Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-09-11 / 19. szám
Szereti On az operettet ? Beszélgetés dr. Malonyai Dezső igazgatóval és Vámos László főrendezővel a Fővárosi Operettszínház hollandiai vendégszereplése előtt — Szereti ön az operettet? Tudom, a kérdés pontatlan, talán nem is helyénvaló. Nevetés a válasz. — Azért vagyunk itt. Szinte egyszerre mondják. Az igazgató és a főrendező. Augusztus vége van, készülődnek az új évadra. És Hollandiába. — Miért szeretik az operettet? Egymásra néznek. Dr. Malonyay Dezső, az igazgató válaszol elsőként. — Az operettben elsősorban a sokoldalúságot szeretem. Ebben a műfajban a színésznek mindent kell tudnia. És nem is akárhogyan. Értenie kell a prózához, zenéhez, énekléshez, tánchoz. Ha pedig magát a műfajt nézem, akkor azt szeretem benne, hogy az operett sohasem hazudik. Nincs szüksége rafinált parabolára vagy allegóriára, hogy kifejezze azt, amit mondani akar. Az operettben mindig arról van szó, amiről szó van. A főrendező is a napjainkban zajló színházi vitára gondol, miközben a válaszát fogalmazza: — Én az életöröméért szeretem az operettet. Ha valaki hajlandó magát átadni az operett élvezésének, üdítő örömben, kikapcsolódásban részesül. Ez a műfaj felfrissíti, újjászüli az embert. Hiszen a muzsikája jó: legjobb művelőit nehéz elválasztani az úgynevezett klasszikus szerzőktől, nehéz meghúzni a vonalat Mozart és Offenbach, valamint Strauss és Puccini vagy Verdi egyes művei között. És ha ezt a muzsikát jól játsszák, jól éneklik, akkor az emberek ízlését is neveli. — Hogyan könnyebb nézni egy-egy előadást — mint igazgató és főrendező, vagy mint néző a nézőtérről? Egyáltalán az igazgató és a főrendező nézö-e? — Amikor elmúltak a darabcsinálás, a rendezés gyötrehnes alkotói pillanatai, csak akkor tudjuk nézőként élvezni a játékot. Amikor már lezajlottak az első előadások, amikor a darabban már minden a helyén van — mondja Vámos László. — Ha nézőként is látják az előadásokat, nyilván tudják, hogy a néző milyen darabokat akar látni, hallani. A színház és o néző törekvése találkozik? — Az a dolgunk, hogy a legjobb darabokat válasszuk ki — feleli a főrendező. — Nem méricskéljük patikamérlegen, hogy ugyanannyi klasszikus operettet vagy musicalt mutassunk be, de hosszú távon a kétféle műfaj körülbelül fele-fele arányban kap színpadot. Különféle okok miatt ez az arány persze néha kissé eltolódik az operett javára. — Mindez hogyan valósul meg az 1976/77-es évadban? — Űj főszereplővel ismét műsorra tűzzük A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalt. Felújítjuk a már több ezerszer játszott Csárdáskirálynőt. Februárban Az ellopott futár című beat-musical kerül színre. Utána a világ nagy színpadain és filmen nálunk is sok sikert aratott Kabarét mutatjuk be. Az évad végén hagyományainknak megfelelően felújítunk egy klasszikus operettet — mondja Vámos László. A másik szobában, a titkárságon kattog az írógép. A főrendező fényképek között válogat. A Nagymező utca zaját kirekeszti a zárt ablak. Cseng a telefon. Hamarosan kezdődik az évad. És a Fővárosi Operettszínház utazik Hollandiába. — Mikor és hol vendégszerepeinek? — Szeptember 22-től 29-ig Amszterdamban a Theatre Carréban, október 1-én Eindhoven ben a Stadsschowbourgban, október 2-án és 3-án Tillburgban a Stadsschowbourgban, október 4-től 8-ig Hágában a Congresgebouwban és október 9-én Bredában a Stadsschowbourgban lép fel a társulat — sorolja Malonyay Dezső. — A Csárdáskirálynőt és a Cirkuszhercegnőt visszük — folytatja a főrendező. — Tíz, illetve hat előadást tartunk a két darabból. Eddigi külföldi vendégszerepléseinken narrátor ismertette a cselekményt. A szellemes bemondásokat. vicceket, fordulópontokat, kulcsmondatokat, mint például ,.Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád .. ”, a színészek görögül, olaszul, a közönség anyanyelvén is megtanulták. Most azonban merész újításra szántuk el magunkat: mindkét operettet németül adjuk elő. az első szótól az utolsóig. Ez elég nagy erőpróba elé állítja a színészeket, bár közülük jó néhányan már játszottak német nyelvterületen. Persze az eredeti hangulat kedvéért ittott magyar mondatokat is beleszövünk a szövegbe. És nemcsak a magyar szín és hangulat kedvéért. Tudjuk, hogy sok magyar honfitársunk ül majd ott a nézőtereken. Mindazok, akik hozzánk hasonlóan szeretik az operettet. Csárdáskirálynő — Lehoczky Zsuzsa és Németh Sándor MTI — Keleti Éva felvétele És azok is, akik egyszerűen csak magyar zenét akarnak hallgatni, magyar színházat akarnak látni. — Az egész színház felkerekedik? — 138-an utazunk a zenekarral, énekkarral, tánckarral, műszakiakkal együtt. Ebből az alkalomból felfrissítettük a díszleteket, jelmezeket. Nagyon készülünk. Reméljük, nemcsak holland, flamand, vallon, német közönsége lesz a Fővárosi Operettszínház előadásainak, hanem a szomszédos városokban és országokban lakó honfitársaink is kíváncsiak Kálmán Imre melódiáira. Hiszen Köln alig 150 kilométerre esik Eindhoven tói, és Brüsszel sincs messzebb Bredától, mint száz kilométer. Viszontlátásra és viszonthallásra Hollandiában. Apostol András Sárközi karikázó és szatmári csárdás exportra A népi szakmunkásképző próbatermében Horváth János koreográfus irányításával tizennégyen ropják a táncot. Azaz még nem ropják, csak tanulják. A tananyag a Szatmári csárdás, s akik tanulják, Amerikából és Angliából jöttek. Saját költségen tették meg a nagy utat s magyarországi tartózkodásuk során a Magyarok Világszövetsége tette lehetővé számukra, hogy egy hétig szakemberektől tanuljanak magyar folklórt. Tolmácsra nincs szükség, mert bár csaknem valamennyien Londonban vagy éppen Ausztráliában születtek, a nagymama, a papa vagy a mama révén szépen ejtik a magyar szót. Szentmiklósi Marika titkárnő Clevelandben, Krompaszki Évával együtt először jár Magyarországon. Harminctagú magyar tánccsoportjuk színházi együttes, félhivatásos, hat éve tanulják könyvből az eredeti magyar néptáncot, s terjesztik Amerika-szerte. Színes felvételeket, kiadványokat mutat együttesekről, s arról beszél: milyen nagy sikerük van mindenütt. Minden tehetséges és lelkes amerikai magyar jelentkezhet az együttesükbe, ó maga nemcsak táncol, konferál és énekel is a fellépéseken. Legutóbb a „Hess héja” című táncjátéknak volt fergeteges sikere. Londonból jöttek, néhány csoporttagjukkal Baracsiék: 25 éves jubileumára készül a Londoni Magyar Néptánc-csoport, amelyet nemcsak Anglia-szerte ismernek, hanem a kontinensen is. Az elmúlt negyedszázadban hat generáció váltotta egymást, 17 házasság született a csoportban, 18 „keresztgyerekük” van. Baracsi József, aki civilben konyhafőnök, s a jó magyar ételeknek legalább olyan lelkes készítője, mint amilyen apostola kint a magyar néptáncnak, így beszél csoportjáról: — Kezdetben a londoni egyetem könyvtárából vettük az anyagot, könyvből tanultuk a lépéseket. s bizony úgy nehezebb, mint így, élőben. A csoportunk megalakulását az angolok érdeklődése váltotta ki. Amatőrök vagyunk, hetente egy alkalommal két órát próbálunk. Magunk varrjuk a ruhákat is. Többször szerepeltünk már a televízióban, a BBC-ben is, 1959-ben egy nemzetközi néptáncfesztiválon 28 csoport között elsők lettünk, s Kodály Zoltán halálakor a televízióban mi adtuk a táncos hátteret a Galántai táncokra az emlékműsorban. London egyik külvárosában, Craydontan működik egy másik magyar együttes is, amelynek tagja Varga Marika, szintén itt táncol. — A Sárközi karikázót és ugróst már megtanultuk Antal Lászlótól, most a szatmári csárdást próbáljuk. Egy hét alatt két tánc betanulása nagy szó, könyvből egy-egy tánc megtanulása egy-másfél év — mondják. Horváth János, az Ungaresca szólótáncosu, koreográfusa nem először foglalkozik „táncexporttal”. A közelmúltban négy hétig Kölnben tanított be három táncot egy 'kinti csoportnak, tavaly Budapesten, ugyancsak a Magyarok Világszövetsége felkérésére, most pedig ezzel a csoporttal foglalkozik. így látja a munka hasznát: — Jó, hogy nem műmagyarkodás, amit ezek a kinti magyar néptánccsoportok csinálnak, hanem népművészetünk ápolói, terjesztői, s ezért minden segítséget megérdemelnek. Lelkesek, tehetségesek, szívesen foglalkozom velük. Kint élő magyarjaink azt mondják, hogy legsikeresebb számuk eddig a Sárközi üveges volt. Minden bizonnyal felsorakozik emellé Clevelandben, az USA-ban és Londonban, Angliában a most megtanult két teljes tánc, a karikázó és a csárdás is. Szakály Éva Megjelent a Vas népe című napilaj) július 31-i számában Próbál a tánccsoport. A képen balról a második: Baracsi József Horváth László felvétele ML \ PIP W A m JX-V lm Búcsú a láthatatlan embertől Szűcs László halálára Van egy ősi intézménye a világnak, amelyben mindenki munkája — legalábbis úgy tetszik — a látvány megteremtéséért, a látványosságért folyik. A színház. Látszani kíván benne elsősorban persze a színész. De látványban jelentkezik első benyomásként a kinyílt színpadon a rendező működése is: ő teremti a helyszín rendjét, szépségét vagy feldúltságát, világosságait vagy homályait, a környezet mozgalmasságát, egyszóval a drámai cselekmény változékony életét. Mondani sem kell, hogy látványosság a célja a díszlettervezőnek, a jelmeztervezőnek, látvány a maszk, látvány egy álszakáll és egy hajviselet, látvány a fényszórók sugarának játéka a színfalakon és a szereplők arcán. Még a díszletmunkások háttéri működése is érzékelhető valahogyan a színen, még a titokban tartott súgóé is sejthető itt, mert a látvány nagy, szerves együttesébe tartozik. A színház érzéki, érzékszervi intézmény — mindenekelőtt a szemhez szól. A néző — elnevezése is kifejezi — látni akar a színházban. Ebben a spektákulumnak szentelt hajlékban egy ember dolgozik láthatatlanul^ mert ő kezeli a színház láthatatlan lelkét, az írói, a költői, a drámai gondolatot. A dramaturg. S a mindig zsongó, mindig beszédes, sokszor túl hangos színházépület néma zugában, egy eldugott, csöndes dramaturgi szobában dolgozott ennek a sajátságos szakmának a művésze, a most hetvenöt éves korában meghalt Szűcs László. Legalább a búcsúzás pillanatára mégis láthatóim kell tenni ezt a láthatatlan embert. Most már tudnia kell, tudnia illik a nézőnek, hogy a mi Nemzeti Színházunkban a harmincas évek derekától a negyvenes évek elejéig előadott művekben őt is látta, e láthatatlant. Jelen volt — hogy csak a mi legközelebbről emlékezetes drámaíróinkról essék szó — Tamási Áron és Németh László első színpadi műveiben. Gondolataikban 6 ismerte fel azt a drámai mozgalmasságot, mélységet és szárnyalást, amely a színpadon is láthatóvá tehető. Mint a bonyolult drámai szerkezetek tudósa, mesteri hozzáértéssel, mint a szép költői látomások fogékony művésze, tapintatosan adott útbaigazítást drámaíróknak, miként öntsék formába eszméiket, hogy színpadi konstrukcióvá és drámai igazsággá álljanak össze, s elindulhasson bennük a színháznak, mint látványnak és a színháznak, mint gondolatnak egységes vérkeringése. Jelképnek is beillenék az, ahogyan pályája elkezdődött. Nem dramaturgnak készült, hanem erdömémöknek. Mérnöknek, tehát konstruáló embernek. De erdőmérnöknek, tehát a csend, az elvonulás, a természetközelség, a tűnődés, a világ legszebb hangjaival teli, társas magány emberének. E kétféle hajlama és képessége szerencsésen fonódott össze aztán a színház felé kanyarodott útján, és tette őt kivételes tehetségű dramaturggá. Egy fiatalember elindul a hazai erdők felé és egy fordulóban egyszerre a shakespeare-i erdők, a birnami, az athéni, a vincennes-i erdők között találja magát. Szépséges forduló! Egy fiatalember egy tervrajz lapja fölé hajol, és egyszerre a drámai költészet írásjeleit olvassa rajta. Szűcs László élete végéig nem is tért le többé erről az új pályáról. Megtalálta rajta igazi célját, eljutott rajta arra a területre, erdőknél is gazdagabb, sűrűbb, meglepetésekkel bővebben megrakott tájra: az irodalom, a dráma, a színház végtelen tereire, ahol műveltsége és képzelete ezernyi munkát talált, helyenként bizony a dramaturg favágó munkáját is. De talált tereket, ahová telepíthetett széljárta, zúgó, új gondolatokat, nevelhetett, gondozhatott, ápolhatott egy dús drámai világot, a hazai és a külföldi drámairodalom valóságos erdő-hozadékát. Ezt a láthatatlan embert ebben a nagyszerű tevékenységében fogja látni a magyar színházi művészet ezentúl, ebben a fáradhatatlan törődésben őrzi meg az emlékét. Különös sors, dramaturg-sors, hogy életműve teljes nagyságában akkor kezd láthatóvá válni, amikor ő maga örökre láthatatlanná foszlott.- Mátrai-Betegh Béla
