Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-15 / 1. szám

KASSÁK EMLÉKM ÓBUDÁN

A Kulturális Minisztérium, a Budapest Hl. kerületi Tanács és a Petőfi Irodalmi Múzeum Kassák Lajosnak, a modern magyar irodalom és művészet szocialista elkötelezettségű nagy alkotójának sokrétű hagyatékából, egykori szűkeb b pátriájában, Óbudán emlékmúzeumot nyitott. A múzeum nemcsak a Kassák-életmű egyes részleteit tárja a látogatók elé, gazdag archív anyagával a magyar és a nemzetközi avantgarde tárgykörében folyó irodalom- és művészettörténeti kutatások egyik bázisa lesz.

A múzeum megnyitásával egyidejűleg jelent meg a Kortársak Kassák Lajosról című emlékkönyv, melyből részleteket idézünk:

Dénes Zsófia: Műveiből legjobban az önéletírását szeretem. Azt nagyon. A hazugság nélküli megmutatkozást. Stilizálás nélkül adja át benne önmagát. Olyan egyszerűséggel, hogy írása attól melegszik át, pedig ő — hiába! — hűvös egyéniség volt. Hanem a hűvösségén át én mindig is éreztem vére hőfokát. És ennek az örökké előre és fölfelé törő igyekezetnek belső izzása — ez maradt meg bennem végső benyomásnak.

Vas István: Egy nap azon vettem észre magamat, hogy verseim közül kiválogattam a tíz legjobbat. De akkor már hirtelen tudtam, hogy mit akarok velük. Gondosan letisztáztam őket és siettem velük a Korona kávéházba. Letettem Kassák elé és minden elfogódottság nélkül megkértem, olvassa el és mondja meg, mi a véleménye.

— Mi az, maga verseket is ír? — kérdezte meglepetten.

Olyan kábult voltam, hogy meg se kérdeztem, miért én is. Nem is feleltem. Kassák fölvette az első lapot. Csak ekkor szorult el a torkom, a szivem, a gyomrom? Egész lényem inkább. Világosan éreztem, ahogy soha többé, hogy az életem vagy a halálom dől el... Kassák letette az utolsó papírt.

— Urám, mágá költő — fordult hozzám szigorúan, jellegzetes felvidéki tájejtésével.

Hosszan magyarázta, hogy miért. Utólag meglepett, hogy olyasmit is érdemesnek tartott megemlíteni, amiről nem gondoltam, hogy Kassák dicséretnek szánhatja.

— őszinték a versei — mondta például. — Egy ember van bennük.

Komlós Aladár: Ez a kemény fából faragott ember művészetekben csodálatosan fogékony volt. A költészet, a festészet, a zene minden új kísérletére értőn rezonált. Autodidakta létére erőfeszítés nélkül azonnal felfogta és élvezte Apollinaire és a dadaisták, Bartók és Picasso legmerészebb műveit, mintha mind egyenesen az ő számára alkottak volna, mintha ő már kezdettől fogva érezte volna az idegeiben, hogy ezeknek a műveknek el kell következniük.

Ignotus Pál: Kassák, úgy emlékezem, minden barátjával magázódott; velem mindenesetre, Majd a második világháború után tegezni kezdett. Tudtommal ugyanilyen váratlanul gyújtott tegezésre, körülbelül ugyanakkor, más régi barátaival is, olyanokkal mint Fenyő Miksa, Déry Tibor, Illyés Gyula. .. Én azzal magyaráztam, hogy amíg a „dzsentri-Magyarország” tartott, még az úri per-tu kerülésével is távoltartotta magát illemkódexétől: de amikor befellegzett neki. megbékült vele: nem ugyan az etikájával, de a formális tisztességtudásával.

Zelk Zoltán: Minden korszakváltása, minden megújulása mögött ugyanaz a nyugtalan s fiatal szándék: sohase válni hagyományossá, a maga műveit se konzerválni ismétléssel. Sohase táplálkozni irodalommal, még a maga műveivel sem. mindig a környező világ, az élet, a világmindenség legyen az eledele. S ami az ilyen írói alkattal, szándékkal, szemlélettel természetes: mindig nekivágni valamilyen fölfedezésnek. Ez az ő változatlansága. Ez az ő töretlen munkakészségének s munkaképességének a titka.

Borsos Miklós: 1962-ben a Művelődésügyi Minisztérium néhány művészt jelölt meg, kivel óhajtaná portréját elkészíttetni. Az én nevem nem volt köztük. Kassák közölte, hogy velem szeretné kifaragtatni. Úgy is lett. Az érdekes fejet jól ismerve, örömmel faragtam meg. És ez volt a búcsú is.

Lengyel József: Forró volt és jéghideg. De langyos soha! Csak hívei voltak, vagy ellenségei, rajongói és csúfolói. Így is akarta, ezt is akarta:

Szétosztottam magam

és megbonthatatlan maradtam

elszántan

fegyelmezetten

a kemény

nyersanyaghoz hasonlóan.

Olykor átváltoztam virággá

vagy fegyverré.

Az egykori Zichy-kastély emeleti termeiben nyílt meg a Kassák Emlékmúzeum

Borsos Miklós: Kassák

Novotta Ferenc felvételei

Kassák íróasztala, lati tárgyai

haszná-KASSÁK LAJOS

KAPUTÓL KAPUIG

Egy modern tárlat megnyitására mentem vasárnap délelőtt. Szeretem a művészetet s így a képeket is, ha mester keze idézi fel színeiket és formáikat. Valamikor becsavarogtam a fél világot, hajléktalanul és korgó gyomorral is, hány múzeum gyűjteményében gyönyörködtem, s éreztem, némely darabjukat soha többé nem felejtem el.

Hogyan is felejthetném el Rembrandt mélységekből kibontott fényeit, Rafael férfias báját, Velasquez királyi pompáját, Greco hódoló eksztázisát vagy Grünewald komor vallásosságát? S még hány klasszikus és modern mestert nevezhetnék meg, akik az üres kutat, amely akkor az én lelkem volt, az élet szeretetével s a titkokra való kíváncsisággal töltötték meg. S azóta is úgy lépek be a művészet hajlékába, ahogyan a hívő lép be a templomba: alázattal és bizodalommal.

Kigombolt kabátban és könnyen lélegző tüdővel lépegettem az őszben, mert gyönyörű ősz volt azon a vasárnap délelőttön. Kissé vakon bámultam a világba, mert befelé láttam, s ami kívül volt, csak nyüzsgött és vibrált körülöttem, anélkül, hogy megejtett és magával ragadott volna. Es így volt jól. Ha magában hazatalál az ember, megtisztul a gonosztól, és képessé válik a jó befogadására. A jó és magasabb rendű élet befogadására való képesség nélkül lehetetlen a művészet igazi élvezete. Felkészültem rá, hogy ott bent a hűvös, fehér falak között meghittebben társaloghassak festő barátaim alkotásaival. Az idősebb bölcsek nyugalmával s a fiatalabbak kísérletező indulataival.

Nem messze tőlem a Bazilika harangjai szóltak, s a hangok elszálltak fölöttem fekete-fehér szárnyveréssel. A járdán emberek jöttek velem szemben, s némelyek üdvözöltek közülük,, lehajtott fejjel köszöntek rám, mert tudták, hogy a napokban különös szerencsétlenség történt velem. Nem bántani akartak, szerényen csak jelezni kívánták, hogy tudnak felőlem valamit. Aztán továbbmentek, s talán vissza is fordultak utánam. Nem érdekeltek. Különben is kicsiny azoknak az embereknek a száma, akik különösebben és minden körülmények között érdekelnek. Csak menjetek, gondoltam, és igazán nem nyugtalankodtam miattuk.

Aztán mintha a nevemet hallottam volna kiáltani. A hátam mögött szólítottak, de nem hittem a fülemnek. Hallucinálni is szokott az ember. Volt egy süketnéma festő barátom, aki munka közben ide-oda szaladt a vízvezetékcsaphoz, s csikorgó fogakkal csavart rajta még egyet. Ügy érezte, a hulló vizcsöppek zaja kétségbeejtően zavarja munkájában. Holott a csap zárva volt, a vizcsöppek egyáltalán nem kopogtak belőle, ahogyan azt a süketnéma hallani vélte. Magánosságában néha úgy érzi az ember, hogy szólítják valahonnan.

Üjra s most már sokkal közelebbről és félreérthetetlenebbül szólítottak** Ahogyan megfordultam, láttam, hogy egy nő kiabál utánam. Fél karjával integet is. s a másik

karjával egy sötétre lakkozott gyerekkocsit tol maga előtt. Éppen az úttest közepén vágnak át hozzám keresztben.

— Hogy el van merülve — mondta a nő nevetve, aki egy ügyvéd barátom fiatal felesége volt, és örültem neki, mikor fekete szeméről, kissé groteszk mosolyáról s beszédének gyors üteméről megismertem. — Nem örül ennek a nagyszerű ősznek, azt hiszem, tavasznak is beillene.

Kitértem az egyenes válasz elöl, és majdnem hízelegve mondtam:

— Maga nagyszerű színben van.

— Nézze meg a gyermekemet. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, meg kell magának mutatnom ebben a gyönyörű időben. — A kocsit egészen elém gördítette és rám nézett, figyelte, hogy látom-e a fiát, a csöppnyi emberkét a fodrozott, fehér párnák között.

— Milyen egészségesnek látszik és milyen szép. A vonásai már egészen kifejlődtek.

Mosolyogva ránéztem és éreztem, hogy a fiatal anyát most elönti a boldogság. Milyen semmibe vette, hogy az előbb őt dicsértem, kissé mintha meg is vetette volna a vállát, jelezve, hogy nem kíváncsi a véleményemre, s most, hogy a fiát magasztalom, szemérmesen meghatódott, és kezes, mint a bárány.

— Képzelje el, csak négyhónapos.

— És egészen magára hasonlít.

— Jaj, ne mondja ezt! Ha az apja hallaná, kétség beesne.

— Irigyli magától?

— Valósággal féltékeny a fiára.

Hangosan fölnevettem, mintha barátom kicsinyességén mulatnék, pedig ugyanakkor sajnálatot érzek az irányában. Sajnálom őt, ahogyan csak a csalódott férfi a csalódásoktól eleve remegő férfit sajnálhatja. Mint valami elemi csapás ellen, szívszorongva védekezik, hogy a fiában, aki az anyjára hasonlít, egészen elveszítse magát. Az asszonyt nyilván bántja, hogy az urát kinevettem, s ezért mintegy engesztelésképpen újra megszólal:

— S nem is egészen úgy van. Nézze meg csak jobban, a szája egészen az apjáé és a mosolya. Nem látja?

S csakugyan, az anya vonásai között most mintha az apa jellegzetes arca is megjelenne. Kissé ködösen s a háttérbe szorítva, de jelen van kétségtelenül. Legalábbis annyira fellelhető a fiában, mint az alkotó művész a művében. A kicsi csücsörítő szája letagadhatatlanul az övé, s a szeme mélyén, mely szinte feltűnően hasonlít az anyáéhoz, valahol a röppenő tekintete mögött ott érződik az apa pillantása is, mint egy remegő árnyék a lobogó fény mögött.

— Igen — mondom. — Az ajka s a szeme pillantásán is mintha átpillogatna az apja.

— Ravaszkodik, mint az apja. — S már ő is nevet megint boldogan, teljesen átadra magát a bűvöletnek, ami

a fiából árad felé. Lehajol hozzá, ujjúval az ajka hegyét érinti, és rábeszélő gyöngédséggel megkérdezi tőle:

— Nem ismered a bácsit?

— Hogyan ismerhetne? Mindössze egyszer találkoztunk, s ő akkor éppen aludt.

Az asszony kissé értelmetlenül nézett rám. Furcsának s talán ostobának is találhatta a szavaimat, mert ellentmondást nem tűrőn kijelentette:

— Az nem jelent semmit. Azokra is emlékszik, akik akkor jelennek meg előtte, mikor véletlenül éppen alszik. — Félig mintha hozzám s félig mintha a gyermekhez beszélt volna, s a kicsi ekkor felém fordította a fejecskéjét, és elmosolyogta magát. Az asszony nevetve összecsapta a kezét: — Ugye, mondtam. Látja, nagyon is jól emlékszik magára.

Nem tudtam ellentmondani. Mit ének én a gyerekhez, aki nélküle éltem a mai napig. Igaz, hogy egyszer valamikor nekem is volt egy gyerekem, de csak a hírére emlékszem. Egy fekete, kis nőtől született, s meghalt, mielőtt egyszer is láthattam volna. Mit érthetek hát a gyerekhez. Lehet, hogy valóban olyan isteni lények, amilyeneknek az apák és anyák tartják őket, lehet, hogy csukott szemekkel is látnak, s ha kedvük van hozzá, száraz lábbal átkelnek a tengeren. S most, hogy itt fekszik előttem a lakkozott kocsijában és fodros párnái között, s néha csacskán elmosolyodik, s a tekintete nyugtalanul ideoda röpköd — én sem tudnék róla egyebet, csak jót és szépet mondani. Csodálatos színváltozása önmagámnak. Mintha csak én feküdnék ott az ő helyén, ökölbe szorított, fejem mellé hajlított karokkal, mintegy az élet ősállapotában, miközben körülöttem susog a szél, s a nap ragyog fölöttem. Nincsenek különbségek és távolságok közöttünk, s mikor az anya megindul mellőlem a kocsival, mintha éveim és emlékeim egy részét is magával vinné. Ha eddig egyedül éreztem magam, most még egyedülvalóbb maradtam.

Akik szembejönnek velem, mindnyájan idegenek, az ég roppant magasságokba húzódott fölöttem, s a föld bizonytalan a talpam alatt. Ha erőm lenne hozzá, elmenekülnék erről a tájról, búcsúzás nélkül, talán örökre. De oktalan az, aki önszántából menekül. Ha innen tovább is jut, nem jut tovább önmagánál, s a legközelebbi vagy talán az utána következő határkőnél összeesik. Saját magamat úgy cipelem a vállamon, mint zsákhordó az idegen terhet. De még annál is megváltozhatatlanabbul, mert aki önmagával viaskodik, a győző gyilkosságát s a legyőzött meggyilkoltságát is egyedül szenvedi el. Ilyen vagyok én magánosságomban, s úgy lépek majd be barátaim képei közé, mint aki megenyhülést és jó reményt vár tőlük.

Mint aki elbúcsúzott a test gyermekeitől, s most a lélek gyermekeinél kopogtat. Az örökké elégedetlen s az alkotásba száműzött apák gyermekeinél.

11