Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-18 / 12. szám
VÉGH ANTAL HORTOBÁGYI MESTERSÉGEK 1. Mihalkó Zoltán tisztabeszédű, pirosarcú, jól megtermett ember. Éppen gyengélkedik, így aztán megtaláljuk az egyik balmazújvárosi kis utca sárgára meszelt, alacsony házában. Ha nem betegeskedne a mester, most kazánt fűtene, a Gyógynövény Vállalat balmazújvárosi telepén. — Azt mondják, hogy maga kalapos mester! — Ez igaz De csak a mesterségből ma már nem lehet megélni. Másodállásban vagyok kisiparos! — Kitől tanulta a mesterséget? — Kitől? Nem kellett azt tanulni, rám ragadt! Az apám, a nagyapám, a dédapám, mind kalapos mester volt, itt a Hortobágy szélén. — Lesz, aki a mesterséget folytatja? — Nem! Én vagyok az utolsó! Nemcsak a Mihalkó családban és nemcsak a kalapos mesterségről hallani manapság egyre gyakrabban, mint itt a Hortobágy vidékén is, hogy elhalóban, megszűnőben vannak az ősi mesterségek. A régi viselet szép lassacskán kisétál a divatból, az élet forgószél gyorsaságú változásai kiszorították a használatból az ősi felszereléseket. A juhász se jár már juhászkalapban, olcsó, gyári készítményt vesz, csak az öregek vásárolnak még Mihalkó mester készítményeiből. Valóságos boszorkánykonyha ez! Forró víz, gőz, csapkodás. Talán munka közben még varázsszavakat is mond a mester. — No, ebből lesz egy kalap! — Milyen kalap lesz ez? — Csikós! — Honnan tudja? — Ügy mértem már az elejitől. Most rojtolok. Leszedem a durva, kiálló szőrökét. Formázok. Keményítek. Befestem feketére. Minden kalap fekete. A keményítéshez, a festéshez enyvet, gumiragasztót használok. — Azt mondta, csinál mindenféle kalapot. De melyiket a legszívesebben? — A pásztorkalapókat! — Most min dolgozik? — Tizenhat kondáskalapot készítek egy tánccsoportnak. — Hány kalapot csinált, amióta ráadta magát erre a mesterségre? — Azt nem én, a Mindenható se győzné megszámolni! — És hányféle kalapot tud készíteni? — Inkább megmutatnám, minthogy mondjam. Tessék megnézni. Ez a szoba tele van kalappal! — Ez egy valóságos kalap-múzeum. Hajdú süvegtől kezdve Kossuth kalapig van itt minden. Petőfi kalap is. Meg szatmári. böszörményi régi kalapok. Hát ilyen — Minden téesznek van szíjgyártója? — Dehogy! Egyik-másik téeszben suszterek tákolnak! Ha valamit nem tudnak megcsinálni, hozzák ide, nekem. A téeszek egymás között elszámolják a munkadíjat. — Lesz folytatása a maga mesterségében? — A fiam gépészmérnök, a lányom orvos-asszisztens. Hat faluban se lehetne fogni egy gyereket, aki eljönne tanulónak. De talán már nem is kell. Ott a gyár, a gép. Én még mindent kézzel varrók. Azt meg is lehet nézni. Meg is nézzük! A műhely falán lószerszámok, szíj-kötőfék, régi szerszámok, veretek, fűzfanyereg. — Ezt csak szántáshoz használták! — Ennyi minden kell ehhez a mesterséghez? — Hátha még a padlásra is feljönnének! — Most min dolgozik a mester? — Teherautók bőrüléseit javítom! Kevés a ló, egyre kevesebb lószerszám kell. De a téesz gondoskodni akar a megélhetésemről. Csináltat velem mindent, amit egy szíjgyártóra rá lehet bízni. Még ajtót is tapétázok bőrrel... A téeszben, az elnökét. — És az itthoni munka? — Fuvarosok, pásztorok, meg a gyűjtögető emberek... más semmi. Kolompra, csengőre csinálok szíjakat a pásztoroknak. Meg aki a lakását ezzel díszíti, azoknak is. Futball labdát is tudok varrni. De ami igaz, az igaz: a gyári olcsóbb! — Még szerencsém, hogy van ez az Ibusz. Idehozza a vendégeket, és akkor a pásztorokat is beoltöztetik a régi gúnyákba. Ha ez nem volna, még ennyi kalap se kéne, amennyi kell. Az apám, a nagyapám vásárjáró emberek voltak, kipakoltak a szekér mellé a fűre. nagyobb hely kellett a kipakoláshoz, mint ez a szoba. Én is megyek még vásárra, de évente csak egyikét olyan vásár van, amelyikre érdemes elmenni. Vesznek manapság kalapot olyanok is, akik aztán sose hordják. Hazaviszik dísznek a szobába. Vittek éntőlem mór csikós kalapot Amerikába is, de hányat! — Be tudja szerezni a kalaphoz való anyagot? — Persze! — De honnan? — A birkáktól! — Szóval ez nem úgy van, hogy valahol a gyárakban elkészül az anyag, maga azt kiszabja, formálja, és úgy készül a csikós-, gulyás-, juhász-, meg mindenféle más kalap? — De nem ám! Jobb, ha megmutatom, mintha elbeszélem! Tessék jönni! A veranda végében van a műhely. Itt dolgozott a nagyapám is! Ez mind az ő szerszáma volt! Ezt a gyapjút egy juhász hozta. Kalap kell neki belőle. Lesz neki kalapja, marad is a gyapjúból, abból is kalapot csinálok. Ügy kapom a gyapjút, ahogy lenyírják a birkáról. Azt kimosom, felpuhítom. Ez a 'kártolás. — Tudna most egy kalapot csinálni? — Nem! Egyet sose. Csak három-négy kalapot lehet csinálni egyszerre. — De miért? — Mert ez egy olyan mesterség. No, ide tessenek figyelni! Ha nem mondaná a mester, akkor se tehetnénk mást. Mert amit csinál, az csakugyan megérdemli a figyelmet. Elővesz egy hosszú, húros szerszámot. A kimosott, kártolt gyapjú ott van előtte az asztalon. — De micsoda szerszám ez? — Ez a fakpóna. Van vagy másfél méter hosszú, mint egy egyetlen húrú, nagy citera. Az is. Bőrdarab közé fagott erős lúdtoll szorításával előbb felhangolja a mester a szerszámot. Meghallgatja, különböző hangokat fog vele. Mélyebb, magasabb rezgések. A húr, akár az acél. Kilenc szál juhbélből összecsavarva. Nótát is lehetne rajta pengetni. Aztán fogja a mester fakpónáját, oda teszi a húrt a gyapjúhalmaz felé, megpengeti. A húr bele-belekap a gyapjúba. Olyan puha, finom pillékre szaggatja, tépi a szálakat, hogy azokat odébb se kell tenni, száll iaz egész gyapjúhalmaz magától. Ez valóságos csoda! Ki találta ki ezt? Olyanná válik pillanatok alatt a gyapjú, mint a könynyű hab. Aztán erre rostát tesz a mester — bizony már ez is szakadozott, régi szerszám, óvatosan ütögetni kezdi, s mire felemeli, alatta már meglapulva, mint egy vastag, fehér ruhadarab, ott' a kalap alapanyaga. Persze, ezután jön még a neheze! Rétegesre kell hajtogatni az anyagot, ruhát, papírt tenni közé, hogy össze ne álljoa — Olyan ez, mint a tészta. Gyúrni kell. Csakhogy amíg a tészta a gyúrástól szétnyúlik, ez összemegy. Két óra egy kalap meggyúrása. Négy kalapanyagot gyúrok egyszerre. No, aztán még a forró gőz! Azon nyomkodom. Tessék megnézni. Mi erősebb ennél, ahogy a gyapjú összeáll a kezem alatt? Ha a pásztor megunja viselni a •kalapot, etethet, itathat belőle kutyát, malacot, csirkét évekig. Sose szabad vágni, vagy tépni! nagy divatja volt valamikor a kalapviselésnek? Harminckét féle kalapot számolunk össze. — Mind, eladó, lehet belőle vásárolni! — Melyiket ajánlaná a mester? — Ezt a szép kis formást! — Mi ennek a neve? — Ez a gavallér-kalap! No, azért azt mégse! Mert ahol és akik ismerik a régi kalapviselés illendőségeit, még félreértenék... 2. Székely Sándor, Balmazújváros, Árpád utca 18. — Itt hagytak a parasztok. Bementek előlem a téeszbe. De csak nem tudtak lerázni, mentem utánuk. — Milyen ma egy régi mester sorsa, aki 1928-ban szabadult, mint szíjgyártó, és még ma is kitart a tanult mestersége mellett? — Itt is van egy műhelyem, meg bent a téeszben is. Székely Sándor balmazújvárosi szíjgyártó mester olyan szívesen beszél a munkájáról, hogy érdemes hallgatni. Megmutat, megmagyaráz mindent. A cérnát miért kell kettészakítani; elválasztani egymástól az összesodrott szálakat. Egyben vastag az a cérna, alkalmas vékony szálat meg nem lehet kapni. Így segít magán a mester, mert olyan cérnát, ami ahhoz a bőrmunkához nem való, semmiképpen sem használ fel. — Mindig itt dolgozott Balmazújvároson? — Dehogy! Sokáig katonáskodtam. Én voltam egy lovasezred főszerszám mestere. Őrmesteri rangot adtak. Ügy meg tudnám csinálni a lószerszámot még ma is, de úgy ... ! Ha kellene ... Aki tőlem olyat tudna kérni, vagy kérdezni a mesterségről, amit én nem tudok ... Tudósok is voltak már nálam. — Csináltattak lószerszámot? — Dehogy. Mindenféle szavak felől érdeklődtek. Melyik miit jelent. Meg a lószerszám részeit is kérdezgették. Puha-kápa, vaskápa, szügyellő, szárkarika, istráng, felsoroljam? — Minden kérdést megválaszolt? — Bizony, mindegyiket nem! Egy volt, amit én se tudtam! Előttem kikérdeztek már mindenkit. Csikóst, gazda-embereket, kocsisokat, ők utasították hozzám azt a tudóst. Veres Péter könyvében találtak egy szót, afelől érdeklődtek. A kákoló mén. Hogy az milyen? Ezt írta Veres Péter a könyvében, de senki nem tudta megérteni. Azt mondtam a tudósoknak, ha valahonnan kitudódik, mi is az a kákoló mén, írják meg nekem. Mert nagyon kíváncsi vagyok rá. Még nem értesítettek! — Ismerte az írót? — Nagyon is jól! A fia, Péter — aki az anyja után a Nádasdi Péter nevet viselte, szíjgyártó mester volt. Majd egyidőben tanultuk a mesterséget. Mikor a halála előtt hazaköltözött ide Balmazújvárosba, találkoztunk is. Megkeresett, hogy tudnék-e neki adni egy varrószéket. Ezt csikónak is nevezzük. Tessék megnézni, itt van rajta ez a szorító, más néven kősói, ez meg az ülőpad. Azt mondtam, hát hogyne adnék f (
