Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-01-17 / 2. szám
Ez a legfőbb érték gyakran hívta, vonzotta ide Bérezi Gézát, a huszadik század kiemelkedő magyar nyelvészét, , akit éppen azért jutalmazott Kossuth-díjjal az ország, mert tudományos művében a legalaposabban ő elemezte ezt a ... Minek is nevezzem? Sárga színű birkabőrhártyára kézzel írott, latin nyelvű sorok ezek. A Tihanyi apátság 1055-ből származó latin nyelvű alapítóleveléről szólok. Páncélszekrényben őrzik. A szekrény fölött felirat: Itt élnek a holtak. És a némák beszélnek. Nem tudom, honnan való ez az idézet, egy műből, vagy valamely régi bencés levéltáros függesztette ezt a két sort oda? Ezeket a némákat és holtakat szólaltatta meg Bérezi Géza, megvizsgálva a latin szöveg közé, mellé ékelődött magyar szavainkat. Nem sok ilyen van a latin szöveg tömbjén belül: ötvennyolc magyar szó, kilenc rag és képző. A halovány hártyalapról szinte a szentjánosbogarak fényével világítanak. A magyar írásbeliség, a magyar irodalom első eredetiben megmaradt emléke. Szórvány-emléke. Pannonhalmát senki sem bombázta. Az épületrengetegen a vöröskereszt jele látszott. A bencések otthonában berendezett nemzetközi vöröskereszt kórház létének köszönhetjük ezt a csodát. Hogy megmaradt a Tihanyi Alapítólevél. Hogy ez az írásbeliség a (következő kilencszáz esztendőben nem töretlenül fejlődött, s tele volt drámaisággal, arra egy másik Győr megyei helység a példa. Mindig megállók ott, ha arra megyek. Fakó táj ez, kis híddal a helység előtt. A hídtól jobbra Duna-töltés, a töltésen kusza fák, alacsony bokrok, a szélben csattogó lombkoronák, s azokon túl a visszhangtalanul szürke táj. Ez a töltés, ez a föld, ez a vízpart, ez a táj tragikus módon épült bele líránkba, a magyar irodalom történetébe. Az első magyar költőtől, Balassi Bálinttól egészen a huszadik századig nincs még egy példa arra, hogy a kor megrázó, legtragikusabb költeményei tömegsírból, egy megölt költő zubbonyából, egy halott kis kockás, iskolai füzetéből kerültek volna elő. Szükséges kimondani azt, amiről beszélek? Radnóti Miklós, Razglednicák, a szerbiai kényszermunkatáborból a hitleri Németország felé hajszolt költő üzenete. Az utolsó. Irodalmunk legtragikusabb kéziratai. Eszterháza és Fertőd Ezt a két helységnevet nem két betű, nem is néhány esztendő választja el egymástól, mert a különbség csak fényévnyi távolságban mérhető. Eszterháza volt a hercegi világ központja, a falunevet formálta át a mai kor Fertőddé. Egy év híján harminc esztendeje jártam először itt. Egy volt Esterházy-öregbéres fiával beszélgettem. Kősárkányok, gyertyatartó barokk angyalok közt, a vertvas kapu mellett álltunk, az elsüllyedt birodalom fellegvárát nézegettük. E beszélgetés során értettem meg azt a világot, amelyet el kellett süllyeszteni. „— Hány szobája volt a hercegéknek? — Kettőszázhatvan, csak itt. — És nektek? — Nyolcán kucorodtunk össze egy szobában. — Mennyi vagyona volt a hercegi családnak? — Közel száz tanya, kastély Fraknón, Kismartonban, Kapuvárott, Eszterházán, Budán, a Várban. Csak föld kettőszázhúszezer hold. — És nektek? — Apám harminc évig cselédkedett, öregbéres volt szegény. De még a rossz kotuföldből sem tudott összemarkolni egy tenyérrevalót sem. — Hány ruhája lehetett a hercegi családnak? — Mint csillag az égen. Látja a földszintes kastélyszárnyat? Abban nem volt más, csak gárdrób. — És nektek? — A rajtunkvaló. — Hány csizmája lehetett a hercegnek? — Csak lovaglócsizma közel száz. — És nektek? — A hat gyerek közül mindig csak egy mehetett a tanyasi iskolába, mert egy csizmánk volt, s egy viselőruhánk. — Hány személy dolgozott a hercegi konyhán? — Tizennyolc. A főszakács francia volt, Henry Lambin. A főszakácsnő osztrák, külön személyzeti szakácsnő, meg az a sok konyhalány! Hat konyha volt. — És nálatok? — Négy családnak egy. Onnan nyílt négy ajtó a négy béresszobába.” Akkor értettem meg, s magamban akkor temettem el a nagybirtokot. De akkor nem csak a nagybirtokot temettem el, hanem elsirattam — a kastélyba befolyt az esővíz, gombásodtak a gerendák, a freskókat penész áztatta —, elsirattam Eszterházát, az eszterházai kastélyt ás. Ez a háború után, 1946-ban történt. S közel harminc év után visszatérve ide, posztópapucsba bújtatott cipőkben, hatalmas tömegben, okos cicerone vezetésével járjuk végig a helyreállított termeket, gondolatban hálát mondva Rados Jenőnek, akinek műértő, műemlékvédő gondossága alatt kezdődött meg az újjáteremtés 1957-ben. — Ez lesz a magyar Salzburg — jegyzi meg mellettem valaki. Arra gondolok: maradjon csak Fertőd, s Fertődként váljék a hazai zenei világ egyik központjává. Sopronkőhida és Fertőrákos Tébolyult időt idéz ez a vidék. A zsarnokság egykori színhelyén járok. Nagyon régen merült fel emlékezetem páráiban zömök termete, hószínű haja, pirosló arca; rég nem láttam már széles taglejtéseit. Néha még hallani vélem ugyan a pörölycsapást, amint öklével — indulatában — a kávéházi asztal márványlapjára vág. Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nem gondoltam én őrá, a régiekre, régvolt emberekre, nagyjainkra, a holtakra, amint Sopronból mentem Fertőrákos felé. Egyszer valaki megkérdezte a gépkocsiban: — Hol is vagyunk? Nem tudtam megmondani. Soha nem jártam itt. Elmentünk egy nagy épület mellett, s visszatekintve olvastuk el a kivezető út mentén a községtáblát: Sopronkőhida. Néhány kilométer után megérkezünk Fertőrákosra. Megnézem a Fertőrákosi Barlangszínház színterét. Tessék elképzelni egy föld alatti mészkőországot. Ahogyan itt mondják, egy lajtamészkő-országot. Föld alatti váracskát, amelynek vannak szolgaszobái, fegyveresőrség-szobáá, van fogadóterme, s van trónterme is. S van színházterme, operaterme; a régi rabságra emlékezendő, itt mutatták be sok évvel ezelőtt a Fideliót. Sopront is ebből a mészkőből építették. És mint olvasom, fél Bécset is. Már a rómaiak is építkeztek e halovány, világos kőrengetegből, kőoszlopokból, kőhegyekből. Fiatalok, akik sétálgatva nézik a barlangszínházat, nem értik, miféle monogramok ezek a mészkőfalakon. A dátummal a monogramok alatt: 1944. Nem éltek a téboly esztendeiben, nem értik az áldozatok utolsó üzeneteit sem. Mert ezek a monogramok utolsó üzenetek. Azok karcolták a falakra, akiknek életét a téboly oltotta ki. Sopron és Nagycenk Ebben a megyében az évszázadok és a huszadik század minden szimbóluma föllelhető. Pannonhalma az ezeréves megmaradást, a levéltár Tihanyi alapítólevele az édes anyanyelv kezdeti emlékét, az abdai vízpart líránk egyik tragikumát, Lébény a magyar románkort, Sopronkőhida a tébolyult időt, Eszterháza az elsüllyedt, az eltemetett magyar nagybirtokrendszert jelképezi. De mi a szimbóluma a mi időnknek? Mi jelképezi és fejezi ki maradéktalanul a mi korunkat, sorsunkat, életünket, harminc esztendőnket, amely már-már a megsemmisülés széléről emelte ki, emelte föl ezt az országot, ezt a megyét? Nagycenkre, majd Sopronba megyek el. Nagycenkre, mert azt hiszem, hogy mi, valamennyien, a nagycenki halott örökségének a szellemében élünk. A nagycenki Széchenyi-sírboltban igen sokan állunk, s kint a sírkertben további látogatók várakoznak, s a sírkert előtt újabb embersorok és autóhullámok. Jönnek az iskolások, autósok, termelőszövetkezetek, gyárak népe, pedig csak egyszerű vasárnap van. Leróva tiszteletét a... legnagyobbnak? Történelmünk gyötrött, tragikus alakjának, mindenekfölött pedig egyik nagy építőjének. * Valaki megkérdezi, hogy a múzeumalapító miért Széchényinek, a Lánehíd-építő miért Széchenyinek írta a nevét? A kérdésre én felelek, miután a pesti akadémiai könyvtárban Szarvas Gábor régi Nyelvőr-ét lapozva, megleltem azt a választ, amelyet erre a kérdésre még a múlt században adtak. Feledékenységből. Széchenyi István feledékenységból hanyagolta el a második ékezetet. S ez az ékezet nélküliség állandósult. VOLTUNK, MINT TI. LESZTEK, MINT MI. De mit üzen e „voltak” közül a legnagyobb, egy ország álmodója, a szegény, sárba süppedt, elmaradt egykori Magyarország nagy fia, Széchenyi István? Bármelyik művét lapozom és olvasom, bármelyik cikkét forgatom, bármelyik alkotását nézem, az üzenet egyetlen szó csupán: Építeni. Ezt végezzük, a béke oltalma alatt, harminc éve már. Sopronban, e kis ékszerdoboz utcáin járva a legszebbé vált vidéki magyar városban még feljegyzem ennek a megyei krónikának a befejező adatait: Két évvel ezelőtt, 1973-ban hívták életre Hamburgban a Freiherr von Stein Alapítványt, amely évről évre a műemlékvédelem Európa-díját adományozza két európai városnak. Az alapítás esztendejében még nem ítéltek oda díjakat. Először 1974-ben adták át a műemlékvédelem Európadíját az elzász-lotharingiai Colmarnak és a dániai Svanekének. S 1975-ben az Európa-díjat a hollandiai Deventer és a magyarországi Sopron városa kapta. A Michelangelo portréjával díszített érmet dr. Walter Frodl, a bécsi műegyetem tanára, az Alapítvány kuratóriumának az elnöke adta át Sopronban, Sopron városának. Az Európa-díj odaítélésének indoklása szerint azért esett a választás erre a nyugat-magyarországi városra, mert itt „példamutató tervszerűséggel” tárják fel a múlt emlékeit, s példamutató tervszerűséggel állították helyre a történelmi városközpontot. Végül is Nagycenk, Sopron — építeni! — üzenetét hoztam az ország széléről haza. Abda. Ifjúsági gyászünnepség Radnóti Miklós vértanúhalálának színhelyén MTI—Danis Barna felvétele Bajcsy-Zsilinszky Endre emléktáblája MTI—Tulok András felvétele A fertőrákosi Barlang Színház bejárata MTI—Fényes Tamás felvétele A Fertödi kastély-múzeum MTI—Járay Rudolf felvétele egyik szobája Az ősi pannonhalmi apátság MTI—Járay Rudolf felvétele A fertőd! kastély MTI—Járay Rudolf felvétele
