Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-05-22 / 11. szám

Müller Kati — versenyző korában — Nem fárasztó a sok kötelezettség? — Talán abbahagyom a versenysporttal való foglalkozást. Most épül Kőbányán — ahol lakunk — egy művelődési ház. Ott elvállalom a gyermelktoma vezetését. Ez igazán kedvemre való. És mindenképpen abba akarom hagyni a rohanást. — Azok, akik a tévé képernyőjéről is­merik, mindig derűsnek látják... — Pedig a tévében 18 adást szoktunk fel­venni egyvégtében, és ez iszonyúan meg­erőltető. Fizikailag is, szellemileg is. De az ember mégsem csinálhatja szomorú képpel, ezért látnak a tévénézők mindig jókedvűnek. Igaz, egyébként is derűs az alaptermészetem. — Mi hiányzik az életéből? — Elsősorban az, hogy nem lehetek so­kat együtt a kislányommal. A férjem — foglalkozása miatt — mindennap ötkor kel és korán fekszik. Én általában este fél hét után érek haza. Olykor kedvem volna sokáig olvasni, de őt zavarja a fény. A sok munkának egyik célja az, hogy na­gyobb lakáshoz jussunk. Tulajdoniképpen más mindenünk megvan, csak az idő hiányzik, a kötöttségektől mentes, nyu­godt idő. — Mi a megoldás? — Talán az, hogy csak a legfontosabb dolgokra kell figyelni, csak azokkal ér­demes törődni. Nagyon szeretem a festmé­nyeket, kerámiákat, amíg volt időm, ma­gam is sokat rajzolgattam. Egyszer majd szeretnék festményeket vásárolni... Bi­zony sók mindent szeretnék. Persze az az igazság, ha néha terhesnek érzem is a ren­geteg elfoglaltságot, a mesterségem örö­met ad. Az utóbbi időkben az egyetemen a fiatalok egyre jobban megkedvelik a sportot, a mozgást. A bölcsészkaron a lá­nyok, nem is olyan régen a legkisebb testi erőfeszítéstől is viszolyogtak. Nekem ez idegen, furcsa dolog volt, hiszen az én éle­tem szinte csak mozgásból állt, nekik ke­vés, inekem sok jutott belőle. Én úgy kép­zelem el az embert — magamat is, őket is —, hogy az élettől mindkét dolgot el­várja, s mindkettőt megadja életének: azt is, ami szellemére, azt is, ami fizikumára vonatkozik. Tanítványaimat arra nevelem, hogy ismerjék meg a mozgás örömét, ma-­­gamat arra, hogy hozzájussak a szellem öröméhez. Ügy gondolom, akkor elégedett az ember, ha ebben is egyensúlyt talál. TESTNEVELŐ TANÁR kólába került tornatanárnak. 1974-ben ki­nevezték az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem testnevelési tanszékére oktatónak. Hosszabb ideig a női tornászválogatott ed­zője volt. — Heti 14 órát tanítok az egyetemen, 21 óra elfoglaltságom van a Honvéd női tor­nász csapatánál, a Thália Színházban he­tenként egyszer kondíció tornát vezetek, pontozó bíróként működöm különböző tor­naversenyeken, itthon és külföldön is... Ezenkívül: a televízió egyik népszerű műsorának, a mindennap jelentkező tévé­tornának egyik összeállítója és „főelőadó­ja”. Szerepel a másik közismert testneve­lési műsorban a „Mozdulj” adásban is. A tévé képernyőről ez egész ország ismeri kicsit „tomatanámősen” szigorú, mégis kedvesen gyerekes arcát, százötven-egyné­­hány centi magas, 48 kilós, karcsú, kecses hajlékony alakját. Ez az ismeretség továb­bi kötelezettségeket ró rá: a televízió sport­rovatának munkatársaival együtt gyakran jár vidékre, különböző intézmények meg­hívásainak tesz eleget. — 1966-ban mentem férjhez. Férjemmel, Száll Antallal a tókiói olimpia után ren­dezett ünnepségen ismerkedtem meg; ő szintén olimpikon volt, gyorsúszó. Most a Budapesti Vasutas Sport Klub úszó óvodá­ját vezeti. 1970-ben született a kislányunk. Szóval számos hivatalos elfoglaltság mel­lett a háztartás vezetésére, a gyermek ne­velésére is időt kell szakítanom. Ez a leg­nagyobb gond: az idő. — És hogyan oldja meg ezt a gondot? — Nem tudom, de nagyon szeretnék so­kat olvasni, színházba, moziba járni, utaz­ni, nyaralni... szeretnék sokat együtt len­ni a kislányommal^ de jószerint semmire sincs időm. — Hogy bírja erővel? — Fizikai erővel bírom. Együtt mozgok tanítványaimmal, az egyetemi sportfoglal­kozásokon és az edzéseken is. Nincs rajtam semmi súlyfelesleg, jó kondícióban vagyok, akárcsak versenyző koromban. Csak oly­kor belül fáradok el. — Mennyit keres? — Az egyetemen 2500 forintot, az edző­­séggel 2500-at, ehhez jön még a tévé, a külön torna, a versenybíróság tisztelet­­díja. Egy sportoló kora ifjúsága — bár köte­lességekkel zsúfolt, — mégis eseménytelen. Naponta ismétlődő edzések; monoton, ne­héz ritmusban érlelődik a siker, a hírnév, a teljesítmény, amely végül is értelmet ad minden fegyelemnek és áldozatnak. Müller Kati kilenc esztendős volt, ami­kor tornászni kezdett a Vasasban — An­gyalföld legrégibb, legszebb hagyományú sportegyesületében. — Angyalföldön születtem, ott is nőt­tem fel, a gyermekkorom minden emléke odaköt, és nagyon erősek ezek a kötelé­kek, mert szép gyermekkorom volt. Édes­anyám, aki kilenc esztendős korában ár­ván maradt, és magára hagyatva küzdött helyéért a világban, nekem meg akarta adni mindazt, ami neki egykor hiányzott. Az az igazság: elkényeztetett, a széltől is óvott. Olyan szeretetten nőttem fel, hogy a mai napig visszakívánom. A dédelgetett kislányról (akinek apja textilfestő, édesanyja pedig síkkötő szak­munkás volt), tizenegy éves korában az egyik sportlapban már fénykép jelent meg. (A copf 06, masnis, ártatlan tekintetű gyermek derűsen bámul a világba.) — Pici voltam és egyetlen bajom volt csak, hogy balkezesnek születtem. Nem­csak a külsőm volt gyermekes, hanem vi­selkedésem, gondolkodásom is. Ennek a kislányos viselkedésnek előnyei is vannak: mindig hallgattam az edzőim szavára, ter­mészetesnek tartottam az igyekvést, a szor­galmat, mindig megbíztam az emberek­ben ... és sose fizettem rá. öt évvel később a copfos kislányt — aki még akkor is térdzokniban járt — meg­hívták a magyar női tornász válogatott keretbe, 1969-ig részt vett minden nagy világversenyen, világbajnokságon, olim­pián. Élete szinte azonosult a sporttal. — Pedig nem akartam sportolni; a kez­det kezdetétől a tánc, a balett vonzott, in­kább ahhoz voltak meg az adottságaim is. Mozgásom ösztönösen jó volt, de amihez a tornában erő kell — például a felemás korlát — az sose ment nekem igazán. 1961-ben érettségizett, utána felvették a Testnevelési Főiskolára. 1965-ben kapott diplomát. Három évig az Egyesült Izzó munkalélektani laboratóriumában dolgo­zott, aztán egy sporttagozatos általános is-A testnevelő tanár kislányával TÍZET KÉRDEZEK László sem? Mednyánszky sejtelmes, megragadó, fojtott felvidéki erdőrész­leteire gondolok. A teremőr — a het­venhat esztendős Soós Sándorné — leg­inkább Munkácsyt kedveli. Két karosszékben ülünk, az egy mellett Stróbl Alajos „Anyám”, a má­sik mellett Stróbl „Perszeusz” című márványszobra áll. A látogatók áram­lása meg tart tovább. Angol, orosz, né­met szót hallani. — Vannak otthon festményei? — A férjem szűcs volt, 1949-ben halt meg. özvegyasszony vagyok, két fiam, két unokám, egy dédunokám van, a pesti oldalon lakom a Damjanich ut­cában. Valódi festményeim nincsenek. De Munkácsy mellett nagyon szeretem Mednyánszky Lászlót. Megkértem egy másolót, s az lemásolta nekem Med­nyánszky egyik művét. Azt őrzöm csak otthon. — Mit kell tudnia egy teremőmek? — Tudnia kell, hogy milyen felbe­csülhetetlen értéket bíztak az őrizeté­re. Egy teremőmek mindig figyelnie kell; éberen, de szeretettel, és észrevét­lenül. A tárgyakat a látogatónak meg­érinteni nem szabad. S ha ilyet tenne valaki, figyelmeztetni kell, de udvaria­san. Halkan kell beszélni. S tudni min­den kép alkotójának a nevét. És min­den kép címét. Eszembe jut a Picasso-képek lopása és a sok újsághír, a nagy múzeumi tol­­vajlásokról. — Látott-e már, észrevett-e már lo­pást vagy lopási kísérletet? — Nem. Még soha. Remélem, nem is fogok látni. Hogyan hatoljak belső világába, ahol rejtett gondolatait, ízlését őrzi? — Van-e olyan szín, amelyet külö­nösképpen szeret, s ha van ilyen, azt a kedvelt színt melyik képen fedezte fel? Arca rezdülésén látom, hogy van ilyen. Hogy már elgondolkozott ezen. — Szinyei Merse „Majális”-a jut az eszembe. Azt a gyönyörű zöld színt sze­retem. A füvek, a rétnek a színét. Em­lékszik arra a részletre, amikor egy szalmakalapos vendég a fű közé rejtett boros fiaskóhoz lehajol? Nos, ez a zöld az, erre gondolok, amely a boros üve­geket veszi körül. A zöldet szeretem, ha nem erőltetett. A pamacs zöldet nem szeretem. Csak azt kedvelem, ahogy Szinyei Merse vagy Ferenczy Károly festette meg. — A Nemzeti Galérián kívül milyen más — vagy idegen országbeli — kép­­gyűjteményt látott? — Jártam már Moszkvában, Kijev­­ben, Leningrádban. A moszkvai Tretya­kov — régi és új orosz festők gyűjte­ménye — olyan, mint a Galéria. S Le­ningrádban megnéztem az Ermitázst. Gyorsan futottuk át, mert társasutazá­son voltam. Szerettem volna legalább négy hétig ott maradni, a termekben bolyongani. — Arra kérem, mondjon el néhány jellemző észrevételt a Galéria látoga­tóiról? — Az emberek megilletődötten lép­nek be. Félnek a márványra lépni. A Galéria épületrészének legnagyobb te­rületét vörösmárvány fedi. Miért nem adunk papucsokat? — kérdezik. Min­denki áhítattal lép be, mint egy temp­lomba. Az a legjobb, amikor egy-egy régi látogató fölismer, s azt mondja: maga soha nem fog megöregedni. — Járt-e már korábban a királyi pa­lotában mielőtt a Galéria ideköltözött? — Amikor kicsi volt a két fiam, fel­hoztam őket a Várba, de a királyi pa­lotán belül soha nem jártam. Csak most. Néha átmegyek a bálterembe, s bejárom a volt tróntermet is. Különös érzés. A bálteremben szoborkiállítás Részlet a Galériából (Gábor Viktor felvételei) van. Az egész trónterem fehér már­vány. Újjáépítését most fejezik be. Ha teljesen elkészül, e fehér márvány te­rembe kerül a régi magyar gótika, amelyet a Szépművészeti Múzeumból hoznak át. — S mi maradt meg a régi királyi trónteremből, eredeti állapotában? Egyszerűen felel: — Csak a kilincsek, kérem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom