Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-10-09 / 21. szám

NYELVTANULÓ NEMZET LETTÜNK? Egy hamisítatlan pesti vicc: Két pesti polgár ácsorog az utcasarkon. Fékez a külföldi rendszámú kocsi. A ve­zető kihajol az ablakon. Érdeklődik. Angolul. A két pesti a fejét rázza. A vezető németül kérdez. Értetlen tekinte­tek. Franciául. Űjabb fejrázás. Spanyolul. Széttárt kezek. Autós turista bosszankodva és csüggedten el... Első pesti (kissé szégyenkezve): Mégis meg kellene ta­nulni ebben a nagy idegenforgalomban legalább egy ide­gen nyelvet. Második pesti: Látod, ő legalább négyet tud, és mégis mire megy vele! Talán keserűen nevetünk, talán szomorkásán mosoly­gónk a pesti aszfalton termett viccen, amely voltaképpen a nyelvi analfabétizmuson ironizál. Valójában azonban — legalábbis ami a nyelvtanulási kedvet illeti — a magya­roknak nincs okuk a szégyenkezésre. Éppen ellenkezőleg: egyebek között — nyelvtanuló nemzet lettünk. Ne is abból induljunk ki, hogy egy nyelv az általános iskolában, kettő pedig a gimnáziumokban kötelező. A „kötelező” ugyanis gyakran nem eredményes. A gimná­ziumok szakosított nyelvi tagozatú osztályaiban azonban a diákok már önként (vagy szüleik elhatározásából) „gyötrik magukat” egy-egy idegen nyelv intenzívebb ta­nulásával. E szakosított nyelvi tagozatú osztályokban a heti kötelez» három órán túl további 2—8 órában foglal­koznak a diákok egy-egy választott idegen nyelvvel. A pedagógusok egész kis hadserege igyekszik bevezetni a diákokat egy-egy idegen nyelv rejtelmeibe: 2468 tanár oktat középiskolában idegen nyelveket A magyarországi nyelvtanárak jól képzettek, döntő többségük már egye­temi tanulmányai, idején vagy a továbbképzés során el­jut abba az országba, melynek a nyelvét tanítja. A kötelező nyelvtanulás nem fejeződik be a közép­iskolában. A kormányzat álláspontja, hogy az értelmiségi foglalkozásúaknak meg kell ismerkedniük egy vagy két idegen nyelvvel. Ezért minden felsőoktatási intézmény­ben két éven át kötelező jelleggel tanítják az oroszt, s a főiskolák, egyetemek többségén még egy másik nyelvet is kötelező tanulni, ezt a hallgató maga választja ki. Mód van fakultatív nyelvtanulásra is. Ennek feltételeit a fő­iskolák nyelvi tanszékei teremtik meg. Az idegennyelv tanulás iránti tömeges igénynek a le? hívebb tükre a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nyelvtanfolyamainak országos statisztikája. Mind a fővá­rosban, mind pedig vidéken e társulat nyelvtanfolyamai a legszervezettebbek, legkorszerűbbek, s e kurzusokon vesznek részt a legtöbben. Harminchatezren tanulnak: németül, angolul, oroszul, franciául, olaszul és spanyolul. Több mint háromszáz résztvevője volt tavaly az idegen ajkúak magyar nyelvi tanfolyamainak. Évről évre len­gyel, japán, svéd és más tanfolyamok is indulnak. Bara­nya és Csoingrád megyében — ahol nagyobb létszámú délszláv kisebbség él — látogatottak a szerb-horvát tan­folyamok. A fenti felsoroláshoz még hozzá kelll tennünk, hogy az orosz oktatásnak a TIT tanfolyamokon kívül egyéb fon­tos bázisai is vannak, különösen a Magyar—Szovjet Ba­ráti Társaság keretében. Az angol nyelv „második helye­zése” a német mögött pedig azzal magyarázható, hogy még most ás viszonylag több a német szakos tanár, mint az angol szakos. Az angol iránt nagyobb az igény, mint amekkorát a nyelviskolák ki tudnak elégíteni. De az bi­zonyos, ihogy jóval több, mint ötvenezer ember vesz részt szervezett, iskolán kívüli nyelvoktatásban. Tisztes szám ez. Más kérdés, hogy mennyien tanulnak meg idegen nyelveket. A nyelvtanárok, a tolmácsok és a fordítok maguk a legkétkedőbbek e téren. íme két véle­mény a Köznevelés című pedagógiai folyóirat néhány év­vel ezelőtti nyelvoktatási vitájából: Ponghó István, hivatásos tolmács, a vita elindítója: „Ahol iskolai nyelvtanításunk eredményeiről szó esik, leg­gyakrabban azt kifogásolják, hogy az iskola padjaiból ki­kerültek nem tudnak beszélni. Azelőtt sem tudtak, ma sem tudnak... Az iskolázott társadalom elenyésző há­nyada tanul meg idegen nyelven beszélni.” Fülei-Szábó István nyelvtanár: „A régi hagyományos nyelvtanítási módszerek megfelelhettek a régi iskolának, de nem felelnek meg a mai tömeges nyelvtanulási igé­nyeknek.” S egy egészen friss cikk címe az egyik legújabb Köz­nevelés-számból (írója: Csala Károly fordító és kritikus): Miért és mennyire nem tudunk nyelveket? A nyelvtanulás szintjéről tehát tovább tart a vita. A nyelvtudás fokát és szintjét meglehetősen bajos statisz­tikákba foglalni. Egy támpontunk azonban van. A ma­gyar állami vállalatok ugyanis fizetési pótlékot folyósíta­nak azoknak a dolgozóiknak, akik munkakörükben hasz­nosítják idegen nyelvtudásukat. A nyelvismeret fokát ál­lami nyelvvizsga bizottságok minősítik, meglehetősen szigorú követelmények alapján. Figyelembe veszik, ho­gyan fordít a vizsgázó idegen nyelvből magyarra, és ho­gyan az anyanyelvről a választott idegen nyelvre, hogyan tudja kifejezni magát azon az idegen nyelven, amelynek ismeretéért fizetési pótlékot igényel. Nos, ilyen körülmé­nyek között tavaly mintegy tízezren jelentek meg a vizs­gabizottság előtt, s közülük nyolcezren jelentős forinto­kat érő bizonyítványt szereztek magas fokú nyelvtudá­sukról. N. Sándor László Kisterenye kis gimnáziumát az ország sok más iskolájá­hoz hasonlóan audiovizuális nyelvi laboratóriummal sze­relték fel. Képünkön a nógrádi kis gimnazisták tanulás közben Lapkiadó — Máté Magda felvétele Hordás János feleségével és leányával a Béke Cukrász­dában Gábor Viktor felvétele Egy régi álom teljesül Hárman ülnek a Béke Szálló cukrászdájában: Hordás János, felesége és lányuk, Mariska. A Hordás család kép­viselői. Négy „gyerek”, azaz a két fiú és két lány, s a lányok meg a fiúk gyerekei, Kanadában vannak. Termé­szetesen nem jöhettek el mindannyian. De mindannyian kívánták, hogy apa, meg anya hazautazzon látogatóba, azután hozzon hirt a szülőföldről. Ennek a szónak ugyan­is, hogy szülőföld, az öt „gyerek”, tizennyolc unoka és öt dédunoka számára mesebeli csengése volt. Mert vajon nem csupán legenda-e már a kanadai fiatalok számára a régi telepesek élete is, akik a család feje fölé két tulaj­don kezükkel építettek házat nyers farönkökből? A Hordás család fiatalabb nemzedékei, mint a mesét, úgy hallgatták Hordás János elbeszélését, hogy édesapja az ő nagyapjuk, illetve dédapjuk — 1907-ben, feleségével, anyósával s ugyancsak öt gyerekével (ezek egyike Hordás János, aki ekkor hétéves fiúcska volt) elvándorolt a ma­gyarországi Zala megyéből s megérkezett egy kanadai faluba. A falu neve: Esterhazy volt. Földjére a szabad­ságharc után világgá indult magyar honvédek telepedtek, akiknek nem volt helyük többé a hazában. Hordás papa Esterhazy faluban szekérre ültette a csa­ládot, s nekivágott a se vége, se hossza országnak. Saskatchewan tartományban földet kapott, megtelepedett s művelni kezdte az ugart. A gyerekek fölcseperedtek, egy ideig segítettek, aztán tovább vándoroltak, s a nyu­gati partvidék közelében Osoyoos faluban ütöttek tanyát. Sok-sok év telt él azóta. Hordás János gyerekei, unokái ma már egy hatalmas, modern ország polgárai. Mindegyik megtalálta a maga helyét, kenyerét, tisztességes munká­ját. Hordás János évtizedek óta tervezi, hogy egyszer majd hazalátogat szülőföldjére. Most végre hetvenhét éves korában teljesült ez az álma. Az idős házaspárt a hosszú útra egyik gyerekük is elkísérte. Mariska szeme úgy csillog, mintha csakugyan mesébe csöppent volna bele. — Nagyon boldog vagyok, hogy itU lehetek — mondja, kissé keresgélve a magyar szavakat. Mind az öt testvér odakint született, de beszélnek szüleik anyanyelvén. Most a Béke Cukrászda asztalánál Hordásék tört ma­gyarsággal, s nagy lelkesedéssel adják elő terveiket. Meg­nézik Pestet, azután a mama Hévízen kúrálja fájós lábát, s végül elmennek Zalába meg Szabolcsba felkutatni a ro­konságot. Egy hónap múltán pedig, hazatérve Kanadába, beszá­molnak a testvéreknek, gyerekeknek, unokáknak és déd­unokáknak a régi álom beteljesüléséről: találkozásukról a szülőfölddel. S. M. A GREGOIR ESZTERGOMBAN — Ezt a családias lég­kört csak itthon találom meg! Ezeket az embereket nem is ismerem, mégis amikor megtudták, hogy magyar vagyok, nyomban körülfogtak, tanácsokat ad­tak, volt aki még egy po­hárkára is meginvitált... — mondta nem kis öröm­mel. — Csak a verseny ked­véért látogatott Magyaror­szágra? — Ha úgy tetszik, hát ez csak ürügy! A feleségem­mel minden alkalmat meg­ragadunk arra, hogy haza­jöhessünk. A mostani láto­gatásunk fő célja a ver­seny mellett az, hogy a fi­amnak megmutassam az országot, már amennyire az időnk engedi. Én ugyanis a saját időmet „lopom”, ezért csak annyit szabhattam be­lőle, hogy meglátogassuk a budapesti és székesfehér­vári ismerősöket, azután a Balaton érintésével át a szép Kisalföldön, Sopron felé vesszük az irányt. Igyekeztem úgy alakítani a hatnapos programot, hogy az ország nevezetességeit megismerhesse a fiam, ugyanis a családom tagjai közül ő az egyetlen, aki még nem látta a mi szülő­földünket. Beszélgetés közben sza­badkozik, hogy néha már nem találja a megfelelő magyar szót mondandójá­hoz. Ha nem említi, észre sem veszem, hiszen kiejtése harmincegynéhány eszten­dő után is hibátlan, a be­szédközti szüneteket pedig a gondolatok, emlékek megszelídítésére fordított időnek véltem. Szavainak választékosságával igazolta, hogy magyarországi tartóz­kodásainak legkedvesebb időtöltése, ha színházban ülhet, ha kultúránkkal idő­közönként felfrissítheti kapcsolatát. Ahogy végéhez közeledett a verseny, és vált egyre iz­galmasabbá, úgy növeked­tek a szünetek beszélgeté­sünkben. Fehérsapkás feje hol itt, hol ott tűnt fel, egy­­egy felhajtott motorházte­­tejű elfáradt, régi autó mellett, hátha segítségére lehet valamelyik verseny­társának. Érthetően izgat­ta a verseny végső eredmé­nye: nagyon jól akart sze­repelni, hiszen az esti ered­ményhirdetéskor anyanyel­vén szólították a zsűri elé... L. S. A régi, fehér sportkocsi az aszfaltra meszelt start­vonalhoz gördül. A hango­sanbeszélő közli a nagyszá­mú érdeklődővel: „a rallye versenyt 3-as rajtszámbjal a svédországi Klein Lárs kezdi el, 1908-as évjáratú Gregoir típusú gépkocsi­ján”. A szeptember eleji vén­asszonyok nyara fátyolos reggeli napsütéssel köszön­tötte a II. Veteránautós Találkozó nemzetközi részt­vevőit Esztergomban, a verseny harmadik napján. A nagy műgonddal ápolt és csinosított autómobilok kékes füstfelhőket ereget­ve, élénk dudaszóval törtek utat a bámészkodók között, hogy felsorakozzanak a rajthoz. Alkalmi tanács­adók és „szakértők” serege vette körül az autómatu­zsálemeket, mindenkinek volt valami észrevétele, jó tanácsa. A mellettem áll­dogáló fiatalemberek foga­dásokat kötöttek, ki lesz a nyertes, természtesen a verseny után elfogyasztan­dó sörben. Legtöbben a fe­hér Gregoirra tettek, ök tudták miért... „Gratulálunk Laci bá­csi!” — így fogadták a né­zők Klein Larsot, amikor az ügyességi verseny után bekormányozta gépkocsiját a depóba. A fehér Gregoir utánfutón tette meg a 2500 kilométeres utat llppsalától Esztergomig, hogy ott „frissen” állhasson rajthoz. Lent: Klein László és fia a versenybíróság tagjai­val az esélyeket latolgatja — Gábor Viktor felvételei 1 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom