Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-11-06 / 23. szám
Ülünk az iskolában. Joós Gyula igazgató kávét, cigarettát kínál, s közben az új tornateremről mesél. Ez lesz az őrség egyetlen tornaterme — a falai már állnak, most történik a műszaki átadás, nemsokára focizhatnak benne a kisdiákok. — És azután? — Hogy-hogy azután? — Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik kikerülnek innen 14—15 éves korukban? — Értem, mire céloz. Bizonyosan hallotta már, hogy néhány éve megszüntették az őrség egyetlen gimnáziumát. Nos, ez igaz. De ne felejtse el, kevés volt a gimnazista. Néhány diákra nem lehet iskolát alapozni. Most évente 35—40 gyerek végez — és ebből legalább 30 továbbtanul. Elsősorban szakközépiskolákba mennek: Körmendre, Szentgotthárdra, Szombathelyre, Zalaegerszegre. Kollégiumba. Érettségizett szakmunkások lesznek — és állítom, az őrségnek erre van most a legnagyobb szüksége. Azonkívül néhányan beiratkoznak a gimnáziumba, egyetemre is eljutnak. — És tanulmányaik után visszajönnek az Őrségbe? — Nem mindenki, de sokan visszajönnek. Az Őrség határvidék. Már a honfoglaláskor ide a nyugati gyepűre települt 'néhány tucat őrt álló katona István király állama megerősítette az őrt állók kötelességeit és kiváltságait egyaránt. A felső őrség — Oberwart — ma Ausztriához tartozik; az alsó rész itt van, a jugoszláv határon. Az, hogy az őrség a határon élt, két dolgot hozott magával: az állandóságot és a távolságot. Állandóságot, mert az itt élők, mondhatni, hosszú távra rendezkedtek be; az országot érintő megrendítő csapások, tatár, török hódítás aránylag kevésbé éreztette hatását. De a távolság is érződött: az őrök vidéke mindig kissé távol maradt az ország központjától, a változások csak enyhébben és jóval'később hatottak. Így történt, hogy 1945 után az új állam óriási feladatot kapott örökül: a skanzenba illő vidéket, a múzeumba illő életmódot kellett megváltoztatnia — talajjavítással, villanyvilágítással, telepiilésszervezéssel, szakember-utánpótlással, utak építésével, emberek iskolázásával. És iparral. Az őrségben egyetlen ipar — kézműipar — települt meg hagyományosan, az agyagos, kötött földre alapozódó fazekasság. Bajánsenye, Velemér, Magyarszombatfa fazekasai Zala- és Vas-szerte híresek voltak, a Zsóhár, a Varga-nemzetség fiai egymás kezéből örökölték a korongot. Az ötvenes években az addig egyénileg dolgozó fazekasok összeálltak, szövetkezetét alapítottak. Ebből alakult ki a Magyarszambatfai Kerámia Vállalat. Ez a vállalat egymaga több újítást hozott a fazekasmesterségbe, mint azelőtt öt évszázad. — Meg akartuk őrizni a Tégi fazekaskultúrát — meséli Horváth Ottó, a vállalat szombathelyi központjának vezérigazgatója. — Egyesítettük a régit az újjal. A virágcserepeket, a tömegárut már gépekkel, elektromos korongokkal gyártjuk; a vázákat, a díszárut még most is kézi úton. A termelési értékünk 40 millió forint évente. Sétálunk a fazekasüzem raktárában. Virágcserepek garmadával, dísztárgyak — és az egyik sarokban cseréplábosok. Van* öztük lábas lábos: három lába tartja a tűz fölé. Még ma is gyártják — dísztárgynak. Az őrség másik gyára őriszentpéteren található. Fiatal, rendkívül energikus aszszony a vezetője: Hurák József né. S a keze alatt majd kétszáz asszony dolgozik. — A szombathelyi Savaria Cipőgyár egyik üzeme vagyunk — a cipők felsőrészét készítjük. — ön őrségi? — Szombathelyi vagyok. Technikusként dolgoztam a Savariában, onnan jöttem át ide. — Nem volt szokatlan a változás? — Higgye el, annyi munkám volt, hogy nem volt időm a környezetre figyelni. Mire időm lett arra gondolni: mozi, környezet, városi életmód — addigra már kicsit ide is szoktam az Őrségbe. Megismertem az embereket, a szokásokat, a vidéket. — És az asszonyok megszokták a kötött jellegű munkát? — Nem volt könnyű. Az első időkben rengeteget kellett magyarázni, érvelni, figyelmeztetni — de ez mindenütt így van, ahol elsőként létesítenek ipart. Hiszen az ipar az egész életmódot megváltoztatja. Más az otthon rendje, más szokások születnek a gyárban. Ez pedig időbe és harcba telik. De a fejlődésnek ez az útja. ... Ülünk az iskolában, feketekávé mellett, és arról beszélgetünk, hol tart ma az Őrség. A noteszemből számokat idézek. Bajánsenyén a termelőszövetkezet 50 mázsa kukoricát takarít be egy hektáron — ez a magyar élvonaltól jócskán elmarad, de az őrségi eredményeknek a sokszorosa. Két gyár működik a tájon — a fazekas és a cipőfelsőrész-készítő —, együttes létszámuk nem haladja meg a háromszáz főt; mégis alapvetően megváltoztatták a környék életmódját. Utak, vízvezetékek épültek, televíziók, autók ékesítik a házakat, udvarokat. S az épületek is a végleteket mutatják: vagy ósdiak — lakatlanul, lakottan — vagy a legmodernebb családi házak. A fiatalabbak már csak motorkerékpáron, esetleg autón járnak — de télidőben még órákra elakadnak a hóban. A kisvendéglők művészi faborításúak, kultúráltak, olcsók — de színtársulat csak időnként vetődik erre. A szerek elnéptelenednék, a fiatalok otthagyják szüleik házát — s Őriszentpéter egyre városiasabb formát ölt. Hol tart az őrség? Most éti át történetének egyik legmozgalmasabb időszakát: átugrik egy évszázadot. A tizennyolcadikból a huszadikba csöppen. Lábbal hajtott fazekaskorongok és elektromos futószalagok; kasza és talajjavítás; szeres település és csatornázás: fia-Több száz éves a pankaszi szoknyás harangláb Üj épület a régi szeren talok elvándorlása és fiatalok visszatérése; rokkant viskók és emeletes házak; műemlékek és automata vetőgépek jelzik az utat. S az itt élő emberek, hajdani őrök ivadékai a mába érkeznek. Sós Péter János A cipőgyárban Gábor Viktor felvételei Őriszentpéteren már utcák alakulnak ki
