva. De egyébként is egy barna zacskó csücskét tartja a fogai között, tehát nem tud beszélni, pedig szeret.

— Magot szedsz? — kérdem fölöslegesen. Láthatom; minek feleljen hát a zacskóval a foga között.

Iparosok is csak így dolgoznak, szájukba szedik a szögeket, onnét szerelik ki egyenként a kalapács alá további szolgálatra. A múltkoriban én is így vertem be néhány szöget, már nem tudom hova. Tehát méltányolom feleségem pillanatnyi ■ szófukarságát.

— Fosztogatsz? — kérdem. — A jövő ürügyén?

A jövő év, az még nem jövő, mondhatná a feleségem, bizonyára gondolja is. A fiatal, reménykedő eszméletben a jövő esztendő még a jelenhez tartozik, a ma annektálja a holnapot, a jelen perc bekebelezi a rákövetkező órát. Egy nagy kettős mozdulatot végez: a jelent markolászva a jövő felé nyúl ki, de erről nem vesz tudomást, nincs is rá szüksége. Ne akarjatok bennünket megtéveszteni, mondja az öregeknek, sose halunk meg.

S ennek megfelelően szedi a magot a jövő évi, azaz a mai, azaz az örök kert ágyásaiban.

(Részlet az ítélet nincs című kötetből)

MTI — MOLNÁR EDIT felv.