Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-24 / 9. szám
A Bécsi Magyar Kultúr- és Sport Egyesület farsangi bálja: a gyerekcsoport Az ifjúsági csoport Rózsa néni gúzsalya mellett Rózsa nénit tavaly ismertem meg, amikor már nem élt. Ezenkilencszázhetvenben halt meg, 76 éves korában, egy moldvai csángó faluban, Klézsén. Korunk egyik legkiválóbb ballada- és 'népdalgyűjtője, Bartók és Kodály méltó örököse, a Kolozsvárott élő Kallós Zoltán mutatta be, természetesen nemcsak nekem, hanem sok tízezernyi olvasójának a bukaresti Kriterion könyvkiadónál megjelent „Űj guzsalyam mellett” című kötetben. Alcímében ő maga is bemutatkozik: „Éneklettem én özvegyasszony, Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa, 76 éves koromban, Klézsén, Moldvában.” A kötet belső címlapján ott van maga Rózsa néni. Magas homlokú, erős orrcsontú, nemes fejtartású asszony, fejétől derekáig hullik a hófehér fejkendő, a tartós gyász jele, hiszen amikor a fénykép készült, még csak egy éve vesztette el férjét. Hímzett és varrottas fehér háziszőttes, bő derekú és bő ujjú, csuklóban zárt, a nyakánál zsinórral összefogott ing van rajta, és az a körültekerős szoknya, amelyet a moldvai csángó magyarok, de sok helyen az erdélyiek is falának, vagy fotónak neveznek, a román fota szóból. Kallós Zoltán a kötet végére magyarázó szójegyzeteket is illesztett. mert a moldvai csángó nyelvben sok a ma már kihalt, régies, vagy a román eredetű szó. A fatát így határozza meg: „Téglalap alakú, alján körbe futó virágos lila csíkos, házilag selyemből készült, szoknyaszérűén a test köré tekert női ruhadarab.” A csángó öregasszony képe, jobbjában a guzsallyal, baljában a fonallal, és a régen hallott erdélyies szó egyszerre visszavisz a négy évtizeddel ezelőtti múltba. Szályka Rózsa dalainak szövegét olvasom, kottájukat szolmizálom, és közben egy nagyon régi dilit hallok. Ezerkilencszázharmincnégyben hallottam először, a Kárpátok innenső oldalán, Csíkban, amikor Németh Lászlóval, Keresztúry Dezsővel és Szabó Zoltánnal elindultunk Romániába, az akkori melldöngető hazafiaskodással szembeszegülve, előbb a Kárpátokon túli Romániába, Gusti professzor faluszociológiai módszerét tanulmányozni. Visszafelé jövet Csíkban, Tamási Áron szülőházánál hallottam ezt a dalt, amelyben ez a fota szó először ütötte meg a fülemet. Talán sikerül összeraknom ennek a félig nótának, félig balladának a szövegét, a dallamát se felejtettem el: ,.Asszonyok, aszszonyok — Hogy legyek társatok, — Mivel pákarongyot — Mosni én nem tudok. — Kapom a fotámat, — Megyek a misére, — Beülök a székbe — Ott én magam úgy viselem, — Hogy ne vegyék észre...” Ez székelyföldi dal, hiába keresném Kallós Zoltán kötetében Szályka Rózsa csángó énekei között. De találtam helyette sok mást, Kallós Zoltán bevezető pontos statisztikája szerint 26 balladát, 36 keservest és bújdosó éneket, 59 szerelmi dalt, 31 tréfás dalt, 11 párosító dalt, összesen 163 dalt, 3786 verssorral, a magyar nyelv és a dallamvilág mesebeli kincsesházával. Ez a klézsei öregasszony áténekelte az egész életét. Kallós lejegyezte erről szóló vallomását is: „Sze nem es hallgatok soha... Örökké dönnögök valamit. Ha nem tudnék énekelni, nem es tudom mi lenne velem.” És mi lett volna velünk, szegényebbek lennénk a sok országban élő magyar nép egy közös gazdagságával. Kallós Zoltán tizenhét évig, 1955 és 1972 között több úton gyűjtötte a dalokat, egy ideig a közeli moldvai Lészped faluban volt tanító, s akkor gyakran felkereste Rózsa nénit. Ö maga is vallomásszerűen emlékezik meg erről: „Elmondhatom, hogy a vele eltöltött időt életem legszebb napjai közé sorolhatom.” Én magam meg azt mondhatom, hogy e könyv forgatása, a versek olvasása, a kötethez mellékelt kis hanglemez meghallgatása, a kották kikopogtatása a zongorán, utóbbi éveim legszebb órái közé tartoznak. Most a bőség zavarával küzdők, hogy ízelítőt adjak ezekből a jó ízekből, a természet fakasztotta hasonlatokból, lelki gazdagságból, szívbéli őszinteségből, és olykor szinte szürrealista magasságba emelkedő költői képekből. Nem tehetek másként, mint a régiek a Bibliával: a lapok közé nyomom a körmömet és felütöm valahol. Szerencsém volt, az egyik legszebbre találtam, a sárga sárkánykígyóról szóló balladára, amelynek alcíme „A szeretet próbája”: „Anyám, iédes anyám — Lefeküdtem vala — Alomvíz martjára, — Csengő bokor alá. — Biébútt kebelembe sárig sárkánykígyó — Ügy eszi szívemet, hirvassza szörnyemet.” (Szinnye a színe szó csángó alakja.) A lány azután kéri bátyját, húgát, hogy vegye ki kebeléből a sárkánykígyót, de azok nem merik, míg végül mátkáját kéri, „s ő csak biégyula — s ő kiragadá, — úgy vágá zasztalhoz, — ugyan megcsendüle”. E ehhez Szályka Rózsa még prózában hozzáteszi: „mert a sárkánykígyó egy nagy csomó pénz vót...” Melyiket szeressem a szerelmi dalok közül? Talán ezt: „Kövecses víz martján — Felnőtt liljomszáí — Nem szereti helyét — Ki akar asszani. — Ki kell onnan venni, — S új helybe kell tenni. — Oj helybe, küő kertbe — Szemem eleibe. — Hátha megfoganik, — Nekem szerencsémre. — Nekem szerencsémre — S másnak bosszújára. — De nem az e virág — Ki e kertbe virág, — Hanem az e virág — Ki utcákon sétál, — Pántyikás fejvei jár. — Pántyikás fejvei jár, — Genge gyócsingben jár.” Búcsúzóul még egyet a nótákból: „Szegén Győri bíró — Hol eszik vacsorát? — Külső korosmába — Süti a szalonnát. — Issza piros borát — Gondolja hazáját — iédes apját és anyját — S ez ő lakta fődjit.” Ehhez is hozzátett Rózsa asszony egy bölcs prózai sort /magyarázatként: „Egy ullyan hány-vetődött vót, járta a világot... .” Flamingók New Budán VII. Megkapaszkodni! Ez volt a legfontosabb. S bár a tragikus, kalandos történetek a tetszetősebbek, elismerésünk mégis azoké, akik — igaz, anyagiakkal is —, de elsősorban munkával, kitartással bírták a mostoha körülmények versenyét. Üjháziék, Madarászék, Vargáék. „Varga Ferenc példának okáért 2250 dollárral indult el Londonból az 1851-ik év végén — írja Xántus János. — Az út és a bevásárlás az ide legközelebbi városba, megemésztett 680 dollárt, háza került 800 dollárba, a többi épületek 150-be. 500 dolláron marhát, birkát, sertést vásárolt, a kezében csak valamivel maradt több 100 dollárnál. A 640 hold földet csak öt év múlva kell lefizetnie. Az első év óta, kényelmesen élt, másodikban már el is adott. Így három rövid év alatt a 2250 dollárból már legalább 12 000 dollár lett!” „Mindamellett, Madarász József, aki az ötvenes évek végén látogatóban járt kint testvérénél, a számoknál pontosabban fejezte ki azt a kettősséget, amely a New Buda-i magyar telepesek sorsát jellemezte: »■Hát öcsém, a miniszterné asszony főz, fej, süt. mosogat. S míg Varga alispán uram most kapálja kukoricáját ekével, alispánná asszonyom noha e napokban várja magát, kapálgat utána ...« A ház — benne összegeződött hőseink legfőbb, s legnagyobb erőfeszítése. Akinek háza van, annak otthona is van. Akinek otthona, az már otthon van. Otthon, a tágasabb környezetben: az országban, a földrészen. Aki pedig otthon van, az már vendégeket is fogadhat. A flamingók bizonyára sokat marakodtak apró-cseprő ügyekben; de bizonyos, hogy összetartottak a fontosakban. Például a telepedés gondjainak megosztásában. Amint Üjháziék a sátorból a megvett öreg faházba költöztek, lett más lakója a sátornak; s amint házuk felépült, volt kinek átengedni a régit. Vargáék először nála laktak és azután Majthényiék Vargánál. Megosztották a fedelet és megosztották a fedél felhúzásának munkáját is. Az ünnep és mulatság ritka, a gondok sűrűbbek. A pénz, magyarán: a tőke-, minden buzgalom és jó szándék mellett is, a farmergazdálkodás fellendítésének nélkülözhetetlen eszköze. Az alkalmi ajándékok, a segélyek részint idővel elapadnák, részint csak foldozásra elegendők; beruházni általuk nem lehet. Komoly tőkével azonban a telepesek többsége nem rendelkezett. Kimentett vagyontöredékekből és hazulról küldött családi juttatásokból kellett, szívós takarékossággal összerakniuk a beruházásokhoz elengedhetetlen összeget. Ráadásul a birtok, a gazdálkodás alapja, a föld is változatlanul bizonytalan volt a talpuk alatt. A kongresszus húzta-halasztotta a döntést a földajándékozásról, mert más, számára fontosabb belügyekkel volt elfoglalva. Márpedig a bizonytalanság a legtöbb telepedőben további bizonytalanságokat keltett. A világnak olyan tájáról szakadtak ki, ahol a föld tartós birtoklásának nagy hagyománya és jelentősége volt! Mindamellett, telepeseink fizikai és lelki teljesítmény dolgában jobban vizsgáztak, mint „előképzettségük” alapján várhattuk tőlük. Esztendők múltán visszapillantva, farmerpályájuk alapján nagyjából ekként osztályozhatjuk őket: a beérkezőkre, akik néhány esztendő után árutermelésre is képeseknek bizonyultak (például Varga Ferenc); a megkapaszkodókra, akik birtokukkal saját létük fenntartását biztosítják csupán (Üjháziék); akik fiaskót vallanak és feladják (Majthényi); a proletarizálódókra, akik megmaradnak ugyan, de csak más földjén, munkájuk után élnek, saját birtokhoz sosem, vagy csak átmenetileg jutnak (Katona Gábor)); s végül a kóbor lelkek, kik sehol sem találják helyüket. Az anyagi lét és állapot köztes és átmeneti változatai persze bőven előfordulnak. Boldog volt-e Üjházi László házassága? — Ezt mai szemmel és mai felfogással megválaszolni lehetetlen. Anynyi bizonyos: roppant érzelemmel ragaszkodott feleségéhez, aki neki nyolc gyermeket szült. Halála napjától a panasz és sirám többé nem múlik el ajkáról, és élete értelmét már soha nem leli. Letargiáját növeli, hogy Kossuthba vetett reményeiben is csalatkozik. Kossuth megírja neki, hogy esze ágában sincs letelepedni Amerikában, noha a kongresszus határozata kifejezetten azzal a kiegészítéssel született kiszabadítására, hogy Törökországból egyenesen Amerikába utazik, s ott is marad. Mindezek, s más okok is arra késztetik, hogy feladja nagy álmát, New Budát, és melegebb éghajlat alá költözzék. Mióta forgatta fejében a továbbvándorlás gondolatát, nem tudjuk. Megfogható, mert leírt és fennmaradt nyomát Üjháziné halála után két és fél hónappal, december 19-én találjuk: „A tél jóval keményebb, mint tavaly volt és így naponta érlelés felé indulnak gondolataink enyhébb tartományt fölkeresni. Igaz, hogy szomorú állapotunk nagy oka meg nem nyugvásnak — írja Üjházi haza, s a következő, 1852-es év januárjában már részletesebben is indokolja elhatározását: — Két éve immár, hogy Amerikában vagyunk és még mindig a legbizonytalanabb állapotban. Még semmi tulajdon földet nem bírván, szegény jövendőnknek eddigelé semmi alapját sem vethetjük meg. Tulajdon nélkül az igyekezet sem lehet olyan, minő megkívántatik a siker biztosítására. A föld adományozás iránt a remény enyészni látszik; foglaló squatterek ezentúl nem lehetünk. Állandóbb állapotot kell megkezdenünk itt, vagy akár más vidéken. Elhatározásunkat e tavaszon túl nem halaszthatjuk, különben tehetségünkből kifogynánk anélkül, hogy további megélhetésünk csak némileg biztosítva lenne .. Időközben eljut a hír New Budára, hogy Kossuth és kísérete hamarosan Amerikába érkezik. Hogy várta! S hogy várja még most is, noha: „Nem megyek közibük, részt veendő nagyszerű fogadtatásukban. Lelkem állapota nem a világ zajába való. Óh! Máskor, hogy hevült volna vérem ilyen esemény felett!” Reménye mégsem enyészett egészen: „Fő emberünk megjelenése kedvező fordulatot adhat kivándorlásunk ügyének!” Február 14-én, miután „valahogyan átnyomorogtuk a télnek keményebb részét, mondhatom, bizon nem kevés szenvedések közt”, végképpen elhatározza magát: „Ha a főnökünktől engem más lépésre határozó levelet hó végéig nem kapok, el vagyok határozva március közepéig indulni Arkansasba és Texasba, hogy az ottani melegebb vidékeket megvizsgáljam ... Lóháton fogjuk tenni az utat, mert vaspályán, vagy folyókoni gőzösökön menve, mit sem lát az ember a vidékből, mit sem tapasztal, a vidék kiesmerésére nézve. Ez az oka, hogy maguk az amerikaiak nem ismerik az országot." Az indítékok egyszerűek és meggyőzőek: minden ígérgetés ellenére, a kongresszus változatlanul húzza-halasztja a föld ajándékba adását (s nem is adja soha, csak megváltásért, 1858-ban). Bizonytalanra pedig nem lehet gazdálkodni, még kevésbé beruházni. Anélkül viszont a birtok nem jövedelmező, s az élet kényelmetlenségei nehezen viselhetőek: „Az itteni építési mód teljességgel meg nem felel az éghajlat zordonságának és ha itt kellene megmaradnunk, akkor egészen más modorbani lakóházat kellene építeni." Az előző tél ugyan enyhébb volt, viszont olyannyira csapadékos, hogy kis híján kimosta őket is, a vetésüket is. Üjházi csalódott a hazával szemre oly rokonnak tűnő tájban. A Kárpát-medence éghajlata bár változékony, azokat a szélsőségeket mégsem ismeri, amelyekkel az iowai farmereknek kellett megküzdeniük, hogy alkalmazkodhassanak hozzá. Újháziban pedig amúgy is kevéssé élt bármiféle alkalmazkodás képessége, S amikor arra célozgat, hogy ha Kossuth más vidéken kívánna letelepedni, ő szívesen követné — o baráti hűség mellett alighanem ott motoszkált a remény: jó ürügy lenne arra. hogy nem önszántából adta fel lowát... Végül Kossuth személyesen világosította fel a — számára — keserű igazságról. Igaz, nem utazott elébe, s h-ozzá, New Yorkba, érzelmi okain kívül alighanem azért is, mert nem volt elég pénze az útiköltségre. De midőn elhatározta, hogy új birtokot keres délen, útját úgy időzítette, hogy egybe essék Kossuth amerikai kőrútjával. 1852 márciusának elején indult el Pomutz György társaságában felderítő útjára s március 13-án találkozott Kossuth-tal St. Louisban. Könnyezve borultak egymás keblére, s ugyancsak könnyezve váltak el egy heti együttlét után március 20-án Napóleonnál, hová a Mississippin hajóztak le. De Kossuth egyértelműen kifejtette Újházinak, hogy megítélése szerint Európában a nagyhatalmak versengése nyomán hamarosan kitör a háború, amely alkalom egyben a magyar függetlenségi harc felújításához. Ha azonban akár ő, akár az emigráció derékhada Amerikában várja a pillanat eljövetelét, arról feltétlenül lekésik, hiszen hetekbe telik, amíg egy hír átjut az óceánon, újabb hetekbe, mire elérkezik az őserdő mélyén levő magyar telepre, s azután még hónapokba telhet, amíg az emigránsok hajóra ülhetnek, s Európába érkezhetnek. Nem, nekik a magyar határ közelében, Török-, vagy Olaszországban kell várniuk, s addig is ébrentartani a hazában a felkelés vágyát, szellemét! Nézetkülönbségük áthidalhatatlan volt, s elváltak egymástól anélkül, hogy megegyeztek volna. Mindegyikük ment a maga útján. Szó szerint is: Kossuth folytatta körutazását, Újházi pedig felderítő útját; — s átvitt értelemben is, amennyiben Kossuth holtáig vívta meddő harcát kívülről a nemzeti függetlenségért, Üjházi pedig mind messzebb távolodott a gyakorlati politikától, de holtáig nem kért amnesztiát, s nem tért vissza Magyarországra. Egyelőre azonban, ötvenhét esztendősen (!), többezer mérföldet lovagol, gyakran a szabadban hál, s amikor megfázik és belázasodik, úgy gyógyítja magát, hogy többször megfürdik egy patak jéghideg vizében! Arkansas nem nyeri meg tetszését, Texas annál inkább. San Antóniában megismerkedik egy Riotte nevű emberrel, akit megbízott, hogy a város által árverésre bocsátandó földből számára vegyen meg 500 holdat. Mozgósítja minden hazai erőforrását hozzá, s áruba bocsátja New Buda-i birtokát. Fiúgyermekei máris indulnának, lányai azonban nem... Mindössze 15 esztendős kamaszlánya ugyanis beleszeret Madarász László fiába, s New Budán kíván maradni. Sokan pártolják a házasságot, de Üjházi nem egyezik bele, mert a fiatalokat túlságosan fiataloknak tartja, s Madarász Vilmost ráadásul állhatatlan, gyenge jellemnek ismeri. S mert a lány megmakacsolja magát, kitagadja, s nélküle vág neki a Texasba vezető hosszú útnak. Az idő később öt igazolja, s megcsalt, megszégyenített lányának végül, esztendők múltán ő ad menedéket, sőt egy kis birtokhoz segíti, ahol felnevelheti fiát. Klára lánya, aki ekkor már túl van harmincadik esztendején, s vénlánynak számít, szintén párra talál: a német család — amely megveszi Üjházi birtokát. —, egyik tagja: Joseph Kellerschon kéri meg kezét, s Üjházi tőlük is azt kívánja, hogy tartsanak vele. Erre a férfi nem vállalkozhat, s Klára nélküle követi apját, de levelezésben maradnak, s néhány esztendő múltán Kellerschon a lány után megy Texasba. Házasságuk boldog, de nagy felháborodást kelt az Újházi-családban, mert a férfi parasztszármazású. Csak az öreg Üjházi teszi magát túl a meggyökeresedett nemesi előítéleteken, s érti meg leánya választását. Birtokát eladva, holmiját összecsomagolva és hajóra rakva, Üjházi most már másodszor kel útra, hogy gyermekeivel együtt, lovon áthaladjon északról délnek, majdnem az egész Unión. 1853 májusának végén kezdődik vándorlásuk és augusztus végén érnek San Antóniába. Újházi nem akarta felesége sírját magára hagyni közömbös idegenek között az őserdőben, ezért inkább kiásta koporsóját, és magával vitte délre. Birtokának egy kies helyén temette el ismét, remélve, hogy ott örök nyugalomra lel. (folytatjuk) Bogáti Péter 10
