Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-08-13 / 16. szám
BOLDIZSÁR IVÁN: HAZAI NAPLÓ X. Kis szótár, múlt időben Ennek a mai naplónak a budapesti Anyanyelvi Konferencia ad időszerűséget, de témája tulajdonképpen tavaly októberben jutott eszembe, amikor utoljára jártam az Egyesült Államokban. Egy Greyhound buszon ültem New Jersey felé. Ezt a vonalat használják a Passaicban lakó magyarok is, nem csoda, hogy mögöttem is magyarul beszéltek. Két korombeli hölgy egy nyilván lányuk korabeli ifjú hölgy ügyét tárgyalta meg. „Képzeld, karonfogva látták az Elemérrel” — mondta az egyik. „Miért csodálkozol? — felelte a másik. Nem tudod, hogy jegyespár?” „Igazán, talán azt is tudod, mennyi lesz a hozomány?” Elgondolkoztam. Ez a beszélgetés Magyarországon nem hangozhatik el. Az ismeretlen ifjú menyasszonynak a kortársai és a nála fiatalabbak talán nem is tudják, hogy mit jelent karonfogva, meg jegyespár, meg hozomány. Ezek a szavak főnevek ugyan, de mégis múltidőbe kerültek, vagy legalábbis félmúltba, mint az igék. Magyarországon ma a fiatalok nem járnak karonfogva, legfeljebb egymás kezét fogják, vagy leginkább vállon, derékon átkarolják egymást. Az eljegyzés kiment a divatból, tehát nincsen jegyespár, azt a vőlegényt, aki hozományról beszél, körülnevetné a város. Ekkor jutott eszembe, hogy elkezdek összeállítani egy kis „szótárt, múltidőben”. Vannak olyan szavak, amelyeket Magyarországon élőbeszédben nem ejt ki senki, és ha még nem halt ki egészen, annak csak az az oka, hogy felszabadulás utáni, századelejí és múltszázadi regényekben és más könyvekben még olvashatók. Az előbbi gondolatkörhöz kapcsolódik például a kézfogó szó. Kipróbáltam: tizenegyéves lányunokám azt hitte, hogy valami fogócskához, vagy zálogosdihoz hasonló játék, huszonéves lányom olvasott róla, de nem volt benne biztos, hogy eljegyzést jelent. A kelengye szó még él, éldegél a mai nyelvben, de leginkább a babakelengye formájában. Férjhezmenő lányok összeállítanak valami kelengyét, de inkább ez a kivétel. Babakelengyéje azonban minden kismamának van. Yan egy olyan szócsoport, amely a földreformmal került múltidőbe. Nincs már földesúr, tehát nincs se ispán, se botosispán. Nincs nagybirtok, tehát múltidőbe tettük a summás szót és természetesen a hitbizományt is. Kaszával már nem aratnak Magyarországon, tehát nem ismerik az aratópálinkát, a kombájnosoknak inkább hűsítőitalokat, sört, eszpresszó kávét szállítanak ki a szövetkezetek teherautói a mezőre. És természetesen nincs kommenció, mert nincs mezőgazdasági cseléd, és félmúltba került a napszámos, mert ez elvben ugyan még léteznék, de munkaerőhiány van Magyarországon. Balatoni kis szőlőtulajdonosok örülnek, ha százötven forintért kapnak napszámost, azt is csak öregecskét, nyugdíjast. Magamnak is alig hiszem el, hogy negyven éve az egy pengő ötvenes napszámért már úgyszólván ölrementek a nincstelenek az emberpiacon, és ezzel megint két főnevet használtam múltidőben. Háztartási alkalmazott, bejárónő, vagy otthoni takarítónő még akad, de cseléd már nincs. A vici szót gyermekeimnek már magyarázni kell, mert a legtöbb házban már házmester, azaz előkelőbbnek vélt formájában házfelügyelő sincs, nemcsak annak helyettese, vicéje, pestiesen vicije. (Pedig nem ártana néhány Rákóczi úti vagy Nagykörúti házban, ha egy kicsit jobban utánanéznének a lépcsők tisztaságának ...) Még sok van, egyszer majd folytatom. Egy ilyen kis szótárral meg lehetne írni a magyar társadalmi viszonyok változását az elmúlt évtizedekben. T T' Űtitársaim Passaicnál kiszálltak az autó- J I “t buszból, azóta sem tudtam meg, meny- V J X« nyi hozományt kapott Elemér. Vagy lehetséges, hogy már az amerikai magyar fiatalok számára is múltidőbe került ez a szó és fogalom?) < T MÁTYÁS FERENC Ébredő város Álltam a járdaszélen láttam a füstben fürdő házakat, álmosan hullámzott az utca népe, rá az eső szakadt, — elindult, keserű szájízzel szemét dörzsölve egy világ az éjszaka lappangásával, lábánál hajnal sírdogált. Nem játékos lelkek lépkedtek: nehéz testekből születők, vasléptük alatt csak úgy zengett a földön dobogó erő, tejeskannák csörömpölése, fogcsikorgatás, vonatok hangképe vágott szét közöttük, szívükre vad zaj taposott. Mint ijedt bikák kerek szeme, sárga neonvirág tekint a kigyúlt aszfalton utánuk, — fonja a hajnal színeit, könnyet ejt, mosolyt szállat szelíd nők vonulata, — szundikál ölükben az álom angyala, mint napkelte előtt a táj. összerázom szempillám rácsát, — beszél kezük, ha lángba jut, igazságuk sötétben bujkál, a fény jelét tőlük tanuld, nyitott sebüket takargatják, mindnyájan közeli rokon, — a látványtól a békapitypang a grundon szinte haldokol. Zuhog a hajnal, ködesővel, mint tegnap a tüzes bomba, temetők vonulnak, keresztek zúgnak velük háborogva hazug kiáltást jósolgatón: jön a menny-lét, föltámadunk, — s ők csak mennek; földi teremtés rá az egyenes válaszuk. Szemem árnyként követte őket, — nekik szüless meg gondolat: osztottam volna szégyenemben széjjel, mi bennem megfogant, szavukra gyalu zenél, gőgös szellemem bennük lelj eget, a nyersanyag szerelmet lobbant s lesz a semmiből is remek. Pusztai apám ment közöttük, vitte a malteros kanalat, holt keze agg falvakat rombolt, — a világ áltáluk haladt, egy rozsdás vasroncs, öreg mozdony már újjá álmodta magát, — jövőnket mentek állványozni, tudták: a holnap talpraáll. Vitték a reménytelen reményt, szemük pásztázta éjszakám, hogy a vaslélek kohójában gyógyulj fel meggyötört hazám, kések, köpések, vasreszelők vad vagdosása közt, agyuk, kalapácsok segítségével találd meg végre, hol az út. Baljós szellemek ráncigálták, ugató halál kutyája nyüszített a nyomukban s tépett a hajnali menet torkába, — s ők csak tolultak, hol a munka roncsolja testük, — esendőn, behúzott nyakkal, némán mentek, verte az utcát az eső. Mozgott a járdaszél, dübörgőit a villamos, fölsírt a sín, túlköhögték a hajnali zajt, taposták baljóslataim, s megragadták karom és vittek magukkal, — belőlünk beszélj, megláthatod, előtör a Nap az álmos hajnal peremén. A hűség ereje vonult most, a földből jövő áradat műszakváltásra, új századunk, hogy teremtésben a magyart föl tudja mutatni Európának, könnyével, örömével, — s itt hol angyalok helyén munkások, parasztok őrzik címerit. GARAI GÁBOR Szabad ég alatt Lám, csak szobám zárt falai között bánt, hogy bemocskolt egy szócsavaró; kint, az ég alatt vígan fütyülök — nem háborgatnak sejthető ködök, számolok azzal, ami tudható: azzal, hogy csak a mindenség örök, de sorra elhull minden csillaga, hogy magam is lassacskán eltűnök, de kényszer alatt sem vallom soha, hogy hátra arc, hogy éljen a halál, de hirdetem, hogy gyönyörű e föld, hogy bolyhos szarvait kidugja már a buzgó tavasz, fölindul a zöld a tél fehére ellen s boldogan ömlik a kérges, dermedt régi rögbe új meg új reménység-folyam. Megyek a vastag téli ég alatt, a fagyban, mit végképp elűz a nap még kallódó energiája, csak öt-tíz év híján tán, megyek, megyek, s körülölel a jövendő meleg; megyek, nem várom, — élem a csodát, nem fog le korhadó ág, bárgyú vád; azzal megyek, ki vádlón — szembenéz a rosszal, s a próbát úgy is megállja; édes hazám e föld, e kor, s nehéz törvényeik szelíd harmóniája serkent föl reggel, csitít estien. Megyek. Jegenyék vonulnak velem. 7~ Kürthy Hanna rajzai Soha el nem hagyhatod hazádat; útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal: viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él, várja híven az Eden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél. (Babits Mihály) 11