Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-02-28 / 5. szám
A szegedi „korzó” télen A Virág-cukrászda, szombaton délben Baróti Qéza - Rutty A „szögedi nemzet” CSONGRÁD Konzervált napfény Csongrád lakóinak száma az elmúlt esztendőkben több mint hétezerrel növekedett és jelenleg a megye népessége megközelíti a 460 ezer főt. Ezek a számok sok mindent kifejeznek. Itt kell megemlítenünk, hogy Csongrád — Pest megye mellett — az egyetlen olyan nagyobb közigazgatási egysége az országnak, amelybe számottevő bevándorlást tapasztalhatunk. Ez a táj vonzza az embereket, és kedvező életfeltételeket kínál. Szeged, a „hírős város” lélekszáma az utóbbi időkben ugrásszerűen megemelkedett, és ezt az emelkedést aligha magyarázhatjuk mással, mint a gyors urbanizációs fejlődéssel; a mennyiségi változás kifejezi a minőségi változást is — a 165 ezer lakosú Szeged az ország egyik legkulturáltabb, legfejlettebb települése lett. Napjainkban Csongrád megye lakosságának csupán egy harmada él falvakban, ennek ellenére Gsongrád megyében a mezőgazdaságilag hasznosított földterület minősége — aranykoronában kifejezett jövedelmezőség alapján számolva — 20 százalékkal jobb az országos átlagnál. Ez egyrészt azt jelenti, hogy dúsan termők a földek, másrészt azt, hogy a tájnak olyan mezőgazdasági hagyományai vannak, amelyek alapvetően befolyásolják a föld hozamát és hasznát; itt elsősorban az öntözésre, a kertészet fejlettségére, a zöldség- és gyüA szegedi Dóm mölcstermelésre gondolunk. Ha, mondjuk, egy hatéves gyerektől megkérdezzük, mi jut eszébe Szegedről, valószínűleg azt feleli: a paprika. Ha azt mondjuk, Mákó, a gyerek azt mondja: hagyma. Ez a két növényfajta speciálisan csongrádi ízeket idéz, sok mindent elmond a megye mezőgazdaságáról és európai hírű élelmiszeriparáról is. A mezőgazdaságban éppúgy, mint az iparban, vannak rendkívül munkaigényes ágazatok; például a zöldségtermelés hasonlatos a műszergyártáshoz, mert jövedelmezősége elsősorban a gondosságon, az emberi szakértelmen múlik; a technikai feltételeket itt a melegházak és az öntözési berendezések jelentik. Csongrádban 39 ezer hektár földön, a megművelt földterület több mint egytizedén, folyik öntözéses gazdálkodás. Az elmúlt négy évben hárommilliárd forintot fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére; a nagyüzemek állóeszköz-állománya ez alatt az idő alatt a kétszeresére nőtt, az összértéke meghaladja a nyolcmilliárd forintot. A gondos munka hasznát számszerűen is kifejezhetjük. A megye mezőgazdaságának termelése az elmúlt időszakban 25 százalékkal növekedett, minden tervet és várakozást fölülmúlva. Érdemes és szükséges megemlíteni, hogy a nagyüzemek, a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok mellett a kisparaszti gazdaságok — szakszövetkezetek és háztájik — fontos szerepet játszanak a termelésben, részesedésük 45 százalék. Az urbanizációs folyamat természetesen hat a mezőgazdaságra, amely még jelenleg is az indokoltnál több munkaerőt köt le. A korszerű agrotechnikai eljárások bevezetése, a gépesítés, a különböző műtrágyák és gyomirtószerek alkalmazása, a szakosított állattartó telepek létrejötte azonban emberi munkaerőt szabadít fel. A jövő jelzésének tekinthetjük, hogy a csongrád megyei mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó kvalifikált szakmunkások fele 30 éven aluli. Tehát az elkövetkező időkben a szakértelem, a gondos, pontos, tudatos munka egyre nagyobb jelentőségűvé válik a szántóföldeken is. A megye mezőgazdasági nagyüzemei a kukorica 40 százalékát, a cukorrépa 25 százalékát, a vöröshagymatermelés felét modem, zárt termelési rendszerben termelik — kitűnő eredménynyel. A közelmúltban 24 tehenészeti telep és 19 szakosított sertéstelep épült; ezek a beruházások a szarvasmarha-tenyésztés kapacitását 60 százalékkal növelték, a sertéstenyésztési kapacitást pedig megkétszerezték. Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy Szent- Györgyi Albert, a Nobel-díjas magyar biokémikus Szegeden állította elő a tiszta C-vitamint, az ascorbinsavat — paprikából. A kiváló emberi elme találkozása volt ez a kedAmit Szegedről tudni lehet és ismerni érdemes, ebben a Tömörkény utcai lakásban van fölhalmozva és ennek a szép ősz emberfejnek a boltozata alatt. — Ha új munkád jelenik meg, mit mondanak, nem a hűséges olvasók, hanem a csipkelődő emberek? — Azt, hogy „megint Szegedet szereti”. — Annyira hatalmas lenne Szeged, hogy több mint húsz könyvet, háromszáznál is több tanulmányt írhattál róla? Szakrális egyházi tárgyak, parasztbarokk reBálint Sándor a dolgozóasztala előtt vező körülményekkel; a tudósnak itt olyan mennyiségű és minőségű paprika állt rendelkezésére, amely, úgy vélem, példa nélküli a világon. Hatalmas tömegből jött létre a koncentrátum, amely azóta az orvostudomány egyik legfontosabb gyógyító, megelőző szere lett. Valaki találó szóval „konzervált napfénynek” nevezte az arany vörös színű porított paprikát, s valóban ez az igazság: Csongrád mezőgazdaságának egyik különleges értéke, hogy tartósítani tudja a napfényt, paprikában, paradicsomban, gyümölcsben. Véletlennek tekinthetjük-e, hogy ezen a tájon az országos átlagnál lényegesen alacsonyabb a csecsemőhalandóság, magasabb az átlagéletkor, kevesebb a betegség? Mert ezek tények, amelyeket magyarázhatunk az egészségügyi hálózat fejlettségével, de talán mással is: a napfényes táj dús melegével. S talán az sem véletlen, hogy Hódmezővásárhelyen alakult ki a felszabadulás utáni időszak egyik legjelentősebb művészcsoportosulása, az úgynevezett hódmezővásárhelyi festőiskola, amelynek stílusa, hagyománya és kvalitása immár szerves és markáns része a magyar képzőművészetnek. A csongrádi tájról, a csongrádi emberről vallanak a formák és színek — az arany-piros napfényragyogás. — Mert hiába Dugonics, Tömörkény, Juhász, Móra, ma is Rózsa Sándor a leghíresebb szegedi. — Két dolog érdekelt az életben: Szeged, meg a magyar vallásos népélet. Ezek után illenék már bemutatni a házigazdát, de Bálint Sándort minek nevezhetem ? Szeged szeretőjének, ahogyan Krúdy Gyula Budapest vőlegényének nevezte el Podmaniczky Frigyest? A hetvenegy éves férfi néprajztudós ugyan, meg nyugalmazott egyetemi tanár, író és kutató, de szellemi rangja és meklések között ülünk, a Tiszára néző ablakok előtt. — Olyannyira hatalmas, hogy öt évtizednyi munkám — gyönyörűségem! — ment rá, áldozódott föl a szegedi népélet kutatására és búvárlására. Népélet? Nép? Kérdeznem kell, mert a szegedi nem azt mondja, hogy szegedi ember, hanem azt, hogy szegedi nemzet, pontosabban „szögedi nemzet". „Én szögedi nemzet vagyok”. A szegedi nemzetséghez tartozó. Hószínű haj, szépen formált kerek arc, mely gyermeki tisztaságúnak tetszik; szerénység, mintha folytonosan valamiért bocsánatot kérne; emléktárgyak meszszesugárzó környezete; könyvek minden szobában, a szobák valamennyi szegletében; népi kerámiák, faragások, szentképek és szobrok minden mennyiségben ... Bálint Sándor házi néprajzi múzeumában, sajátos, külön anyaszentegyházában vendégeskedem. Móricz Zsigmond „Rózsa Sándor a lovát ugratja” című művének a dedikációját olvasom: „Rózsa Sándor-t Bálint Sándor és szép párja tartották a körösztvízre, hála és szeretet érte, Móricz, 1941. VII.” S míg a keresztszülőnek dedikált könyvet lapozom, a keresztapa Bálint Sándor nekem dedikálja legújabb gyűjteményét, „Tombácz János meséi”-t: állandó állapota jellemzésére mindez kevés. Mert búvár, amikor az 1522-es tizedlajstrom szegedi vezetékneveit kutatja; az, amint Engi Tüdő Vince valaha élt javasember útszéli keresztfájának egyik darabját menti meg; búvárként jár a képzeletbeli mélyvizekben, de a tanyákon, falvakban, padlásokon is; éveken át búvárlásokra ment ki autóbuszon Zsombora, a buszállomástól még negyven percnyire gyalog az öreg Tombácz Jánoshoz, hogy a tengerből kiemelkedő periszkópjával — magnetofonnal — mentse az utolsó népmeséket. Formálgatom a szavakat, ugyan hogyan kérdezzem meg azt, hogy mi volt a fészke, indító forrása e fél évszázados munkának, s annak a hűségnek, amelylyel... Kérdés nélkül, a gondolatomat találva el, felel: — Szüleim parasztpolgárok voltak. Édesanyám egyenesen nevezetes paprikatermelő családból való. Erős volt bennem a szándék: nem akartam elszakadni attól, amelybe beleszülettem, s nem akaródzott asszimilálódni az úri osztályokhoz. Innen nem távozni, oda nem húzódni; lebegve éltem. Az elszakadni nem akarás és nem tudás lebegés-állapotából született a kötődésem, a hűség enyéimhez, s ebből a kötődésből mindaz a
