Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-03-27 / 7. szám
A KÖVESDI ROM. A Balaton mellett azt szeretem, hogy amikor már azt hiszem, minden zegét-zugát ismerem, még mindig találok új szépségeket, titkokat, kis csodákat. Valószínűleg így van az ember mindennel és mindenkivel, akit nagyon szeret A Balaton pedig olyan csodálatos lény, az elevennek és a tárgyinak, a lélegzőnek és a szervetlennek, a természetnek és az emberi kéznek olyan közős teremtménye, hogy egyformán illik rá a minden és a mindenki. Itt van például Csopak. Mindenki ismeri, már csak a rizlingjéről is, de talán nincs olyan ember, aki vonaton vagy kocsin végig ne utazott volna az északi parton, ne látta volna a „Csopak” táblát, sőt talán le ts ment a Balatonig, mert az egyik legszebb, árnyas-lombos parti fürdőt Csopakon építették ki. Vagy bekanyarodott Csopak előtt Veszprém felé, a Nősz tori völgybe, és jobb kéz felől látott egy csonka tornyot, a középkori csopaki templom maradványát A torony árván maradt, de a templom hajóját kivételesen nem a tatár, a török, vagy a második világháború pusztította el, hanem másfél évszázaddal ezelőtt a villámcsapás. Az ember tehát azt hiszi, ismeri Csopakot. Azután kiderül, hogy a legszebbről fogalma sincs. Csak be kell menni a faluba, az új telepítésű, széles sorközű szőlők mögött bekanyarodni jobboldalt, nem messze a vasútállomás mögött, a Kossuth Lajos utcába. Itt a házak közé ékelve áll az elpusztult Kövesd falu nem egészen elpusztult temploma. Mert a középkorban a mai Csopak helyén két falu állt, — a másik Balatonkövesd volt. A falunak még a neve is alig maradt fenn, de a kis templomnak mind a négy fala áll, és még így, vakolatlanul, romosán is megindítóan szép. Megmaradt a bejáratnál a márvány küszöb, a sekrestyében egy kis benyűás — ahol nyilván a bort tartották —, megmaradt az egész, utca felé néző, tehát nyugati oromfal és a többit is kiegészítették a mi utolérhetetlen régészeink a kertben és a környékén talált eredeti kövekkel. Az elhagyott, a legerősebb falú épület még néhány évvel ezelőtt a falu bikaistállója volt. Talán ezért is maradt meg, a község óvta, mert szüksége volt rá. Ezen is jól tanulmányozhatja, akinek kedve és érzéke van hozzá, az Árpád- és Anjou-kori magyar teremtemplomok építési módját. Megkapóak az arányok, hiszen nem több az egész, mint egy nagyobb szoba, de a félkör alakú szentély léptékét mesteri kézzel osztották meg a hajóhoz képest. Melengeti az ember szívét, hogy a romot gondozzák és környékét szépen kiépítették. A templomot az utcától vállmagasságig érő fai választja el, erre márványtáblát helyeztek, amelybe belevésték az egykori templom képét és alaprajzát. A kertben kőasztal, kőpadok, székek: a nyári látogatók letelepedhetnek, falatozhatnak, és ihatnak is, mert bevezették egy tiszta forrás vizét, és belül, a kertfalon csapot helyeztek el. AZ ASZÓFÖI PINCESOR. Vagy itt van például Aszófő. Ezt is ismeri mindenki, ha másról nem, Tihannyal közös vasútállomásáról. Akit a nyelvészet érdekel, még talán azt is tudja, hogy nevét egy kiszáradó, tehát aszó völgytől nyerte, mert ennek bejáratánál fekszik, a Tihanyi-félsziget végén. Akinek nem sietős a dolga, az talán már megállt a sorompó előtt, és elindult a műemléket jelző piros tábla irányában. A vasútállomás mögött, igazán macskaugrásnyira, egy még régebbi templomrom, egy ugyancsak elpusztult falué, amelynek — n«n akartam elhinni, de oklevelek bizonyítják — szintén Kövesd volt a neve. Ez a Kövesd a tihanyi apátság faluja volt, a török időkben az utolsó házig elpusztult, csak a templom falai maradtak fenn, de sokkal alacsonyabban, mint a csopaki Kövesd en. Már ezért is érdemes megállni, meg is tettem jónéhányszor, de idén kora tavasszal megint meglepetés ért. Zákanyi Ferenc, akit olvasóimnak már nem kell bemutatnom, egy makulátlan kék égboltú és havas szántóföldekkel szikrázó napon elvitt a vörösmáli dűlőbe, itt van az ország legszebb pincesora. Ezek a présházak megannyi kis-kis paraszti építészeti műremek. Legtöbbnek megvan a régi napsugaras ajtaja, mindnek a dongaboltozatos pincéje, és a pince előtt a hozzátapadó présház. Van itt vagy húsz présház-pince, egymás mellett az út kétoldalún, és mint egy művészettörténeti tankönyvben, tanulmányozhatja az ember a .gesunkenes Kulturgut”, a lesüllyedt művészi érték megjelenését. A présházak építtetői a múlt század elején és közepén kicsiből és kedvükre lemásolták a környékbeli kúriák, úri házak homlokzatát, oszlopait, timpanonjait. Ha festő lennék, csak itt vennék magamnak nyári hajlékot. Vagy nem is kellene festőnek lennem, csak tíz-húsz évvel fiatalabbnak. 1905 Budapest 62. 292. postafiók TALLÓZÁS a szocialista országok magyar nyelvű sajtójából Jugoszlávia Kottái Kovács Béla, Nizzában élő honfitársunk január 24-én az ott élő magyaroknak előadást tartott Jókai Mórról. A másfél órás előadásra több mint százan gyűltek össze. Az előadásban megemlítette, hogy Nagy Bella memoárjai alapján felfedezte azt a házat, ahol Jókai lakott 1903. novemberétől 1904. áprilisáig. A Csárdáskirálynő előadásából: Takács Éva és EH Ital Lelchtaer A Tel-Aviv-i magyarok klubjának főtitkára, Eli Paul Leichtner színművész megírta nekünk, hogy márciusban gálaestet rendeztek 28 magyar művész közreműködésével. Az izraeli magyar művészkolónia szinte minden tagja részt vett az előadáson. A klubban bemutatták az Édes Anna és a Vörös Tinta című magyar filmeket. * Elhunyt Soós István, az Előre című dél-amerikai magyar nyelvű lap alapítója. Soós István részt vett a Magyarajkú Munkások Egyesületének alapításában is, és számos ismeretterjesztő füzetnek volt a szerzője. Mese a négylábú csirkéről H »Hand iá bői kaptak aa alábbi mesét. Szerzője, Anke van Manen van Gemeren mindössze három éve tanul magyarul. íme a bizonyíték, hogy milyen eredménnyel: „Nagy csend honolt a tyúkólban. Minden tyúk mélyen aludt. Néhányon jó kövér gilisztáról álmodtak, mások ábrándosán nézegettek. Csak a nagy kakas volt az egyetlen őrző az ól félhomályában. Egyszerre ropogás hallatszott a békés csendben. Minden tyúk felébredt, a kakas felszállott a legmagasabb rúdra, és minden állat kíváncsian nézett körül. Mi történt? Egy nagy tojásból éppen kikelt egy kicsike csirke. -Éljen az újszülött!* — kiáltott fel egy öreg nagyanyatyúk. -Megjött a gyermekemí* — ujjongott a kismamatyúk büszkén. Azután nagy csend lett, mert mindenki látta, hogy valami különös volt a kiscsirkén. -Hol van a szárnya? Jaj, nincs szárnya!-* — kiáltott egy közelálló szomszédtyúk. így is volt. Á szegénykén szárny helyett it láb volt, mint egy macskának. Senki sem mert a szegény anyára nézni. -Nem lesz könynyű az éleié*, — mondta végül az öreg nagyanyatyúk. -Lehet, hogy a gazdánk azonnal át akarja küldeni szegénykét a mélyhűtőbe.* A szegény anya nagy zokogásban tört ki. -Segítsetek rajtam és kisgyermekemen!* — kiáltotta. "Majd-meglátjuk, lesz valami megoldás*, mondta a kakas. *El ne felejtsétek, hogy e tyúkólban én vagyok az úr. Hajnaltól kezdve elrejtjük a kicsit. Ha éhes, megetetjük jó morzsákkal. Éjjel, ha mindenki alszik, sétálunk vele.* Minden tyűk dicsérte a bölcs kakast. így nőtt fel a kiscsirke. Nappal aludt és éjjel sétálgatott egy kicsit az udvaron. Egyszer egy róka bement az udvarba, tyúkot akart lopni. Csendes léptekkel körüljárta a tyúkólat. Ott minden lény mélyen aludt. Vagy ... nem minden lény. A kis négylábú éppen kiment egy kis sétára. Mikor a rókát' észrevette, azonnal hangosan kotkodácsolt. Az egész tyúkól felébredt. A négylábú gyorsan kifutott az udvarból, és befutott az erdőbe. A róka utána. A négylábú villámgyorsan rohant, amíg a róka kimerültén el nem esett, azután nyugodtan visszament a tyúkólba. Ott minden tyúk ujjongott, és maga a kakas ünnepélyes hanggal köszöntötte a tyúkól hősi megmentőjét. A legbüszkébb pedig a négylábú édesanyja volt. Boldogan mondta: -Én mindig gondoltam, hogy a gyermekem nagyon, nagyon különleges.. .*" — Hogyan fejlődik a Horvátországi Magyarok Szövetsége által irányított továbbtanulás Magyarországon? — kérdeztük Tröszt Sándort, a HMSZ titkárát. — Szövetségünk 1970 óta minden évben odaítéli a magyarországi ösztöndíjakat baranyai és szlavóniai magyar fiataloknak. Igyekszünk úgy alakítani az ösztöndíj-politikát, hogy megteremtsük alkotmányos jogaink alapfeltételeit, a kétnyelvű értelmiségi szakemberek biztosításával. Első ösztöndíjasaink már visszatértek és munkába álltak a vidékünkön. — Tavaly összesen kilencen kaptak ösztöndíjat Négyen a pécsi Orvostudományi Egyetemre, egy a szegedi gyógyszerészeti, egy a budapesti műszaki egyetemre. A budapesti Nyomdászat! Egyetemen egy hallgató, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig kettő tamil. Az elmúlt öt év alatt 25 baranyai fiatal kapott magyarországi ösztöndíjat Az ösztöndíjak számát az idén is hattal növeljük. (Magyar Szó. 1976. március 3.) RÉGI DALLAMOK A bemutatkozás után « szerkesztőségi szobában szinte hallom a lágyan simuló régi dallamokat: „Megvan magáról a véleményem, maga kis hamis ", „Beszéljünk másról, ne csak a szerelemről..", „Tegnap még azt hittem belehalok .. r. Urbach Pál zeneszerző és zongoraművész közel három évtizede él külföldön. Most Sao Paolóban lakik. Sokat turnézik Amerikában, Európában egyaránt. Jazz-iskolát vezet, tanítja a fiatalokat. Sorolja a régi, itthoni sikerek emlékeit: „A családban marad" című operettet, amely a Megyaszay Színházban ment annak idején hosszú-hosszú ideig Feleki Kamill és Bilicsi Tivadar főszereplésével. Aztán ismerős nevek következnek, és levflek kerülnek elő: külföldön, úgy látszik, az embereket a levélírás köti egymáshoz, igénylik, hogy tudjanak egymásról, beszámoljanak életükről, sikereikről A magyar zenei világ érdfkes egyénisége, Urboch Pál ismét itthon járt: s hogy látogatása ne múljon el nyomtalanul, szerkesztőségünknek átnyújtott két fényképet. Mindkettő híradás a külföldön élő magyar művészek életéről. A. A. Ksrády Katalin, Urbach Pál és Fellegi Teri, jobbra: Criffra György zongoraművész és Urbach Pál KICSI A VILÁG Amerikai mozaik című könyvemben megírtam kalandomat a kanadai határőrrel, aki vizűm nélkül engedett át a határon, hogy a másik oldalról is megtekinthessem a Niagara vízesést. Ezt pedig nem a turista iránti előzékenységből tette, hanem azért, mert magyar ember volt 1927 óta él Kanadában, és ki akarta használni az alkalmat, hogy nyelvtudását gyakorolja egy kicsit. Élénken él az emlékezetemben ez az eset, mert ezen a véletlenen múlt, hogy nem kellett elszakadnom az újságírócsoporttól, amelynek tagjaként utaztam az Egyesült Államokba. Nos, ennek a históriának később folytatása lett. A Margitszigeti Nagyszállóban szólított meg egy ismeretlen ember, aki akkoriban tért vissza amerikai látogatásából. Az illető bemutatkozott, majd elmondta. hogy ő is járt ám a Niagaránál, s mivel olvasta a könyvemet, elhatározta, hogy kipróbálja: működik-e még a határőr. És mit tesz a véletlen, épp a Komlóról elszármazott honfitárs teljesített a határon szolgálatot. Turistánk nyomban bemutatkozott neki; elmesélte, hogy a magyar riporter, akivel 1971-ben találkozott, megírta őt egy könyvben. Címet cseréltek, és azóta a határőr már meg is kapta az Amerikai mozaik általam dedikált példányát, hogy nyelvtudását azon is gyakorolhassa. Mit tagadjam, örültem ennek az esetnek, hiszen újságírói hitelemet emelte. Ez a magyar turista legalább személyesen megbizonyosodott róla, hogy „az, mi keveset írtam, igazat írtam”. Vttray Tamás (A „Füles Évkönyve 1976”, Kicsi a világ című összeálh'tásból) 1968-ban alakult meg — a régi Fiberglass csapatból — a Guelph Kossuth Soccer Club. Az eltelt időben szép sikereket aratott: a helyi és területi bajnokságban előkelő helyeken végzett. Képünk egy tavalyi sikert idéz: William B. Tóth főtitkár és Frank Zotter technikai tanácsadó átnyújtja „Az év játékosa” kupát Roland Flooknak, a csapat legjobb játékosának
