Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-31 / 16. szám
A MŰGYŰJTÉS ISKOLÁJA Napihír: A Műgyűjtők és Mubarátok Körének iparművészeti szakosztálya május 31-én délután fél 6 órakor az Apáczai Csere János utcai Zsolnay Kiállítóteremben bemutatóval egybekötött előadást rendez. A műgyűjtők, műbarátok szervezett keretbe tömörítését mi tette szükségessé? — kérdezzük a Kör elnökét, dr. Szíj Rezső irodalomtörténész-műgyűjtőt. — Szocialista társadalmunk keretei között egy új gyűjtőgárda van kialakulóban, köztük sokan komoly gyűjtőtevékenységet fejtenek ki, nemcsak népi használati tárgyak felkutatásában és megőrzésében, hanem grafikában, festészetben, iparművészetben egy-A Kolozsvárott éiö Benczédy Sándor alkotása: Szakácsnő (S zi j-gy ű jtemény) Szobarészlet. A falon Szentiványi Lajos Kossuth-dijas festőművész képei (Szij-gyűjtemény) Ilovszky Béla felvételei Magyar népművészeti tárgyak — Laky-gyűjtemény Bohanek Miklós felvétele aránt. A gyűjtők között akad orvos, agronómus, kőműves, kohómérnök, marós, művész, gyári művezető, antikvárius. S noha a Kör még három esztendeje sincs, hogy szervezetten működik, nemcsak a látogatottsága növekszik ugrásszerűen, hanem a műgyűjtés iránt érdeklődők foglalkozási ága is egyre változatosabb képet mutat. Bárki részt vehet a havonta egyszer megrendezett szakmai előadásokon, utána pedig kedvenc gyűjtési területének — grafikai, kisplasztikái, néprajzi, könyv- és illusztrációs szakosztályának — megbeszélésein. Az évi tagdíj diákoknak és nyugdíjasoknak hatvan forint, keresőknek százhúsz forint. — Legfőbb célkitűzésünk : kulturáltabb szintre szeretnénk emelni a gyűjtés minden ágazatát. Nem elegendő ugyanis csak szeretni és gyűjteni a szép tárgyakat. A műveket karban kell tartani, hiszen az idő kikezdi őket, megsérülhetnek. Sokan azt hiszik, hogy a sérült műtárgynak már nincs értéke, és elherdálják őket, holott az még rendkívül fontos darabja lehet a műtörténelemnek. Ha valaki megnézi múzeumainkat, akár a Budapesti Történeti Múzeumot vagy a Szépművészeti Múzeum régi gyűjteményét, az egyiptomi, a görög művészet kiállítását, láthatja, hogy még egy üveg vagy csempedarabnak is milyen jelentősége lehet idők múltával. — A karbantartás természetesen összefügg a restaurálás kérdésével. Sokan fordulnak a Kör tanácsadó szolgálatához: megbízható restaurátor iránt érdeklődnek, vagy megvásárolt képeiket szeretnék azonosítani. A Kör vezetői — kérésre — a helyszínre is kiszállnak, megtekintik a gyűjteményt, véleményt mondanak róla, és tanácsokat adnak: hogyan, milyen vonatkozásban kell a gyűjteményt finomítani, egyes darabokat értékesebbre kicserélni. Tehát a szakmai nevelésen keresztül az egyetemes magyar műkincsgyűjtés ügyét is szolgálják? — Igen. Magyarországon és a világon mindenütt nagy gond a műtárgyak elhelyezése. Nincs annyi múzeum, amennyi elégséges annyi tárgy elhelyezésére, gondozására, mint amenynyit a jövő szempontjából meg kellene őrizni. A budapesti és a vidéki múzeumoknak nemcsak saját vásárlásaikra kell helyet biztosítaniok, gondoskodni kell azoknak a műtárgyaknak méltó elhelyezéséről is. amelyek, örvendetesen, különösen az utóbbi esztendőkben a világ minden táján élő művészek, gyűjtők és „civil” honfitársak révén — mint a szülőföldnek szóló ajándékok — kerülnek haza. Ezeknek az értékeknek remélhető gyarapítása, legmesszebbmenő megbecsülése, s bemutatása a nagyközönség számára elsőrendű feladat. — A hazai, egyre bővülő magángyűjtemények anyagát tehát múzeumaink sem ma, sem holnap nem tudják fogadni. Maradnak tehát a gyűjtők lakásai. Ezekre á magángyűjteményekre védettséget lehet kérni, s ezeket úgy tartják nyilván, mint valamely állami múzeumunk kihelyezett részlegét. — Sok védett magángyűjtemény van ma már az országban, s a régiek mellett egyre szaporodnak az újak. Egy-egy védett képnek a gyűjtők körében is nagyobb az értéke, és örülnek, ha hivatalos megbecsülés éri műtárgyaikat. A megkötöttség mindössze annyi, hogy amennyiben elajándékozza vagy eladja, bejelenti az illetékes múzeumnak, s aztán az új tulajdonos nevén tartják nyilván a becses tárgyat. Egyéb kötöttség nincs, sőt, az állam segíti a védett gyűjtemények tulajdonosait, indokolt esetben lakbérkedvezményt is nyújt. Hernádi Magda Százéves a Magyar Nyelvőr ILLYÉS GYULA A második évszázad A gépi civilizáció mai jelensége az is, hogy noha ennyi szó soha nem nyüzsgött a légben, egyre kevesebb a beszélők és egyre több a hallgatók, a csak odafigyelők száma. Petőfi és Kossuth ajkáról teljes életükben nem ihatott hangot közvetlenül annyi fül. mint ma egy kezdő helyszíni tudósító ajkáról, az éter hámba fogott hullámainak jóvoltából. Akarja, vagy nem, ezerszeres felelősség hárul tehát arra, aki nyilvánosan szót ejt. Mert hisz senki nem vághat mondanivalójába: Hogy is volt? Nem értem! Nem értjük! S ami még súlyosabb: Ezt így félreérthetjük! És már amiatt is: Unjuk! Becsülje meg azzal a tiszta fülünket (és elménket), hogy tisztát rak bele! Megszoktuk, hogy az önkéntesen is jót szolgáló társadalmi mozgalmakról ilyeneket halljunk: úgy is hiába; kár a buzgólkodás. Ez nincs így. A magyar nyelv épségét és helyes fejlődését védő mozgalom például vigasztalóan szép hadjárattá tudott fejlődni. A múlt sok kudarcával szemben csatanyerések sorozatáról számolhat be. Helyesen beszélni és gondolkodni magyarul, vagyis magyar — nemzeti — nyelvünket megfelelően forgatni az emberi — a nemzetközi — elme szolgálatában: közügy lett, mégpedig olyanfajta, melyre magányosok százezrei önként, sőt lelkesen áldoznak munkát és időt. De lépjünk csak vissza még egy percre ahhoz, amivel kezdtük. Gépi civilizációnk eléggé számba nem vett tünete az is, hogy most már veszélyesen többet olvasunk, mint írunk. A kölcsönös gondolatcsere Gutenberg találmánya óta szédületes szárnyalást kapott. A szó-csere azonközben itt is ugyancsak megrekedt, úgy értve, a magányosok közt. Könyveim egy deszkapolcán ott van Kazinczy levelezésének húsz-egynéhány nagyméretű — legalább annyi kilót nyomó — kötete, ö még minden szavát úgy bocsátotta ki tolla alól, hogy levelezőtársai megkérdezhették — meg is kérdezték, mint tudjuk —: Helyes-e. ahogy te mondod? A nyomdagép alól ömlő betűáradat ellenében elfúl a magányos szava. Anyanyelvűnket anyánktól tanuljuk. De anyánk vajon kitől tanulja a nyelvet, amelyet oly édesen szájunkba csócsál? Nemcsak saját anyjától, azaz nagyanyánktól, hanem természetesen környezetétől is. Velejénél vagyok mondanivalómnak. Észre se vesszük, s itt lesz civilizációnk legjobban számba veendő tünete: anyanyelvűnket — kiejtés és kifejezés dolgában egyaránt — hovatovább nem anyánktól sajátítjuk el, nem is környezetünktől, hanem egyegy központi hangsugárzó, illetve betűárasztó intézet gárdájától. Szerencsére, lám észrevesszük, mégis; idejekorán s úgy, hogy tehetünk is ellene. Kínálkozó volna az a tennivaló, hogy ha így megközpontosul anyánk nyelvének továbbélése, oldjuk meg rögtön ott azon a szűkebb helyszínen a kérdést. Vívjunk ki intézkedést, hogy nyelvünk csak a legmakulátlanabb módon szólalhasson meg az ország legmesszebb hangzó és hovatovább tán egyetlen élő száján. Kecsegtethet eredménnyel az a példa, hogy hiszen a betűárasztó intézményeink közül nem egy e tekintetben szép előmenetelt mutat. Hírlapjaink közül a komolyabbak tudatosan igényes magyarságra törekszenek: népszerű heti élclapunk és tudományos heti közlönyünk iránya követésre méltó. Az adminisztratív módot azonban nem támogatná sem siker, sem jóízlés. Mi és ki biztosíthatná, hogy a közösségnek ezek az új kifejező szervei folyamatosan és jól működjenek? Nem merevednek-e meg s teremtenek az eleven közösségtől elszakított nyelvet, olyanfajtát, mint a „halott” latin? A nyelv életműködése eredendően demokratikus; olyan értelemben népuralmi, ahogy ma minden igazi demokrácia is: jelenében élő nép igényeinek egybefonódása a múlt kipróbált szokásainak és törvényeinek hagyományával. Ügy mutatkozik, hogy a fejlődés az írásbeliségnek is fokozódó csökkenését hozza mind a magán-, mind a közösségi hírközlések terén. Bármily kevésre szűkül a közösségek hang- és eszmeadó szerveinek száma, kifejezésük módját csakis a közösség szabhatja meg; oly természetesen, akár az eszmék kifejezését; s ezt is, azt is folyamatosan. Nyelvművelés, nyelvvédelem fontosságára tehát épp a fejlődés mutat rá. Ez az egészséges nyelvfejlesztés útja is. Ez pedig már szárnyalva túlmegy a szép beszéd, sőt a szépirodalom határain is. Helyesen beszélni és írni igazánból sose a tetszés, hanem a — hasznosság körébe tartozik. Nem kell tán százegyedszer is részletezni azt a tételt, amely egyben a bölcseleté is: ahol nem vigyáznak a kifejezés tisztaságára, ott maga a gondolat piszkosodik el; az emberi szóértés zavarosodik meg. Tudatában károsul az a nép, amelynek nyelvében elburjánzik a fölösleges idegenszerűség; az az elmelustaság és előkelőség-ma jmolás, amely az idegen szavak és fordulatok indokolatlan használatával voltaképp az egyszerű nép lefitymálását fejezi ki. A környezetszennyeződés ellen világszerte indul harc. Idejekorán? Kívánatos, hogy eredményesebb legyen, mint amely — milyen végzetes késéssel! — a közgondolat szennyeződése ellen indult. Büszkeségünk lehet, hogy a mi legszívósabb nyelv- — azaz ezek szerint eszmevédő, tisztító és továbbfejlesztő — és így néptudat-erősítő — üzemünk, a Magyar Nyelvőr, létének második évszázadába lép. Nagy pillanat ez nemzetünk életében — ahogy tudnunk illenék —; érzek így magam is valami torokköszörülő ünnepiességet, hogy hangot váltsak, emelkedőre. De alázatosnak kell lennem, köznapian értéktudónak, ha azokra a férfiakra gondolok, akik ezt a küzdelmet megindították és szívósan vívták, gáncsoskodás közepette, sőt valóságos elgáncsolás után fölállva a földről; ha nem a sárból. Hisz voltak évek, amikor a mozgalomnak ténylegesen is — nyelvét vették; ezt példázza, hogy noha a folyóirat 1872-ben született meg, a századik évfolyamának megjelenését csak 1976-ban érte meg. öt évi sírbatétel után hozta létre hősi feladatvállalás. Eredményeink ráadásaképp olyan elődökkel hivalkodhatunk, mint Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond, Balassa József, Beke Ödön. ök voltak a szerkesztők, egyaránt víva csatát a maradi akadémizmussal, és a nyegle szertelenséggel. De legfőképpen a felelőtlen közönnyel. Szerencsére mindenkor európai látókörű és tudású küzdőtársakat nevelve, szervezve maguk mellé. Részleges öndicséret árnyékolná be szavamat, ha a mai gárda munkáját méltatnám: a szerkesztő bizottságnak magam is tagja vagyok. Fejezhessem hát ki szellemi és irodalmi életünk elismerését és jókívánságait egy kicsit távolabbról — mint az Anyanyelvi Bizottság hálás elnöke! (Megjelent a Magyar Nyelvőr című folyóirat 1976. 1. számában) BORSOS MIKLÓS KIÁLLÍTÁSÁRÓL Borsos Miklós Kossuth-díjas, Kiváló művész, hetvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Nemzeti Galéria kiállítást renedez a művész gazdag életművéből. Szobrain kívül bemutatják domborításait és rajzait is. Festői próbálkozások után 1933-ban készítette első szobrát, az Anyát, amelyet gyorsan követtek a többiek. Nyugodt, mértéktartó hangjukkal, tömbszerű megfogalmazásukkal e művek már jelzik Borsos szobrászatának alapvető jellegzetességeit: az antik, elsősorban a görög plasztika hagyományainak követését, a formákban való gondolkodást, az anyag törvényszerűségeinek ismeretét. A hatvanas évek elején a szobrok témái a természet alapvető egységeihez, folyamataihoz nyílnak vissza, a csíra, a mag, a születés lényegének megmaradásában a művek látható rajzain megfigyelhetők Borsos művészi fejlődésének a grafika területén lecsapódó változásai. A művész érmei jelentős helyet foglalnak el a magyar éremművészetben. Tiszta, élesvonalú kompozíciói egyedülálló stílust alkotnak, amelyet legtöbbször a klasszikus hagyományok nyomán negatívba vésve alkot. A Nemzeti Galéria falai között látható művekből tiszta emberi hang cseng ki: hit az emberségben, hit az emberekben. L.. Kovásznai Viktória (Lásd képösszeállításunkat a 16. oldalon.)
