Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-24 / 9. szám
Pátxay Pál: Kenyérszelő nő Kiss István: Munka (bronz kisplasztika) Karú ex D. István: Asszonyok (tempera — Városi Tanács, Hódmezővásárhely) Németh József: öregember fűrésszel (olajtempera) Somogyi József: Egy prés emléJ A munka és a munkás, képzőművészetünkben Évente mintegy 150—200 szobrot állítanak fel hazánkban, parkokban, művelődési házakban, iskolákban, középületekben, kórházakban. Ez mennyiségi mutató csupán. De gondoljuk csak el: tíz év alatt 1500—2000 kisebb-nagvóbb méretű új szobor Magyarországon! Ez a lenyűgöző menynyiség természetes feszítőerő a minőség irányában. Művészi alkotásokról lévén szó. természetesen csak az utóbbit fogadhatjuk el döntő tényezőként. A vizuális művészetek iránti érdeklődés, kiváltképp az elmúlt tíz esztendőben, megnőtt hazánkban. Ez az érdeklődés természetesen nem korlátozódik csupán Magyarországra, hiszen a magyar képzőművészet szerves része az európai művészetnek, sőt. a napjainkra jellemző információ sebesség révén immár az egyetemes művészetnek, amelyben lassan, nagy erővel hat az ázsiai, afrikai, amerikai népek vizuális kultúrája is. Tehát a magyar képzőművészetről, vagy annak akár csak egy részéről sem lehet önmagában, elkülönítve beszélni. „Művészi autarchia nincs és nem is lesz soha” — írta a 40-es években Dési-Huber István, aki nemcsak a szocialista magyar piktúra és grafika egyik kiemelkedő alakja, hanem művészeti írónak is jelentős. Gondolom, az a megállapítása is érvényes, hogy a művészet, mint az emberi szellem egyik megnyilvánulása, mindig magán hordja korának ismérveit és törekvéseit. Márpedig korunkat nem a dolgok vagy az emberek eszményesítése érdekli, hanem azok megismerése, összefüggéseik megértése, törvényeik megállapítása. Már a harmincas években, sőt előbb is megfogalmazódott az az igény, hogy művészetünknek modernnek kell lennie. A már idézett Dési-Huberrel szólva „művészetünk gyökereinek az emberi lélek legtávolabbi zugába is el kell érnie, csak így szívhat fel minden életnedvet magába; emellett vissza kell állítanunk a kutatómunka becsületét is. Adatokra van szükségünk, s egy olyan festői módszerre, melyben él a múlt életrevalósága, de magában foglalja az új vívmányokat is, egyszóval valóban napjaink világszemléletét fejezi ki. Az ábrázolás nem lehet valaminek puszta lerajzolása vagy lefestése, hanem mindama festői, téri pszichológiai, társadalmi és más adatok összege, mely a megfigyelés, a tanulmányozás, majd az alakítás alatt a festői érzék-tudat, sőt tudat alatti világában képpé alakul. Az új festői szemlélet valahol itt érintkezik az új tudományos világszemlélettel.” A mai magyar képzőművészetben — az 50-es évek gyakorlatától eltérően — nem csupán témában, sőt talán elsősorban nem abban, hanem kifejezésben, atmoszférában, mondhatni, lelkében fogalmazódik meg a dolgozó ember szemlélete. Ez többé-kevésbé áthatja még a nonfiguratív műveket, sőt az „absztrakt művészet” körébe tartozó munkákat is. Az elmondottakból is következik, hogy a magyar képzőművészet, mint az európai képzőművészet általában, meglehetősen vegyes képet mutat. Sokféle törekvés ölelkezik, birkózik. vagy metszi egymást: alig van az egyetemes művészet, nek olyan irányzata, amelynek nyomára ne bukkannánk a magyar művészetben. Mindazonáltal van valami sajátos vonás, amely a magyar piktúrát, szobrászatot, sőt fotóművészetet is megkülönbözteti más népekétől, és éppen ezáltal gazdagítja az egyetemes művészetet. A szobrászattal kezdtem. Hadd folytassam a festészettel, a gobelin-művészettel, a kerámiával, s bár erre vonatkozóan nincsenek statisztikai adataim, szép számmal kerüld nek elhelyezésre, felállításra középületekben mozaikok, freskók, textíliákból készült térelválasztók, pannók. Mindez nemcsak arra utal, hogy az állam nagyvonalúan támogatja a képzőművészetet, hanem arra is, hogy az egyes vállalatok, üzemek vezetőségei az érdeklődés és a közszellem serkentésére. mondhatni nyomására mindinkább foglalkoznak a képzőművészeti díszítés lehetőségeivel, sőt igénylik és igénybe is veszik a képzőművészeti alkotásokat. A magyar társadalmi viszonyok, érthető módon, mindenekelőtt a fotóművészetben tükröződnek, amelynek egyik fontos eleme a hitelesség. Nemrégiben sokat vitatkoztak Féner Tamás riportfűzérén. amely a magyar fotográfia nagy' hagyományát, a szociofotót” óhajtotta megújítani. Féner nem heroizál. Nem táplál mítoszt. Együtt van modelljeivel, és igyekszik a lehető legközelebb kerülni hozzájuk. Az Oravecz István mozdonyvezetőről készített felvétel, ahogy az idős munkás egy pillanatra megáll a mögötte felmagasodó lokomotív előtt, fáradtan, hazafelé mentében, abban annyi meghittség van, annyi hétköznapi poézis, hogy lényeges és bonyolult mondanivalóját közvetlenül érzékeljük. Az egymást követő fotókiállítások rangját egyébként jelzi
