Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-03-27 / 7. szám

A KOVÁCSTÓL TURBIN ASZERELŐ

HÚSZAT KÉRDEZEK

A kovács harminckilenc éves. Fridrich Mihály a neve.

— Hogyan, mivel jár be a gyárba, munkahelyére?

— Gyalog. A szomszédos Turbina utcában lakom. Innen négy percnyire.

Nyílt arc, magas homlok, kék munkaruha, magasszárú nyersbőr cipő. A munkaruha zsebéből kitüremlik két golyóstolla.

— Meg tudná mondani, miből származott ez a szó, ez a név: Angyalföld?

— Nem. Valamikor Magdolnavárosnak hívták. Munkások, gyárak világa, angyalok földje... nem tudom.

E név a szegénységből, meg a sok abortuszból, az elvetélt életekből ered. A kisded, mielőtt megszülethetett volna, az égbe szállt.

— Megnevezne egy írót, költőt, aki az Angyalföldről sokat írt?

— Nem sokat ismerek. Fülöp János írt egy könyvet rólunk.

— Hány embert ismer a lakóhelyén, közvetlen környezetében?

— Nagyon sokat. Majdnem mindenkit. A feleségem négy ház felügyelője, és a mi utcánkban, a Turbina utcában csupán három lakott ház áll. Ezeknek is ő a házfelügyelője. A mi házunkat ötvenhat család lakja, az emberek kilencven százalékát név szerint ismerem.

Felírtam a kérdéseket, egy másolatot adtam neki, a kérdéseket nézi.

— Nevezzen meg néhány angyalföldi utcát, s mondja el, mit tud ezeknek az utcáknak a névadóiról?

— Itt van a gyár mögött a Visegrádi utca, ez biztosan Visegrád helységről kaphatta a nevét. Azután a Karikás Frigyes utca, de hogy ő ki volt, azt nem tudom. Átellenben van a Fáy András utca, ennek a névadója Fáy András birtokos és költő volt. A család sírja, ezt biztosan tudom, a pomázi szerb temetőben van. Pomázt jól ismerem. A mi utcánkat, a Turbinát régen Láng László utcának hívták, a gyár alapítójáról volt elnevezve. Abban a házban, ahol lakom, ötvenhat család él, munkáscsaládok, szobakonyhás lakások, földszint, két emelet.

Műsoron és soron kívül fölteszek' egy kérdést:

— És mióta ott lakik, harmincöt éve, cserélődtek a lakók?

— Csak az utóbbi tíz esztendőben. Lakáscsere, minőségi csere, nagyobb lakás, kiutalás az új lakótelepeken.

Csöndes és egyszerű ember. Nem röstelli, amit nem tud, s alig hivalkodik azzal, amit tud.

— Hogyan került a Láng Gépgyárba?

— Ötvennégytől hatvannégyig a Landler járműjavítóban dolgoztam; tizenöt éves fiam, kilencéves kislányom van. A fiam akkor hároméves volt, de nem tudtam állami óvodába elhelyezni, mert azt mondták, van, aki vigyázzon rá, ott van az édesanyám. De édesanyám nem tudott vigyázni rá, mert beteg volt. Közben meg is halt szegény. Kiléptem és átjöttem ide, a Lángba. kovácsnak. 8 forint 50 filléres órabérem volt ott is, annyi van itt is. A Landlerbe egy órát utaztam, ide meg négy percet gyalogolok. Ami pedig a legfontosabb: a fiam bekerült az óvodába.

— Mindig ugyanazok, vagy pedig mindig mások a barátai?

— Mindig ugyanazok. Nem cserélődnek soha. Inkább sokasodnak. Beosztásom miatt is — brigádvezető vagyok — sok a barátom, a szomszédság miatt is. Van egy kis kertem Pomázon, a Kőhegyen.

— Átélt már életveszélyt?

— Soha.

— Találkozott már olyan munkadarabbal, amelyen valaha dolgozott?

— Sokszor. A Landlerban rugókováps voltam. Sokszor javítottuk azokat a vagonokat, amelyeken az én rugóim voltak. Ott . állt a bélyegzőm —FM— a rugókötegen. A rugóknál az a fontos, hogy a bilincselés tökéletes legyen. A tíz év alatt, míg ott dolgoztam, nem hullt szét egy sem.

— Mivel foglalkozik szabad idejében?

— Ha kint nincs dolog, ha nincs szép idő, a brigádommal járok színházba, moziba, kiállításokra. Szocialista brigádvezető vagyok. De ilyenkor, tavasszal, ha kiszépül az idő, megyek Pomázra!

— Mi »olt a legnagyobb összeg, amely tulajdonában volt?

— 38 600 forint. Ennyiért vettem egy 286 négyszögöles telket Pomázon. Kis szőlő, mi magunk már tizenöt gyümölcsfát telepítettünk oda. A kovácsműhelyben szabadtéri koksztűzhely áll, gázos, kokszporos, rossz a levegő, minden héten szabad szombatos vagyok, ki a hegyre, a Kőhegyre, Pomázra. Kifürdetem a tüdőmet.

— Kit tart tekintélyes embernek? Nevezzen meg a környezetéből egyet.

— Sipos Lajost mondhatom, ötven éven felül van, én őt tartom tekintélyes embernek. Művelt, emberekkel bánni tudó, fiatalokat támogató ember. Én tőle sokat tudok fölvenni, rutint, tapasztalatokat. Ö a párttitkárom.

— Mi tetszik, mit tart szépnek? Bármit megnevezhet, legyen az épület, könyv, film, szobor, munkadarab, utca, udvar...

— A tavaszi virágzása a fáknak; az a Legszebb. Meg az őszi lombhullatás. Az egész természet. Megnyugtat. Szeretem.

Körüljárni az embert; mert azt teszem. Megismerni kérdések által? Nem reménytelen ez?

— Mi volt a legkeményebb szóváltása? És kivel?

Csend. Vagy csak gondolkozik? Ugyan kivel is? Mikor?

— Nem volt ilyen.

— Ha egyedül jár az utcán, vagy utazik villamoson, gondol-e valamire, és megnevezhető az, amire gondol?

A kovács

— A munkahelyre, ha már elmentem, már nem gondolok. De három dologra folytonosan. Az első a lakás. Szoba-kanyhás lakásban élünk négyen. Beadtam a kérelmet, várom, nagyon várom a lakáskiutalást. Egy nagyobb lakást. Ez az első, amire gondolok. Másodszor a gyerekekre. Mivé nevelem őket? A harmadik pedig: jó lenne egy hétvégi ház a pomázi telken. Egy régi kis épület áll ugyan rajta, de jó volna egy szép hétvégi ház.

— Mi a véleménye a televízióról?

— Szórakoztató és nagyon kell. Van benne jó adás meg rossz. De ami nekem jó, az másnak rossz talán. Ha fáradt nem vagyok, megnézem mindig.

— Mi a véleménye a munkabérről?

— Itt órabérrendszer van. Az órabéren kívül és felül, de csak kiemelt munkáknál, célprémium. Ez jó, meg kell ám ezért dolgozni.

— Mit szeretne elérni — nagyon?!

— Azt, hogy a tanács kiutalja a nagyobb lakást

— Nevezze meg a minisztertanács elnökét!

— Losonczi PáL

Mikor közbevetem, hogy ő az Elnöki Tanács elnöke, helyesbít:

— A miniszterelnök, igen, aki Fock Jenő után következett?

— Az.

Ráncolja a homlokát, aztán kimondja, el is neveti magát. örül. Lázár György a neve.

— Most arra kérem: tegyen fel egy kérdést nekem. Milyen kérdést tenne föl, ha ön kérdezne?

Gondolkodás nélkül teszi föl:

— Szereti-e a hivatását? Mióta újságíró?

— Több mint negyven éve. Nehéz lenne már élni nélküle.

Bólint, ö is így érez. Ez látszik az arcán.

ötvenhat esztendejével ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyre hallgatnak. Súlya van, neve és tekintélye. Nem bennszülött angyalföldi, Miskolc mellett egy faluban született s 1937-ben lett géplakatos inas. Magas, csontos, halk beszédű, csaknem galambősz. Ujjai végén a körmök szétlapultak, töredezettek. Ha egy festő meglátná, minden bizonnyal lefestené.

1949-ben került a miskolci nagyüzemből az angyalföldi nagyüzembe, azóta ez a viharos ütemben átalakuló táj a hazája, munkahelye. Az inasszerződés és a pesti munkavállalás közt elmúlt a második világháború, amikor katonai sofőr volt, egy lépéssel a front mögött, ahol már érezni lehetett az ekrazit keserű szagát. Több mint negyedszázada költözött a budapesti XIII. kerület munkás-fellegvárába, mert a Szent István körúti Vígszínház is angyalföldi Intézmény, de ez a Külső Váci út, ez mégis más.

— A fiatalok a Vörös Csepelt, a Ga* MÁVAG-ot és a Lángot ismerik, mint a munkásmozgalom hagyományos bölcsőit.

Majoros Endre, a Láng Gépgyár turbinaszerelő géplakatosa minden neheztelés nélkül ejti ki ezt a mondatot azon a csöndes, kimunkált hangon, amely arra utal, gyakran beszél, vagy még pontosabban beszélget munkatársaival, köztük fiatalokkal. Lánya, aki most készül az érettségire, már ebben a sűrű angyalföldi légkörben született, három nyelvet tanul, röplabdázik, s amikor családi körben a múltról esik szó, csodálkozva, kissé hitetlenkedve hallgat.

— Én is így hallgattam az édesapámat, amikor az első világháborúról s azokról a bizonyos békeévekről beszélt. Én sem értettem, s ha a gyermeki tisztelet arra is szorított, hogy elhiggyem, amit mond, azért volt bennem egy kis kételkedés.

Az angyalföldi gépzajban, a Váci út egyenletesen áradó forgalmáínak lármájában azt szeretném szavaiból kihallani, amire leginkább kíváncsi vagyok: egy meglett korú munkás, akit már csak évek választanak el a nyugdíjazástól, hogyan ítéli meg társadalmunkat, a társadalom emlékezőtehetségét, a munkások gondolkodását és véleményét arról az országról, amely az utóbbi harminc évben történelmének legnagyobb méretű és jelentőségű változását élte meg?

— A kérdést korosztályokra kell bontani. A tanulógyerek és az egészen fiatal munkás még alig van tudatában annak, mi történt Magyarországon. Ügy is mondhatnám, körükben még nem érett meg a munkásöntudat. Az a korosztály, amely már tíz-tizenöt éve dolgozik és fizikai munkásként keresi meg a kenyerét, akit szorosabb szálak fűznek az idősebbekhez — részben beszélgetésekből, részben szellemi .élményekből: irodalomból, filmekről többet tud arról a korról, amikor Angyalföld sztrájkok kiindulópontja, a forradalmi gondolkodás kohója volt. Az idősebb korosztály a saját emlékeiből és tapasztalataiból táplálkozik.

Hivatásom idestova negyvenöt éve a sajtóhoz köt s egyre sürgetőbb kíváncsisággal keresem a választ arra a kérdésre, vajon a mi munkánk mennyiben járul hozzá a nemzetit tudat formálásához, miképpen vélekedik egy ötvenhat esztendős, tekintélyes angyalföldi munkás a tudatformálás nem könnyű munkájáról.

— Olvasom az újságokat, sokat nézem a televíziót, mert ez a legkedvesebb szórakozásom, hallgatom a rádiót is. Persze mindig jobban odafigyelek, ha arról esik szó, hogyan is volt régen, honnan és milyen áron érkeztünk el oda, ahol most tartunk. Hatéves koromtól kezdve a nyári iskolaszünetben már dolgoztam, otthon a „szűk lakás—nagy család” elve alapján az asztalnál nem kaphattunk helyet, a ruhát egymástól örököltük. Mindez gyakran látható a tévében, hallható a rádióban s olvasható az újságban, de azt hiszem, a mai angyalföldi fiatalember gondolkodását már a mai élet határozza meg.

A turbinaszerelő

Megfigyelései élesek és pontosak, mintha "munkaeszközével, a sublerrel méricskélné a világ dolgait. Úgy tetszik, egész életében az volt a legfontosabb, a méret megfeleljen az előírásnak, mégis ez a technikai szemlélet távol esik egész látásmódjától, ítélkezésétől. Nem tetszik neki az a fiatal, akit egy operaházi előadáson látott valamiféle fantasztikus szabású öltözékben, amelyet „ördögkabát”-nak nevez igen találóan, viszont kedvére szolgál, ha a fiatalok egymás közt olyan jelenségekről beszélgetnek, mint a harácsoló életmód, vagy egyes társadalmi és foglalkozási rétegek közt mutatkozó, szembetűnően kiugró aránytalanságok.

— A fiatalság amelynek képviselői körülöttem és velem dolgoznak, egyre inkább az emberi és politikai tisztánlátásra törekszik. Talán nem túlzás azt állítani, hogy abban az angyalföldi levegőnek is szerepe van, az emberi környezetnek, amelyben ezek a fiatalok élnek és dolgoznak. Az idősebb munkások nemcsak a szakmai tudásukat adják át szívesen, de politikai tapasztalataikat is. Olyan ez az Angyalföld — talán nem teljesen találó hasonlattal —, mint egy kertészeti hajtatóház, amelyben meg lehet gyorsítani a növények érési folyamatát. Itt, ebben a légkörben a fiatalok hamarabb érnek be. Angyalföld azt tanítja és azt sugallja nekik, hogy a múltról nem szabad elfeledkezni, nem szabad azzal lezárni, hogy elmúlt, most már beszélni sem érdemes róla, mert ez a világ már egészen más. Éppen azért, amit előzőleg mondtam, hogy nehezebben alakul a munkás öntudatuk, mozgatni kell őket Ha mozgatjuk a fiatalokat, sok mindenre képesek, mert jó anyag ez, angyalföldi termés.

Nyilván nem hat túlzásnak az imént lezajlott beszélgetés tanulságait levonva a turbinaszerelő bölcsességéről, higgadt ítélkezéséről beszélni. Az újságíró tagadhatatlan örömmel iparkodott a beszélgetés gondolatsorát összefűzni. Végezetül tehát egy kérdést tett még fel: honnan meríti okos meglátásait és tiszta megfogalmazásait a Láng Gépgyár munkása?

— Sokat olvasok és nézőn a tévét, azonkívül van egy kis hétvégi telkem. A ház még nem készült el rajta, így nem tudok odakinn éjszakázni, de minden szabad időmet ott töltöm, rendszerint egyedül. Amíg megmetszek egy fát, felások egy darab földet, gondolkodom. Elmúlik minden idegesség, az ember tisztábban lát, mint bent a városban, nevezetesen Angyalföldön, ahol azért sok a füst. Dehát azért van a természet, hogy az ember felkeresse és tisztábban lásson.