Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-09-25 / 20. szám

KIS TÖRTÉNETEK Egy nagy színész-dinasztiának volt a leg­nagyobb, bár termetre nézve talán legki­sebb alakja. Könnyű lenne azt mondani, azt vallani róla, hogy benne gyűlt össze, benne ötvöződött a színész ősök megannyi tapasztalata, tudása, tehetsége. Talán van is ebben némi igazság, de éppen a lényen hiányzik belőle. Az tudniillik, hogy éppen a dinasztia ellenében tudott valami más, valami egészen más lenni, mint bárki a családból előtte. Még azt is nehéz eldönte­ni: színész volt-e egyáltalán, a szó klasz­­szikus értelmezésében. Vagy clown? Vagy sem egyik, sem másik. Olyan volt, amilyen volt: be nem sorolható, meg nem határoz­ható. LATABÁR KÁLMÁN Min nevetnek? — NAGY EMBEREK -LATABÁR KÁLMÁN. A közönségnek „a kis Latyi”, a szakmának „Kálmánka”. Ez lett első színpadi megjelenésekor, és ez maradt hatvanadik életévét is betöltve. Semmit sem változott hatalmas ívű pálya­futása, töretlen sikerű pályafutása köze­pette, és ezt úgy csinálta, hogy mindig más volt, csak egyetlen egyben maradt ugyan­az: mindig ő maga volt. A szerepekhez úgy idomult, hogy azok észre sem vették, hogy hozzá idomultak. Minden szerepében más volt, és minden szerepében ugyanaz. Rögtönzési készségéről legendák kering­tek. Beszélni nemigen lehetett vele erről: nem figyelt oda, nem válaszolt. Ezért tar­tom értékesnek ezt a kis történetet. Nyári operett a városligeti Erzsébetváro­si Színházban. A szerző és az igazgató azo­nos, mint minden esztendőben. Folynak a próbák, és egyre világosabbá válik min­denki előtt, hogy az egyik jelenet „üres", a darab esik. A direktor-szerző Kálmán­­kához fordul: találjon ki valamit. Meg­kapja az ígéretet, és a társulattal együtt megnyugszik: Kálmánka ígéretére biztosan lehet számítani, elmúlt a gond. De a pró­bákon nem történik se'mmi, még a főpró­bán sem, ami némi nyugtalanságot okoz ugyan, de Kálmánkának nem szól senki. Bemutató előadás.- Az első felvonás si­ker, következik a második, amelyikben az a bizonyos, félelmetesen üres jelenet van. A jelenet elindul, s egyszercsak váratlanul belép a színre Latabár Kálmán. A közön­ség most is, mint minden belépésekor, tapssal fogadja. Ö pedig csak áll, s nem csinál semmit. Semmit: csak áll, és néz. A tapsot lassan nevetés váltja fel, a neve­tésből kacagás lesz, mely egyre erősödik, nem akar abbamaradni. Kálmánka arcán hatalmas kérdőjel jelenik: min nevetnek? A kérdőjel egyre nagyobb, a nevetés már orkánná fajul, s ekkor Latabár — egyetlen szót sem szólva — sértődött arc­cal végigméri a közönséget, és kimegy a színpadról. Harsogó nevetés és tomboló taps. így ismétlődik ez estéről estére, a jelenet „megtelt", az előadás legsikeresebb perceivé válik. Egyik este a direktor-szerző „elcsípi" Latabárt. — Kálmánka — mondja —, öreg szín­házi róka vagyok, de nem szégyellem be­vallani: nem értem, hogy annál a jelenet­nél min nevetnek, hiszen nem csinál sem­mit! — Az emberek szeretnek nevetni — mondja nyugodtan Latabár, s hozzáte­szi —, mellesleg, dirikém, maga is nevet, pedig maga naponta látja, már vagy ti­zedszer. — De hiszen nem csinál semmit, Kál­mánka — ismétli makacsul a direktor­szerző. — Dirikém! — mondja véresen komoly arccal Latabár. — Van magának fogalma arról, mennyit törtem én a fejemet ezen, amíg kitaláltam. — Aztán látva a direktor nem kissé zavart arckifejezését, moso­lyogva hozzáteszi. — És, ha még tudná, hogy mennyit próbáltam, amíg sikerült megoldani! Bródy Imre Megtaláltuk honfitársunkat Lapunk olvasói szerte a világban nyil­ván figyelemmel kísérik „Honfitársainkat keressük” című, állandó rovatunkat is, és bizonyára együttérzéssel gondolnak mind­azokra, akik itthon vagy másutt, évek, sőt évtizedek óta reménykednek: hátha megérkezik a várva várt levél, hátha egy­szer mégiscsak hírt ad magáról a gyer­mek, a testvér, a rokon, a jőbarát... Nos, ezúttal nemcsak a magunk, hanem olvasóink örömére is közöljük, megtaláltuk egyik honfitársunkat, akit évek óta eddig hiába kerestünk. A Venezuelában élő Julia de Litvay még 1973 januárjában fordult a Magyarok Vi­lágszövetségéhez azzal a kéréssel, hogy kutassuk fel fivérét. 1973 februárjától tíz alkalommal szerepelt lapunkban az azonos szövegű hirdetés: „Gyöngyösi Pált keresi hugocskája Caracasból... Utoljára 1950- ben adott magáról életjelt.. Ekkor Auszt­ráliában élt...” Idén, május 6-án rövid néhány sor ér­kezett a távoli országból: „Tisztelettel ké­rem, ha lehet címemet eljuttatni...” Az aláíró — Gyöngyösi Pál volt. S még ugyanezen a napon két levelet fogalmazott az MVSZ munkatársa. Az egyiket a kerestetőhöz, Caracasba: „őszin­tén örülünk, hogy több évi kereste­­tés után végre lehetőségünk van hírt adni kedves fivéréről... Leendő kapcsolatukhoz minden jót kívánunk." A másik. Ausztrá­liába, így szólt: „Bizonyosra vesszük, hogy jelentkezésével nagy örömet szerzett test­vérének ... Kívánjuk, hogy kapcsolatuk — mindkettőjük örömére — mielőbb meg­valósuljon.” És a levélpaksamétához még egy levelet csatolt a Szövetség munkatársa. Julia de Litvay levelét május 26-i dátummal. „Há­lás köszönettel igazolom május 6-i kedves sorait Gyöngyösi Pál címével, és egyben gratulálok kitartó és eredményes munká­jukhoz.” • A fentiekhez csak annyit fűzünk hoz­zá: leghőbb vágyunk, hogy kerestetés hí­ján egyszer megszűnjék majd lapunkban ez a rovat. Ne legyen szükség rá. Hogy tudjanak egymásról a világban szétszóró­dott családtagok, rokonok, barátok. De ad­dig is: hogy kitartó munkánkhoz további eredményeket tudjunk elérni, olvasóink segítségére is szükségünk van. Éppen ezért megismételjük a rovat jól ismert zárómondatát: ... akik ismerik keresett honfitársain­kat, közöljék kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőikkel. A Ma­gyarok Világszövetsége készséggel továb­bítja leveleiket a kerestetőkhöz. (hernádi) A bányamúzeum bejárata MÚZEUMa föld alatt Jó szerencsét”! Ez a felirat üdvözli ,r a látogatókat Salgó­tarjánban az egykori Jó­­zsef-lejtősakn'a, a Bányá­szati Múzeum bejáratánál. A bejárattól balra úgy­nevezett „lármafa” látható, két végén zsineggel felfüg­gesztett, mintegy hetven centiméter hosszú kemény­falap egy fakalapáccsal. Valamikor a fakalapáccsal ütögetett deszkalap mesz­­szire hangzó tompa hangja jelezte a föld alatti munka kezdetét és végét. Számos rézmetszet tanúskodik a bányaművelés hajdani módszereiről. Említésre méltó Agricola „De Re Metallica” című könyve. A szerző a kor szokása sze­rint latin néven, latinul ír­ta a művét, eredeti neve Geprg Bauer volt (1490— 1555). A könyvet sok nyelv­re lefordították, angolra Herbert Clark Hoover, az USA egykori elnöke ültette át. Az egyik vitrinben XVIII. századbeli piros-fe­­hér-zöld színű anyagból készült bányászdíszruha látható. Mellette egy., hátán és térdén bőrrel bevont munkaruha. A bőrvédő azért kellett, mert az ala­csony aknában hol fekve, hol térdelve dolgoztak a bányászok. Térképek, grafikonok szemléltetik a medence há­rom szénrétegének elhe­lyezkedését, a bányászko­dás egyszerű és fejletlen szerszámait, a mentőkészü­lékeket, mérőeszközöket. Az egyik vágatban kitö­mött bányaló áll, mögötte kis csille. A bányalovak is­merték a homályos föld alatti utakat, jól eligazod­tak a vágatokban, húzták a csilléket. Istállóik is a Valamikor ez a bányaló húzta a csillét MTI felvételei föld alatt voltak, csupán vasárnap és ünnepnapon vezették fel őket a felszín­re. Négy-öt év után elvesz­tették szemük világát, még­is biztonságosan lépegettek a vágatokban, és fejüket sosem ütötték bele az ácso­­latókba. Az 1910-es években aztán általánossá vált a „végte­len kötélszállító” (csörlőS) berendezés. Ez a szállítógép is látható a múzeumban. Ugyancsak 1910-ben váltot­ták fel a karbidlámpák a régi bányamécséket, ame­lyeket repceolajjal töltöttek meg, és csupán 0,4 gyertya­fény erősséggel világítot­tak. A karbidlámpák fény­ereje már 7 gyertyafény volt. Ezek a lámpák is itt vannak. A föld alatti múzeum természetesen nemcsak a bányászat múltját mutatja be, hanem jelenét is; front­fejtő gépeket, felrakó- és szállítóberendezéseket, mind-mind működőképes állapotban. A múzeum szellőztetését — akárcsak a bányákét — hatalmas ventillátorok végzik. Ré­gebben a levegőcserét lég­aknákkal oldották meg. Ha a bányában nem cserélő­dött a levegő, a légakna alatt tüzet raktak, hogy a felmelegített levegővel megindítsák a légáramla­tot. Ják Sándor OLCSÓ KÖNYVEK — ló KÖNYVEK! Tatay Sándor: A SZERELEM SZŐNYEGE Szépirodalmi Zsebkönyvtár sorozat Tatay Sándor maga is dunántúli; ott született, ott is él az év nagyobb részében, jól ismeri a Dunántúl életét. Kü­lön kis világ ez. Az idegen ha ebbe belepottyan, sokáig csetlik-botlik, míg végre feltalálja magát. Ilyen kalandos­kockázatos utat tesz meg a regény főhőse is, a híres zene­szerző, aki a varázslatos táj bűvöletébe esve, egy hegyte­tőre telepített, elhanyagolt szőlőt vásárol meg, a lehető­ségeken elandalodva, s vakmerő reményekkel telve még házat is tervez rá. S bár sokszor pórul jár — megéri neki. Bohózatba illő, tragikomikus jelenetek során át ismerke­dik a táj jellegzetességeivel, nem mindennapi alakjaival, luzve, 212 oldal, a kötet ára: 8 Ft. Kosztolányi Dezső: LÁTJÁTOK, FELEIM A kötetben Kosztolányi mintegy negyven magyar íróról, költőről írt tanulmányait, esszéit kapja kézhez az olvasó. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Eötvös, Kemény, Jókai, Mik­száth, * Gvadányi, Virág, Pósa, Kozma, Makai és mások szerepelnek a válogatásban. Nemcsak a legnagyobbakról ír megbecsüléssel, szeretettel, hanem a „kisebbek”-ben is mindig megtalálja azt a sajátos egyedi vonást, amely ran­got ad nekik irodalomtörténetünkben, és méltóvá tesaji őket az utókor emlékezetére. Kötve, 340 oldal, a kötet ára: 25 Ft. Szinnyei Júlia: SZÍ VÁR V ÁNYHÍD Sziiasi Danit nagyapja nevelte, mert a szülei Amerikába kerültek. Az öreg építészmérnök volt, hidakat épített. S nagyapai, emberi magatartása példáján a fiúban felébred a közösség és a hazaszeretet. Amikor anyja hazaérkezik és magával akarja vinni Danit, ezek az érzések még in­kább megerősödnek a fiúban, s az anya egyedül száll be az Egyesült Államok felé induló gépbe. Fűzve, 142 oldal, a kötet ára: 7 Ft. Abody Béla: ÜTŐN—ÚTFÉLEN Kötve, 240 oldal, a kötet ára: 18,56 Ft. Lengyel József: TREND RICHÁRD VALLOMÁSAI Lengyel József Összes Művei sorozat Trend Richárd a koncentrációs táborban az élet helyett a halált választja, s végzetes döntése előtt bajtársának. Baniczának átad egy füzetet, amelyben mintegy végren­deletként számot vetett életével. De Trend életben ma­rad, mert a gázkamrákba induló menetet légitámadás éri. Felépül szörnyű sebeiből, visszakerül Magyarországra, s itt élete végéig gyógykezelik. Kötve, 130 oldal, a kötet ára: 15 Ft. Az itt felsorolt kötetekre szívesen adnak árajánlatot, il­letve megrendeléseinek készséggel tesznek eleget a ma­gyar könyvek terjesztésével foglalkozó külföldi cégek, vagy a KULTÚRA Külkereskedelmi Vállalat. H—1389, pf. 149. IJton­út­félen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom