Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-01-18 / 2. szám
Momim df A Déli-pályaudvarról indult a vonat. A fülkében hárman ültünk: egy remekül öltözött, „próbakisasszony’' külsejű fiatal nő, aki az első pillanattól elmélyülten olvasta Bernstein nagyszerű könyvét: „Zene fiataloknak”, amely egyébként a karácsonyi könyvvásár egyik slágereként percek alatt elfogyott. A másik utastárs diákfiú volt: farmernadrág, pulóver, hosszú haj; a kezében tankönyvek. A figyelme azonban erősen megoszlott a tananyag és a vonzó hölgy között, sőt azt is megkockáztatnám, előnyben részesítette a bájos útitársat. Sütött a nap. Szinte tavasz volt, a rádió szerint 1903-ban volt utoljára ilyen meleg ezen a januári napon. Kelenföldet elhagytuk, amikor megjelent a kalauz. Kis, köpcös, rekedt hangú emberke. Udvarias, gyors jegykezelés „a felnőttekkel”. Nem így a diákkal, akinek volt ugyan jegye, de nem volt az idei évre érvényesített vasúti igazolványa. A kalauz olyan magas hangon kezdte a vitát, hogy arra kellett gondolnom, indulata „hozott anyagból” készült. Talán a saját gyerekével veszett össze reggel, talán valamelyik előző kocsiban mérgesítették fel fiatalok, szinte érthetetlen volt azonnali robbanása. „Magának nincs jegye fiatalember, az első megállónál leszállítom, értette?!” — hirdetett ítéletet a dühös jegykezelő. Csóváltam a fejem, nem tetszett az emelt hang; ám a kalauz azt hitte, már koromnál fogva is szövetségese vagyok, de az is lehet, imponálni akart — egyébként végig könyvébe temetkezett — csinos szomszédnőnknek. A fiú tiltakozni próbált, a kalauz azonban letorkolta: „Be akart csapni. Nem volt joga kedvezményes jegyre. Leszáll és punktum”. „És ha jegyet váltana?” — kérdeztem beleavatkozva a vitába. A kalauz meghökkent: „Ha jegyet vált és megfizeti a büntetést is, az már más”. A fiú nyakig vörösödött: „Nem váltok jegyet mégegyszer, mert van jegyem. Az igazolvánnyal meg úgy volt...” A haragos közeg azonban közbevágott: „Tetszik látni, még neki áll feljebb.” Folytattam a beavatkozást, mert azt hittem, hogy ifjú barátomnak nincs egy vasa sem — amikor annyi idős voltam, mint most ő, abban az anti-világban, sose volt pénzem — és talán szégyelli magát a hölgy előtt. Ezért így folytattam: „Kérem kalauz úr, mondja meg a jegy árát, odaadom a pénzt. A fiatalember talán vizsgázni megy, ne késsen el. A mi lelkűnkön szárad majd, ha idegeskedik és rossz jegyet kap.” Valahogy rossz emlékeim támadtak, ráismertem a hangra, véget akartam vetni a kínos jelenetnek. Mielőtt azonban a kalauz válaszolhatott volna, ifjú útitársam előrántotta a tárcáját, négy-ötszáz forint lehetett benne. És így szólt: „Van pénzem és ez az én ügyem. Leszállók, mert az igazolványom tényleg érvénytelen. A hangot visszautasítom, az intézkedést nem. Égyébként köszönöm a segítséget, de nem fogadom el. Ez nálam elvi kérdés”. * A fülkében ketten maradtunk a „próbakisasszonnyal”. Beszélgetni kezdtünk. Sem a viselkedésén, sem a hangján nem volt az a „cukrozott máz”, amely biztos jellemzője a közönség előtt szereplő nőknek. Egy textilgyár reklamációs osztályának munkatársa volt, úton Fehérvárra, hivatalos ügyben: Meggyőzni egy nagykereskedelmi céget arról, hogy a kifogásolt szövet maga a tökély. (Ide iktatom párbeszédünket.) Én: Milyen képzettség és egyéb kellék szükséges ehhez a foglalkozáshoz? ő: Technikumot végeztem, aztán eladó voltam. Nem csinálom régen, tanulom a mesterséget. A legfontosabb: az emberismeret és a tárgyalóképesség. Én: Nehéz a felekkel? Ha nincs igazuk, akkor is harcolnak az érdekeikért? ö: Persze. Ha biztos vagyok a dolgomban, nincs baj. Gyakori azonban, hogy a reklamáció jogos, de a főnökeim nem szeretik a vereséget. Ilyenkor legalább felefele alapon igyekszem megegyezni. Mint régen az ügyvédek. A munkám szép, jó idegek kellenek hozzá, mert csupa ütközés minden ügyem. Én: Kockázatos mesterség. Azt hiszem, aki reklamál, becsapottnak érzi magát, jó pénzért rossz árut kapott, de senki nem állít ki önmagáról szívesen rossz bizonyítványt: selejtet szállított. ö: A képlet tényleg ez, de az esetek többségében nem olyan kiélezett, ahogy mondani tetszik. Van, amit a kereskedő hibának vél, de nem az. És a gyár sem köti mindenáron az ebet a karóhoz. Igaz, jó lenne, ha kevesebb lenne a hibás áru. Én: Mi a kiút? ö: Nyílt verseny a gyárak között. A kereskedelem se legyen elosztóhely, hanem küzdjön meg a vevő bizalmáért. Ehhez több áru kellene: a vásárló se szokta meg még, hogy a divatholmikat nem egy életre veszi. Én: Ügy látja, hogy ezen az úton megyünk előre? És elég gyorsan haladunk? ö: Évről évre jobban. Messze vagyunk még a bőségkorszaktól, de már nincs áruhiány. A gyár nem termelhet vacakot, mert a nyakán marad és akkor a nyereségrészesedésnek befellegzett. A kereskedő válogat: a vevő megtanult vásárolni. Keményen védi az érdekeit. Ha akkor is olyan öntudatos lenne, amikor termel, kevesebb volna a baj. Nézzük inkább a tájat. Ez már a Velencei tó. Lassan úgy megismerem az országot, mint a tenyeremet. És nem is csak vonatablakból. Szeretem a vidéket... Én: Pesti lány? ö: Eredetileg szabolcsi vagyok. És asszony. Van egy nagy lányom már. Az apám falusi származék, a nagyszüleim most is ott élnek. Néha ott nyaralok náluk. Szabolcs se az már, ami volt, de azért a Dunántúlhoz viszonyítva — nem beszélve Pestről — ég és föld. Apám parasztgyerek volt. Jól tanult, iskolára küldték. A faluból nősült és én is ott születtem. Jófejű ember az apám, „kiemelték”, éltünk Nyíregyházán, Miskolcon, végül Pesten már vagy tíz éve. Én: Szóval most már tősgyökeres pesti? ö: Már nem tudnék falun élni. Ha lesz rá pénzem, veszünk egy kis telket valahol — inkább telket, mint autót, bár ezzel az uram nem ért egyet — olyan kertet csinálok, mint a nagyanyámé Szabolcsban. * Siófokig egyedül utaztam. Ott beszállt a fülkébe egy idősebb vasutas: nehezen lélegzett, sűrűn köhögött, meggyötörte — mint kiderült — a nehezen leküzdött influenza járvány. A vonatablakon át a Balaton széles tükre verte vissza a napsugarakat. Csak a fürdőzők hiányoztak, sok volt az ember, élt a vidék. Szemest hagytuk el, amikor érdeklődtem, mikor érünk Balatonszentgyörgyre. Válaszolt, és innen kezdve patakzott belőle a szó, megállíthatatlanul, míg le nem szálltunk. — Én is ott szállók át, majd megmutatom a vonatját. Mert úgye Keszthelyre tetszik? Siófok fölött van egy kis házam, azt reparálgattam, teszik tudni és most megyek haza. Beteg voltam, egyedül feküdtem, kúráltam magam, ahogy tudtam. A nyáron német vendégeim voltak, mert hát tudok németül, szívesen jönnek hozzám és a pénznek sem vagyok ellensége, jól jön az a pénz, nem olyan sok a vasutas-fizetés. Szezon után mindig van javítani való. Megtanultam a nyelvet, volt időm, ott estem fogságba, Németországban, amerikaiak fogták el az alakulatot. 47-ben kerültem haza, apám is vasutas volt mindig, azt folytattam. Láttam, mi volt külországban, éltem itthon a régi világban, látom mi változott, tudok összehasonlítani. Nem volt nekem rossz azelőtt se. Nem lettem se vezető, se milliomos most se. Nem voltam elkötelezve, semmilyen párthoz nem tartoztam, nem léptem be én sehova a felszabadulás után se. Talán jobb lett volna. A szakértelmem megvolt, a véremben van a fegyelem, megtanultam apámtól, mi a szolgálat, de én vigyáztam a függetlenségemre. Én nem tudom, hogy ön kicsoda, micsoda, leszállunk, aztán sohasem látjuk egymást. Jól esik beszélgetni, ha meg nem sértem. Szóval, hogy el ne veszítsem a fonalat, ott tartottam, hogy nem akartam én sehova se tartozni; láttam mennyi baja volt az embernek, ahogy fordult a kocka. Megteszem, amit kell és végeztem, hatszáz... Én ettől a rendszertől kapom a kenyeret, elvégzem a munkám tisztességgel. Tudom, mit jelentett valaha munkanélkülinek lenni, láttam elég koldus-sorsot. Ez a rendszer kenyeret ad, meg munkát. Olyanoknak is ád, akik nem érdemlik meg, mert lógnak. Jó, tudom, ez a rendszer türelmes, meg nevelni akar, pedig nem ártana néha egy kis türelmetlenség. Azt mondom magának, pár évig élnének odakinn, mondjuk Németországban, majd megtanulnák, mi a magyarok istene. Én kivágnám a lógósokat. Most azt gondolja uram, hogy szocializmus meg ilyesmi, nem csinálhatnak munkanélküliséget, mert ez nem olyan társadalom. Biztosan igaza van. Mondja tisztelt uram, nem jogász véletlenül? Kár... És nem ért a lakásügyekhez? Sajnálom, jó lett volna, ha tanácsot ád, mert válófélben vagyok és a feleségem meg a babája ki akarnak szorítani a jussomból. Ne haragudjon, hogy ismeretlenül is kitálalok. Csúnya dolog megmutatni az élet szennyesét egy idegen embernek a vonaton, de olyan jól esik beszélgetni, aztán leszállunk és kész. Későn nősültem, soká vártam, nehezen szántam el magam, törött volna el a kezem, amikor a papírt aláírtam. Mert már régen volt valakije az asszonynak és folytatták azután is, hogy rájöttem a dologra. Tudja elkaptam egy levelét, és most még ő jelentett fel, hogy megsértettem a levéltitkot. Itt mindenki a törvényességre vigyáz, minden állampolgár a jogaival jön. Azelőtt vigyázzban állhatott a legkisebb hivatalnok előtt is, most mindenki tudja, hogy mi jár neki. Ma reggel két fiatal munkásom nem jött be dolgozni. Hétfő van, mulattak egyet. Az egyik nemrég félórát sorolta nekem, mit köteles neki adni a vasút. Fenenagy az öntudat, mindenütt munkásfelvétel van. Mikor leszidtam valamiért, azt mondta nekem: „Más világ van most, mint a maga fiatal korában; ez munkásország”. Én is tudom, hogy ez más rend, helyeslem is, bár nem vagyok elkötelezve, de azért szívesen szájon kaptam volna, Hiába no, az ember nem tud kibújni a bőréből: én mindig szerettem azt, hogy parancs és csináld. Könnyebb volt az. Lehet hogy nincs igazam és nem értem már ezt az új világot. (És így folyt belőle a szó, ömlött a panasz és dicsekvés; kereste a mértéket a mához, hasonlítgatta a régen megtanult fogalmaihoz a jelent.) Három ember a vonaton, Budapesttől Keszthelyig, keresztül az országon, amely három évtizede kezdett új életet. Három ember, a jelen és a múlt. Szinte közhely már: a cseppben a tenger. Mint arról már előző számunkban is hírt adtunk, Bognár József, az MVSZ elnöke megtartotta akadémiai székfoglalóját a világgazdaság új szakaszáról. Képünkön: Bognár József a beszédét mondja A hivatalos rész után baráti beszélgetés Köpeczi Bélával, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárával Novotta Ferenc felvételei 7
