Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-09-25 / 20. szám

Párbeszéd Wigner Jenő Nobel-díjas professzorral

Magyarok Észak-Amerikában VII.

Magyar tábornokok az északiak oldalán

Újpestről indult el. Családja anyai ágról Kismartonból származott, ott éltek felmenő rokonai, mint a kismartoni zsidóság vezető tagjai. Édesapja Kiskunfélegyházán született és tanulmányai elvégzése után az újpesti Mautner bőrgyárhoz került, ahol később a gyár igazgatója lett. A középiskoláit a fasori evangélikus gimnáziumiban végezte, és most, hogy 30 év után a Magyar Tudományos Akadémia meghívására hazalátogatott szülőhazájába, még mindig szeretettel gondol vissza az egykori Alma Materre. -Amikor az Akadémia vendégházában beszélgettünk Wigner Jenő profeszszorral — akit 1963-ban korszakalkotó tudományos munkásságáért Nobel-díjjal tüntettek ki —, a magyar tudományos élet vendége először is ifjúkorára, diákéveire emlékezik.

Elmondja, hogy a fasori evangélikus gimnáziumban a tanulóknak mintegy ötven százaléka zsidó volt.

— Mégis a tanárok olyan humanista szellemben nevelték az ifjúságot, hogy semmiféle különbséget nem tettek a diákoknál vallási hovatartozásuk miatt — emlékezik vissza a professzor. — Erre a legjobb példa az, hogy matematika tanárom, Rátz Zoltán, aki valóban mintaképe volt az ideális pedagógusnak, teljesen díjtalanul, különórákon foglalkozott az iskola büszkeségével, Neumann Jánossal, akiből később a világhírű matematikus professzor lett. De el kell mondanom azt is, hogy velem is megkülönböztetett szeretettél foglalkozott, felhívta a figyelmemet olyan könyvekre, amelyek engem érdekeltek, ha kellett, kölcsönözte azokat és az, hogy belőlem kutató tudós lett, mm utolsósorban egykori tanáromnak, sőt mondhatnám tanáraimnak köszönhetem. Mert el kell mondanom azt is, hogy a gimnázium tanárai kivétel nélkül hivatásuk magaslatán álltak. Nekik köszönhetem többek között azt is, hogy ma egy távoli földrészen, hazámtól több ezer kilométernyire, szabad időmben Petőfit, Arany Jánost és Adyt olvasok.

Diákéveiből egy érdekes epizódot elevenít fel. Harmadikos gimnazista korában, édesapja megkérdezte tőle, milyen pályára szeretne menni és amikor ő azt felelte, hogy fizikus akar lenni, újabb kérdésit tett fel:

— Hány fizikus állás van Magyarországon?

— Ha jól tudom négy.

— És gondolod, hogy e négy állás közül egyet te fogsz megkapni? — kérdezte az apja.

Aztán mosolyogva hozzáteszi:

— Ha szegény apám ma élne, ő nevetne ezen a legjobban, hiszen ma Magyarországon szinte kötéllel fogják a fizikusokat.

— Apám kérésére, ezért elvégeztem a vegyészmérnöki fakultást, és ott szereztem vegyészmérnöki diplomát, majd később a doktorátust is letettem. Az első évet a budapesti Műegyetemen végeztem, majd Berlinbe utaztam és a Technische Hochschule hallgatója lettem. Annak elvégzése után vagy két évig a Mautner bőrgyár egyik mérnöke voltam, majd a Technische Hochschule meghívására újból kiutaztam Berlinbe, ahol a főiskolának előbb tanársegéde, majd később magántanára lettem. Erre az időre esik Albert Einsteinnel való megismerkedésem, aki hetenként egy előadást tartott az egyetemen, amelynek szorgalmas hallgatója voltam.

— Mikor találkozott professzor úr először a fasizmus hullámaival?

— A húszas évek közepén szabadságomat Szilárd Leó barátommal Olaszországban töltöttük. Végigutaztuk egész Itáliát és Szilárd elragadtatva beszélt arról, hogy Mussolini milyen rendet teremtett. Csodálattal adózott annak, hogy az olasz vonatok milyen hajszál pontosan érkeznek és indulnak. Én megjegyeztem, hogy inkább késsenek néhány percet a vonatok, de ne legyen fasizmus, mert egész életemben gyűlöltem a diktatúrát, az erőszakot.

Ezután arról beszélt, hogy 1930-ban meghívást kapott a princetoni egyetemtől Neumann János barátjával együtt. Az egyetem havi 500 dolláros tiszteletdíjat ajánlott fel, és ez sokkal nagyobb volt, mint a berliná főiskola 250 márkás havi fizetése. Princetonban hat hónapig tartott előadásokat, a másik félévet a berlini Hochsohulén töltötte. Aztán jött Hitler, és 1933-ban a főiskolától kétsoros levelet kapott, amelyben értesítették, hogy „a főiskola az összeköttetést önnel megszakította.” Így került végleg Amerikába, ahol éveken át a princetoni egyetemen adott elő matematikát, fizikát, majd két évig a Wisconsin egyetemen tanított. 1938-tól mindmáig a princetoni egyetem professzora.

Újból a fasizmus kerül a beszélgetés tengelyébe.

— Bár nagyon messze voltunk a hitleri Németországtól, mindenről tudomásunk volt — mondja a professzor. — Az egyetemen megalakult egy társaság, amely önként havi fizetésének tíz százalékát a hitleri fasizmus elől menekült tudósok — nagyrészt zsidó vallásúak — megsegítésére ajánlotta fel.

És most életének és a világtörténelem egyik fontos eseményének felidézésére kerül sor.

Wigner Jenő

Bojár Sándor felvétele

Elmondja, hogy 1939 nyarán Szilárd Leó. Teller Ede tudóstársaival felkeresték Einsteint, akit arra kértek, hogy -nemzetközi tekintélyének súlyával hívja fel Roosevelt figyelmét arra, hogy a német tudósok felhasználva a csehországi urániumbánya készleteit bizonyára foglalkoznak egy atombomba előállításának gondolatával. Einsteint nem kellett sokáig meggyőzni, azonnal átlátta ennek veszélyességét és német nyelven megfogalmazott egy levelet Roosevel-tnek, amelyet ő fordított le angolra és Teller vitt el személyesen a Fehér Házba. A levélnek meg is volt a hatása, mert néhány hét múlva az elnök összehívott egy szűk körű értekezletet, amelyen Alexander Sachs, Teller, Szilárd, Wigner és az amerikai hadsereg egyik vezérkari őrnagya, a tengerészet egy magasrangú tisztje vett részt. Az értekezleten előadták az atcmníkutatás megindításának fontosságát. A tengerészet képviselője volt az egyetlen, aki nem tartotta fontosnak ezt, mert szerinte a háborút úgysem a fegyverek döntik el, hanem a népek helytállása.

— Erre én megjegyeztem, ha ez így van, akkor szerintem nincs szükség hadseregre sem. Roosevelt azonban felismerte ennek fontosságát, és amikor megkérdezte tőlem, mennyi pénzre van szükség a kutatások megindításához, én azt feleltem, 5000 dollárra, ami ma már nevetséges összegnek hat. Azonnal rendelkezésünkre bocsátotta az összeget. így indult meg az úgynevezett Manhattan-terv kidolgozása, amely az urán hasadási reakcióinak hadi felszerelésre váló felhasználását dolgozta ki, és amelynek első nagy eredménye a világ első atomreaktorának felépítése volt. A kutatásokban — folytatta a Nobel-díjas tudós — rajtam kívül Szilárd Leó, Enrico Fermi, Teller Ede és Neumann János vettek részt.

— Mit érzett professzor úr 1945. augusztus 6-á-n, amikor az atombombát ledobták Hirosimára? — tettük fel Wigner Jenőnek a kérdést.

A tudós egy pillanatig elgondolkozik, aztán így válaszol:

— Az atombomba kidolgozásában én már nem vettem részt. Amikor megtudtam, hogy az amerikai hadvezetőség mire készül, bár tisztában voltam azzal is, hogy ez az akció megrövidíti a háborút, mégis több tudós társammal aláírtam azt a tiltakozó levelet, amelyet Truman elnöknek küldtünk. A levélnek azonban semmi eredménye nem volt.

Harminckilenc év, majd négy évtized telt el, hogy Wigner Jenő utoljára járt Magyarországán. Erről így vall:

— A német fasizmussal és a magyar nyilas világgal én tulajdonképpen nem találkoztam, mégis tisztába voltam annak embertelenségével, hiszen családom tagjai közül több mint tizenketten lettek a fasiszta barbárság áldozataivá. Utoljára 1938-ban voltam Magyarországon, ahonnan még sikerült idejében elhoznom drága édesanyámat, aki így megmenekült a nyilasvilágtól, a gettótól, a deportálástól. Most, hogy a Magyar Tudományos Akadémia meghívására hazalátogattam, itt egy új világot találtam. Előrebocsájtom, nem vagyok kommunista, de meg kell mondanom, hogy nagyon sok szép és jó dologgal találkoztam az 1976-os Magyarországon. Az emberek sokkal közvetlenebbek, megértőbbek egymással, élénk és virágzó tudományos élet fejlődött ki az országban, amiben azt hiszem, nem kis része van annak, hogy az ország vezetői oly sokat áldoznak a tudományos kutatásokra. Láttam, bár rövid ideig tartózkodom Budapesten, az új házsorokat, beszéltem tudósokkal, politikusokkal, így többek között Aczél miniszterelnök-helyettes úrral, akik mind szeretettel és megbecsüléssel fogadtak, s amit talán elsősorban kellett volna megemlítenem, a mai Budapesten nem találkoztam az antiszemitizmussal.

Zsadányi Oszkár

Megjelent az Üj Elet című lap szeptembér 1-t számában

4

A polgárháború két magyar altábornagyának életéről és katonai pályafutásáról már írtunk. Most is olyan magyarokról emlékezünk meg, akik az északiak tábornoki karában hasznosították szervezőkészségüket, harcedzettségüket, katonai tudásukat.

Schoepf Albin

Bár Krakkóban született, az emlékezet mégis magyarként őrizte meg a nevét, mivel végigküzdötte a magyar szabadságharcot. A honvédseregben őrnagy, s a magyar szabadságharc bukása után Törökországból kerül az Egyesült Államokba. A polgárháború kitörésekor tábornokká nevezik ki. Kentucky államban állomásozik, majd Gilbert tábornok hadosztályában vezeti divízióját, s különösen a Mille

nek fogadja. E poszton szolgál a 79. önkéntes gyalogezred megszervezéséig, amelynek ezredesévé nevezik ki. Számos csatában egész hadosztályt vezényel. A hadtörténelem ezek közül kiemeli a Missionary Ridge-i ütközetet, ahol ő jut fel elsőként az északiak által megrohamozott hegygerinc tetejére. Erről a csatáról ő maga is hosszabb tanulmányban emlékezett meg.

Knefler egyéniségéről segédtisztje ezt írja:

Pomutz György, a polgárháború brigádtábornoka

Spring-i csatában tünteti ki magát. Szigora miatt azonban nem kedvelik, ezért amikor bejelenti, hogy nem hajlandó tovább szolgálni Bule tábornok alatt, lemondását elfogadják, és a Delaware erőd élére nevezik ki. Schoepf tábornok a polgárháború után a Washingtoni szabadalmi hivatalban kap állást. 1886. január 15-én halt meg, a Washington melletti Hyattsville-ben.

Knefler (Knöpfler) Frigyes

Az északi seregek egyik dandárját vezeti ezredesi rangban. Azok közé a magyar főtisztek közé tartozik, akik a kongreszszustól megkapták a címzetes dandártábornoki rangot.

1834. április 12-én született Aradon. Még nincs tizenöt éves, amikor beáll honvédnek a magyar seregbe. Világos után az egész család külföldre menekül, mert az apja is fegyvert fogott a magyar függetlenségért. 1850-ben New Yorkban telepednek le. A fiatal Knefler hajóácsként dolgozik, munka mellett jogot tanul, majd egy ügyvédi irodában gyakorolja új hivatását.

Alig dördülnek el a polgárháború első puskalövései, amikor beáll az indianai 11. önkéntes gyalogezredbe. Közlegényként kezdi, de rátermettsége igen gyorsan a kapitányi rangig emeli. A tűzkeresztségen a Romney melletti ütközetben esik át. A kitűnő képességű tisztet Lew Wallace tábornok (A Ben Húr című regény írója) segédtisztié„Eleinte éppenséggel nem volt népszerű katonái előtt, akik majdnem mind fegyelemhez nem szokott farmerfiúk voltak. Amikor azonban az ezred legelőször került tűzbe, a katonák maguk tapasztalhatták ezredesük higgadtságát a legnagyobb veszedelemben is, és látták, hogyan törődik minden egyes emberével; az idegenkedés a legnagyobb ragaszkodássá változott.”

A háború után ügyvédi gyakorlatot folytat lndianapolisban, majd a kerület katonai nyugdíjhivatalát vezeti. Elnöke a katonák és tengerészek emlékművét létrehozó bizottságnak. 1904. június 14-én halt meg lndianapolisban. Az „Indianapolis Journal” Knefler Frigyes halálakor így írt: „... Soha nála jobb, vitéze bb katona nem forgatta a kardot. Amikor meghalt, nem maradt utána senki, aki hívebb amerikai és jobb polgár lenne minden polgári kötelesség teljesítésében, mint amilyen Knefler tábornok volt.”

Mundee-Mándy Károly

Egyike a polgárháború magyar származású címzetes brigádtábornokainak.

Vasváry Ödön Mundee tábornokot azonosnak véli azzal a Mándy Ignáccál, akit a honvédseregben Görgei Artúr kérésére neveztek ki őrnagynak, majd Amerikába kerülve Mándy Ignác Károly néven bukkant fel Kaliforniában, az aranyásók között. A polgárháborúban egy kansasi ezredben kezdi meg katonai szolgálatát mint kapitány és ezredsegédtiszt. Egy év múlva őrnaggyá nevezik ki, a winchesteri, Fisher’s Hill-i és Cedar Cheek-i csatákban szerzett érdemeiért. Az 1864-es év csatái során kétszer is megsebesül. A petersburgi csatában tanúsított hősiességért nyeri el 1865. április 2-án a címzetes brigádtábornoki rangot. 1871. június 4-én hunyt el.

Pomutz György

Brigádot vezetett, mint az északiak ezredese. Nemcsak katonai érdemei miatt tartja számon az emlékezet, hanem azért is, mert társai körében igen népszerű ember volt.

1828-ban született Gyulán. A szabadságharcban Klapka tábornok kapitánya. Komáromból a magyar szabadságharc leverése után Párizsba kerül, s innen az Egyesült Államokba. Egy ideig az Üjházy által alapított New Budán él. Xantus János, a nagy magyar világjáró és természettudós úgy emlékezik meg Pomutzról, mint aki „lelke volt a New Buda-i társaságnak. Ö ápolta a betegeket, főzött, mosott rájuk, életkedvük visszatérését egyedül neki köszönhették.”

A polgárháború idején mint katona is példát mutat társainak. Részt vesz az iowai 15. önkéntes gyalogezred szervezésében. Ezredsegédtiszt, majd őrnagya ennek az egységnek. Ezrede számos csatában harcol. 1862. április 7-én súlyosan megsebesül. ö vezeti az ezredet Atlanta ostrománál. 1864. augusztus 18-án kap alezredesi rangot, egyben Sherman tábornok Tennessee-i hadtestének harmadik brigádja élére nevezik ki. Pár hónap múltán már ezredesként vezényli ezt az egységet. Ezredével ott masírozik az Unió győztes seregének washingtoni díszmenetében, Grant tábornok és Andrew Johnson elnök előtt. A polgárháborúban szerzett érdemeiért megkapta a címzetes brigádtábornoki címet.

Johnson elnök Pomutz Györgyöt 1866. február 16-án az Egyesült Államok szentpétervári konzulává nevezi ki. Később főkonzul lesz. Amikor Hayes elnök tizenkét év múltán visszahívja — nem tudni milyen okból — Szentpétervárott marad, itt is halt meg 1882. október 12-én.

B. I.