Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-04 / 11. szám

VÉGH ANTAL P||_|SSZÁN Nem különbözik semmiben a többitől. Ezt is hegyek veszik körül, fákkal tele (haj­latok nyúlnak le itt is a faluvégekre, domb lábánál vizenyős nádas, égerfák és füzek, fent a magas 'hegyek ormán piszkosszürke óriás sziklák éktelenkednek. Pilisszántó olyan, mint bármelyik más falu itt a Pilisben, még termetre is kö­zepes, se nem kicsi, se nem nagy. A Pilis felőli faluvégen szokatlan a táj­kép: egyik oldalt kellemes üdezöld fenyők között kastély, amarról sáros kövesút — autókerekek marta lapályokkal, beomlott mészégető kemencék nyoma és kő, fa, ko­rom, a falu felett lebegő párás füstosz­lop. Közelebbről finom szürkés-fehér por a fákon, füveken, az útszéli Jézus keresztre is vékonyan lerakódott mészkőpor. Kő és fa mindenfelé. — Ez volt hajdan, még nem is olyan rég, Pilisszántó kenyere. A mészkő és a mész­kő égetéshez szükséges erdei rönk. Most is ebből él a falu, de csak az, akinek még kedve van hozzá. Mert akinek nem fűlik a foga ehhez a munkához, manapság már odébbállhat: megy a gázgyárba, a sörgyár­ba, házgyárba, téglagyárba, csak a buszra kell felüljön, ott dolgozik, ahol akar. Tárt karokkal várják mindenütt a pilisi közsé­gekből beáramló munkásokat a budapesti nagyüzemek. • Rozzant bódé a falu alatt. — Ne tessék már mivelünk foglalkozni, ha lehet — mondja a gazda — a múltkor is írta rólunk az újság, hogy micsoda egy kóceráj ez itt, és ráadásul maszek. Nem használ az embernek az ilyesmi! Karsai Árpád és Szalai József kőőrlő kis­iparosok — mutatja a cégér. Kialakul ez a telep nemsokára: még csak három éve működik. Nagyüzemek selejt­­gépeiből szerelte össze a malmot két vál­lalkozó kedvű pilisszántói iparos ember. Az állami kőbányákból hozatják a kö­vet, régi kiszuperált Csepel teherautó Diesel-motorja hajtja a malom hengereit. Olyan iszonyatos zajt csapva, hogy csuda, nem süketült meg még senki, aki itt dol­gozik. — Egyféle követ őrölünk, de három szí­nűt. Van fehér, fekete és vörös kövünk is. A zúzalékot a műkőipar használja fel. Még a szemöldökükön is vastagon a fe­hérszürke finom kőpor. — Ha építkeznek, csak tessenek jönni! Azt mondják, sokat keres egy kőmunkás. Ki irigyli a keresetüket? Álljon ide egy­két napra. Elég volna ebből pár óra is! * Kőtörmelék, hepehupás bozóttenger — bedöglött teherautó, amelyik ott is ma­radt — úgy látszik, most már örökre. Kóbor macskák riadnak fel az elhagyott kemencékből. — Behúzódik ide mindenféle állat! Még jó, hogy kígyó, meg sakál nem lakja a vi­déket! Van itt egy óriás kemence, valamikor öt kamrás volt. Csak az isten a megmondha­tója, mennyi mészkő kellett ebbe, mire megtelt minden kamra gyomra. Körben fapadló, a „trepli”, ezen kellett behordani talicskákon a követ a kemencébe. A mészégető senkié, elhagyta a téesz, az egyik oldalából nagy rést szakított ki a hegyről lezúdult kő. Mert az elhagyott mészégető kemence felett ott a bánya. A pilisszántói kőbányák egyike. Maga a hegy: a Pilis. Közelről, úgy lát­szik, hogy alaposan belevágtak a kőbá­nyászok csákányai. De ha messziről nézi az ember, olyan, mintha csak egy nagy test valamelyik részéről horzsolódott vol­na le a bőr. Beteg tüdejű, szaggatott hörgésű teher­autók hordják a követ. A meddőt is vi­szik, abból útalap lesz. Szinte égbenyúló a hegyoldal. Óriás da­rab kövek a meredek sziklafalon, mintha menten lezúdulnának. — Hiszen éppen az a legnagyobb baj, hogy alig tudja leszólítgatni onnan egyi­­ket-másikat az ember! Rohan valahonnan a bányamester. Nincs az emberek fején sisak, mi meg fényképe­zünk! Te jóisten, mi lesz ebből? A falat rendszeresen robbantják. De a robbantás után még nem lehet a kövekhez nyúlni. Se kézzel, se gépekkel. Odafent a hegy legtetején keresnek egy jókora fát, ahhoz kötelet kötnek, a másik végét meg a derekára erősíti a kőbányász. Így a kö­télen lógva végigjárja a falat, kézzel, láb­bal, csákánnyal, ahogy éri, ledúrja onnan a mozgatható köveket. — Nézze csak! Amott készülődik. Sze­rencséje van, most megláthatja, milyen munka a rámolás. A falak rendbetételét minden mozgat­ható kő leverését, minden darab szikla megmozdítását, amelyikről feltételezhető, hogy leesne magától is: ezt nevezik rámo­­lásnak. Aki rámol, azt baj nem érheti, hiszen felülről üt, onnan mozgat, a kötél meg tartja. Ha csak a fa ki nem dől. Mert ilyen is volt már! Kell a kő, várják a kemencék. * Pilisszántó hegyi község, valamikor öt­ven mészégető kemencéje volt. Most tíz kemence van a faluban, de azok se a ré­giek már, mind a tíz új, jó messze a köz­ségtől. Ezeket a falu végi kemencéket ép-8 pen azért kellett megszüntetni, mert a la­kosság nem viselte már el a széngázt, a füstöt, a kormot, amely beszállingózott nemcsak a házak ablakán, de bent a szo­bákban még a ruhásszekrényekbe is. A kocsmát itt úgy hívják, hogy „Becsü­letsüllyesztő”. Tele reggel, tele délben, tele este. A kőbányász fröccsöt iszik, vagy sert. Muszáj leöblíteni a port! — Még hogy iszik! De mennyit kell hogy megegyen! Én amit megeszek reg­geltől estig, nem férne el egy lavórban! Kalapáccsal kell szétverni a nagy köve­ket. A kalapács lehet vagy tíz kiló. — Annyi biztos van! A nyele meg olyan vékony, mint az ujjam! Igen, mert a vas­­tagnyelű kalapács nem hajlik, nem húz. Ez a somfanyél, ez igen. Tele az erdő som­fával. Csak az a jó. Vághat mindenki, amennyi kell. Túl a hegyeken, messze a falutól egy völgyhajlatban, ott a kemencék sora. Ezek ma is dolgoznak. Egyik-másik megpakolva kővel. — Mennyit keres itt egy ember? — Van itt pénz, dehát ki bírja ezt a munkát? Mert nem úgy van ám, hogy csak alágyújtunk a kőnek. Be kell a réseket ta­pasztani is. Aztán két napig tüzelni. Négy­­szer-ötször kiszedni közben a salakot. Utána újra rakni szénnel. Aztán kiszedni az égetett mészrönköket. — Mégis, mennyi a pénz? — Szezonban tízezer is megvan havon­ta. Nekünk. De a gazdának? Azt nemhogy az isten, de még az adófelügyelő se tud­ja! — Miért ilyen repedezett a kemence fala? — Mert összeszakad a melegtől. Meg robbanás is van odabent. A dolomitkő a melegben pattan. Már kemencét is vágott szét! — Miért kellett ilyen messze jönni a falutól? — A füst miatt, meg hogy ne legyünk szem előtt... — Mindenki tud mindent itt a kemen­céknél? — Dehogy! Minden gazdának van be­­rakója, meg égetője külön. — És maguk a kövek? — Ahhoz is kell tudomány. Hogy me­lyiket nem szabad be se rakni a kemen­cébe meg hogy odabent melyik milyen bajt csinál. Van egyes-kő, kettős-kő, hár­mas-kő, ékkő és laposkő. Csak ennyi az egész... meg az, hogy melyiket hová ... Ha Pilisszántó hegyifalut aszerint ítélné meg az ember, hogy melyik utcája milyen, nagyon elválnak a község korszakai. A régi utcák... csupa apró sikátor, alacsony kis jelentéktelen, omladozó kövekből, pár­kánykerítésekből! Az új utcák? Ez a sor telek itt mind az uraság szérűje volt. Csak szalmakazlak álltak itt, meg szénaraká­sok. Most „kastélyok” sora. És itt nemcsak az anyagi feltétele van meg a szép, egész­séges, modern házak építésének, stílusa, igénye, ízlése is van építőinek, építtetői­nek egyaránt. Itt nem a mindenütt lát­ható négyszöges sémák szerint épülnek a házak, hanem követve a pilisi hegyifal­vak hagyományait, oszlopos, tornácos, er­­kélyes, körberakásos, nagyon szép házak mindenfelé. Nem tudni, melyikben lakik gazda, melyikben csak berakó, vagy égető. — Igen ám, de hol a széna, a szalma­kazal, ami valamikor itt volt az uraság szérűjében? — Pilisszántón ilyen most nincs! — Dehát akkor honnan a falu neve? — A messzeségből! 'Itt valamikor har­minc-negyven éve talán 250 pár ló is volt a faluban. Most valamire való még tíz sincs. Akkor kellett a fogat, meszet, sze­net, fát hordani. Innen tüzelt valamikor a fél Buda. Most aki szállítani akar, teher-1. A gazdából úgy folyik a szó, mint a patak vize 2. Itt volt hajdan az uraság szérűskertje 3. Kész a kőpor, mehet a zsákba! 4. Könyvtár magyaroknak, szlovákoknak 5. Elhagyott gép, ócska kemence /

Next

/
Oldalképek
Tartalom