Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-10-23 / 22. szám
RÉGI ül►KOM Lakóhelyük: Nagykáta, munkahelyük: még mindig Budapest Amikor a nagykátai . művelődési otthon igazgatójával kezet rázok, úgy tűnik: legföljebb néhány hónapja találkoztunk. Arcán, kedélyén, dinamizmusán semmi nyomot sem hagyott az idő. Az újság, a Magyar Hírek papirosa azonban meg sárgult, ami-; óta rányomtatták a nagykátai ingázókról írt riportomat, s a fejlécen olvasható keltezésből is kiderül: 1961 decemberében találkoztam utoljára Chmely Ödönnel. Kezébe adom a régi lapot: olvassa, mit írtam — többek között az ő információi alapján — a községben lakó, de budapesti munkahelyükre naponta utazgató munkásokról, s megkérem, mondja el, mi történt azóta, hogyan alakult az ingázók sorsa e másfél évtized alatt. Az országos helyzet vál■ tozása jól követhető: 1930-ban 141 ezer azoknak a száma, akik nem lakóhelyükön, hanem a városokban vagy a távolabbi nagybirtokokon vállalnak munkát. Az ingázás oka ekkor még a mezőgazdasági munkanélküliség volt. Az ötvenes évek derekán 216, 1960- ban 612, 1970-ben pedig már 996 ezer ingázót tart számon a statisztika. A növekedés oka nyilvánvaló: a termelőszövetkezetek, a nagyüzemi gazdálkodás korszerűsödése egyre több és több munkáskezet szabadított föl a mezőgazdaságban, az iparosítás pedig „felszívta” a falvakból a fölöslegessé vált munkaerőt. De nem így történt! Chmely Ödön elmondja, miért nem: — Az ingázók többsége 10—15—20 éve a Budapesti Konzervgyárba, a Minőségi Cipőgyárba, a Keleti vagy a Déli pályaudvarra jár dolgozni, s úgy megszerette munkahelyét (talán a munkafeltételek is jobbak ott, mint itt), hogy nem csábította őket az itthoni üzem. Pontosabban csak keveset csábított. És ez és tíz percnyire lakik a gyártól. — Mit csinál fölszabadult idejében? — Van két családom, meg a jószág a ház körül. Velük foglalkozom. — De azért valami másra is telik az idejéből, nem? Például olvasásra... — Arra nemigen. Más szórakozásom nincs, csak a televízió. Igaz, minden filmet megnézek, ami érdekel. Este nyolc órától lefekA könyvtár megnőtt, állománya gazdagodott, a kölcsönzési idő meghosszabbodott Az ingázók életét nemcsak a jobb közlekedés könnyíti meg, hanem a jó áruellátás, és a fejlett szolgáltató hálózat is választ adni, mint tizenöt éve, amikor Chmely Ödönnel beszélgettünk róla. Akkor úgy véltük: rossz. De a mai ingázók már másképp ingáznak, mint az ötvenes években: az utazás jóval gyorsabb, a vonatok kényelmesebbek, s a mai ingázás — a múlttal ellentétben — rövidtávú: Nagykő tárói Budapestre, Tápiószentmártonból, Tápióbicskéről Nagyfkátára. A vonaton vagy buszor töltött idő azonban így sarr kevés, s ha ehhez hozzászámítom még a háztájiban végzett paraszti munkát, akkor azt kell mondanom: az ingázás a pihenést, a regenerálódást, a művelődést, a tanulást akadályozza. Es ez, bizony, rossz. Másrészt viszont az is igaz, hogy tanulni nemcsak iskolában s nemcsak könyvből lehet Kovács Sándor a konzervgyárban arról beszélt hogy azok a munkások, akik egykor „eljárók” voltak, sokkal könnyebben elsajátítják a murikafogásdkat, zökkenőmentesebben állíthatók át egyik murikéról a másikra, könnyebben és sakkal jobb eredménnyel végzik el a szakmai továbbképző tanfolyamokat, miirt azok, akik gyakorlat nélkül jöttek, vagy csak a mezőgazdasági munkához szoktak Azokban az üzemrészekben, ahol több az egykori ingázó, az újsütetű munkások beilleszkedése is fölgyorsul, hamarabb kialakul az üzemi rend, és a felelősségérzet az együttes munkáért. A konzervgyár idetelepíteU részlegének akár a címerére is rákerülhetne a hagyma Az ingázók táborának l máig is tartó erőteljes gyarapodása tehát alaposan rácáfolt azokra az elképzelésekre, amelyeket másfél évtizede Chmely Ödönnel együtt megvalósíthatónak véltünk. Először is nem települhetett minden falúba ipar, azok tehát, akik a téeszben, állami gazdaságban nem tudtak, vagy nem akartak elhelyezkedni — elsősorban a fiatalok —, más településen vállaltak munkát. Másodszor, ott, ahol üzem épült... De vizsgáljuk meg e?t az esetet inkább a nágykátaiak példáján. Nagykáta ugyanis azon szerencsés községek közé tartozik, amely erősen iparosodott. Többek közt a Budapesti Telefongyár, a Ceglédi Konzervgyár létesített itt üzemegységet. 1500—2000 ipari munkahely várta a nagykátaiakat: azt a 4000 ingázót, akikről annak idején írtunk. Ha minden elképzelésünk szerint történt volna, akkor ma már csak kétezren szállnának föl reggelente a budapesti vonatra. nem véletlen. Ugyanis időközben ötödére rövidült az utazási idő. Két vágány, villanymozdony, új alépítmény — öt-hat óra helyett az oda-vissza út másfél órára csökkent. Az innen eljárók száma ezért nem kétezerrel, csak öt-hatszázzal lett kevesebb, a többi munkahelyet a környező községekből bejárók foglalták el. Nagykátán maradt ezek szerint 3500 ingázó, a környéki falvakban ingázó lett vagy 1500 ember, ez összesen ötezer. A nagykátai körzetiben tehát ezerrel több utazgató munkás van ma, mint 10—15 éve volt. Félezren azonban mégis abbahagyták az utazgatást, elsősorban azok, akiknek még a napi másfél órás vonatozás is sck volt, elsősorban a nők, akiket a házimunka, a gyermekekkel való foglalkozás gondja. Túri Istvánná például Pesten egy fonodában dolgozott, ma pedig a Budapesti Konzervgyár nagykáta! gyáregységében dolgozik, vésig. Meg néha szombat délután is. Gondolom, a Túri Istvánnétól idézettek magyarázzák: miért foglalkozik annyit a nagykátai művelődési otthon igazgatója az ingázókkal. Első beszélgetésünkkor, tizenöt éve, még az volt a gond, hogy az utazás az összes szabad időt elrabolja, fölemészti, s úgy képzeltük, ha helyben dolgoznak majd ezek az emberek, akkor a megtakarított napi öt-hat órának legalább a fele a művelődésre, tanulásra, kulturált szórakozásra jut. Az országos és a nagykátai tapasztalat azonban egybevágóan arra mutat, hogy a szabadidő növekszik ugyan — akár azért, mert az ingázóból helyben dolgozó lett, akár azért, mert harmadára-negyedére zsugorodott az utazási idő, akár azért, mert szinte minden munkahelyen bevezették a kéthetenkénti szabad szombatokat —, de a fölszabaduló idő java részét a háztáji kertre, földre, a ház körüli állatok gondozására fordítGábor Viktor felvételei ják. Az ingázók döntő többsége ugyanis úgynevezett „kétlaki”. Főfoglalkozása már végképp az iparhoz köti, de a falusi adottságok, a családi körülmények (a család más tagjai termelőszövetkezeti tagok) és végül, de nem utolsósorban a neveltetés ereje, a szokások is a földhöz húzzák. Az ilyen munkára fordított idő pedig nem kevés: napi átlagban két és fél óra! Az egyik szemem sir, a másik meg nevet — mondja Chmely Ödön. Sír, mert így rövidül, vagy egészen elvész a művelődésre fordítható idő; nevet, mert a mezőgazdálkodással szerzett többletjövedelem nemcsak a két lakiak és családjuk életszínvonalát növeli, hanem az ország ellátását is segíti. Barna Eleonóra, a nagykátai könyvtár vezetője: — Mi, számolva a felszabaduló idővel, meghosszabbítottuk a kölcsönzési órákat. De a megnövekedett szabad idő és a nyújtott nyitvatartás még nem teszi a nem olvasót olvasóvá, a nem művelődét művelődévé... A könyvtár kísérletezik: kiviszi például a könyvet az üzemekbe, közvetlenül a brigádokhoz. Egy üres szekrény mindenütt akad, s egy munkás is, aki vállalja a kölcsönzést. Az eredmény: fél év alatt háromszázról ötszázra emelkedett a könyvet kölcsönző munkás olvasók száma. A művelődési otthon próbálkozása: a környékbeli községek iskoláival együtt előkészítő tanfolyamokat szervez azoknak a felnőtteknek, akik nem végezték el a nyolc általánost Az ingázók jelentős része ugyanis segéd- vagy betanított munkás, s hogy szakmunkás legyen belőle, ahhoz nemcsak szakmai tanfolyamon kellene részt vennie, hanem még ezt megelőzően meg kellene szereznie az alapokat, el kellene végeznie a nyolc általánost. Az iskola látogatása, a rendszeres tanulás azonban jóval nagyobb erőfeszítést követéi a fizikai munkában kifáradt emberektől, mint egy regény elolvasása, vagy mint a tévézés. És ha mindezek után mérlegre teszem: jó-e, rossz-e az ingázás — nem tudok rá egyértelmű És az sem mindegy, hogy tovább növekszik-e az amúgy is aránytalanul nagyra nőtt ipari centrumok — például Budapest Pécs, Miskolc, stb. — lakossága, s ezzel erősödik-e a feszültség a lafkásszűke, a szolgáltatások hiánya, a közlekedés túlzsúfoltsága miatt vagy sem. Az ingázás ebből a szempontból nézve jó megoldás, mert nő a falusi lakosság munkahelyválasztéka, csökken az iparosított helyeken ji munkaerőhiány, de a falvak sem nép te lenednek el, a mezőgazdaság sem marad munkáskéz nélkül, hiszen a családtagok egy része helyben találja meg a megélhetést. Az utazgató munkások hátrányos helyzete azonban csupán csökkent, de még nem a múlté. eljáró: Tart Istvánná, m
