Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-15 / 4. szám
Ház áll a szikár mezőség közepén Gábor Viktor felvételei Baráti Qéza-Buffg Péter-Kristóf Attila SZÍMFtoEM SZÉP Bimm. Táborfalva: a tanya elégiája „Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, Füst száll a szomorú táj felett, Ügy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan.” József Attila: Elégia Ház áll a szikár mezőség közepén, mögötte a puszta; gyér, pödrődött, fűvel benőtt homok, amely végtelenségében maga a táj. Kutyák csaholását hallani; gubancos, torz, nagy fejű, korcs ebek őrzik a vert falú házat. A nap párában vergődik odafönn, erőtlen íjjal nyilazza a fényt. Csönd ága-boga nyílik a ködben. Az udvart sövény keríti. Egy kék köcsög, egy törött kapa, egy kerekével kifordult talicska hever a földön. A tornác hófehér. A homlokzatot cirádák díszítik, idézőjeként a régi időknek, amikor a göngyölt falakat felhúzta az ember, hogy életét melegítsék. És íme, hűlőben van az élet. Fekete öregasszony apró alakja mozdul. Tipegő léptekkel kel át az udvar csupasz négyszögén. Csendes mögötte a ház. Egyedül él itt immár öt éve, úgy hívják: Léhn Vilmosné Nagy Juliánná. — Távol innen, Tiszaroff községben születtem az 1900-as évben. Most 75 esztendős vagyok. A szülőfalum nevét már gyakran elfelejtem; mindössze hétesztendős koromig éltem ott, emlékem sincs azokról az időkről. 1907- ben jöttek ide az én anyámék, cselédek voltak akkortájt; és ezen a vidéken Pálóczi Horváth birtokos kihirdette, hogy ennyiért és ennyiért földet ad el. így keltek útra szegény anyámék kicsi motyóval, kevéske pénzzel. Nyolc hold homokot váltottak meg Pálóczitól. A kedvezés az vót, hogy részletekben kellett fizetni. Akkor még üres vót ez a táj, semmi sem termett rajta, házak se vótak, úgy jöttek ide az emberek apránként, nagy messziről. Bíztak abban, hogy a verítékükkel megköt a homok. Talán azért hívják ezt a tanyás falut Táborfalvának, hiszen úgy jöttünk ide, mint a honfoglalók, s befogadott bennünket a puszta. — Szegény édesapám és édesanyám fordította meg szőlőnek a homokot. Ez a ház akkor épült, de nem ilyen vót, hanem csöppnyi, sárból vert falú, nádtetős. Emlékszem, nekem is csinált édesapám kis bunkót, hogy döngöljem a falat. Két deszka közé tömték meg pelyvával, törékkel kevert agyagos földdel, így készült akkor a ház. Sárból — akár az ember. Az a darab homok, amit a szüleim megváltottak, csupa pirt-part vót — hogy jobban értse —, az egyik helye lapos, a másik helye meredek, s csupa gödör. Édesapám kubikostalicskával hordta el a dombokat, sok télen át, mígnem a föld sima lett, mint a nyitott tenyér. Az öregasszony száz ránctól szabdalt tenyerét bámulja. — Sok jószágot tartottunk, mert Pálóczi az eladatlan földeken megengedte a legeltetést. Vót liba, disznó, tehén; nekünk gyerekeknek mindig a jószággal kellett mennünk .... — Hová járt iskolába? — Soha, sehová. — Egy napot sem? — Egyetlen napot sem. A bátyám, aki még az Alföldön járt iskolába, tanitgatott ími-olvasni. Neki köszönhetem, hogy egy kicsit írok és olvasok, amennyire szükségem van rá; le tudom írni a nevemet és betűzöm a Bibliát. Akkor itt iskola nem vót. És sok minden nem vót, ami most van. A nagy fákra az út mellett kötelet köttünk, azon hintáztunk. Még az unokáimnak itt van a hinta. Ez vót a játékunk, vagy bújócskáztunk, ahogy az már gyerekeknél szokás. Négyen vótunk testvérek, mind idősebbek nálam, azóta valamennyi meghalt, csak én magam maradtam. Akkor népesült be ez a vidék, amikor én gyerek vótam. Jöttek távolról az emberek, egymás után épültek fel a vert falú házak. Kemence mindenikbe jutott padkával, azon melegedtünk; itt a konyhában a tűzhely helyén katlan vót, azon főzött az én szegény anyám. Szalmával fűtöttünk, és ha erős hideg jött, kukoricacsutkát vetettünk a tűzbe. — Télen nem mozdultunk. Betakart mindent a hó, akkortájt kemény telek vótak. Itt a ház végében nagy tócsákban állt a föld vize, amikor simára fagyott, azon csúszkáltunk. Bizony, emlékszem még a játékainkra, most bukkan fel bennem az emlék. Vót a szomszédunknak egy velem egykorú fia, Janinak hívták. Elgyütt mindig, hogy menjünk sinkózni, — így nevezte a jégen csúszkálást. Nézem, hát látom, mezítláb gyütt, kéklik a lába a fagytól. Mondom én neki, hogyan akarsz sinkózni mezítláb? Ne féltsem őt, feleli erre, megvan a módja annak is. Azzal letört egy darab jeget, a talpához fogta, a másik lábával meg hajtotta magát. így siklott jéggel a jégen. Az öregasszony az arcomra emeli fényes szemét. — Ma már korcsolyák vannak — mondja, mintha hihetetlennek érezné a múltat. — Mi van azzal a Jani gyerekkel? — Vénember már a Jani, de él még, tudom, bár elment innen régen. — És magának telt téli cipőre? — Az se vót valami rendes. Édesapám tódta-fódta öszsze, pedig a suszter mesterséghez semmit sem értett. Mikor aztán már eljártam az urakhoz kötözni, kapálni, akkor vettek nekem rendes cipőt. — Hány éves korában ment el? — Tizenegy éves vótam, amikor először elszegődtem szőlőt kötözni a Jemelkához. — Ki volt az a Jemelka? — Gazdag szőlőbirtokos. Kastélyban lakott, azt a kastélyt végül behordták a faluba és kultúrházat csináltak belőle. — Behordták? ... — Igen. A téglát, tetőgerendát, zsindelyt, ajtót, ablakot. Aztán a faluban felépítették megint. — Mennyi pénzt kapott egy napra a szőlősgazdától? — A nagyok kaptak hatvan krajcárt, mi meg harmincat. — Mennyit ért ez a pénz? — Azt nem tudom. — Mit lehetett venni érte? — Erre nem tudok felelni. Kiment már az eszemből... De mégis, emlékszem rá: a szomszédasszonyunk egyszer elküldött a botba, azt mondta, Julis, hozzál tíz krajcárért cukrot. Amikor kértem tíz krajcárért a botostól cukrot, valaki mellettem nevetni kezdett és azt mondta: „Ni csak, bál lesz kóduséknál.” Ebből gondolom, hogy tíz „Hogy ne érjen bennünket rontás” krajcár keveset ért. Akkor én nagyon restellkedtem, mert kinevettek, nem is értettem meg, mit jelent az, hogy bál lesz kóduséknál. De most már értem. Értem én... Háromszor kellett évente kötözni a szőlőt, májustól augusztus utoljáig tartott a munka. Akkor a kisebbek is kereshettek pénzt, olyan kódusnak valót. — Amikor begyütt a tizennégyes háború, akkor vótam tizennégy éves. Nekem könnyű vót számontartani az időt, mert mindig annyi telt el az életemből, amennyi a századévből. A háború idején sok munka akadt nekünk, lányoknak is. Cséplőgépnél dolgoztam egész-részesként, nyarakon át. Kévéket kellett föladogatni a dobra, ősszel pedig mentünk dohányt tömi, dohányt simítani. A fizetséget azután kaptuk, hogy hány mázsa gabona jött le a gépről. Ott lent, a nagy Bács megyei tanyákat jártuk sorra. Hétfőn indultunk, szombaton tértünk haza. — Hány éves volt akkor? — Tizennégy éves koromban kezdtem, és csináltam a háború végéig. Akkor férfiember nem igen vót idehol... Pici, törékeny asszony. Madárcsontú. Kicsi a keze a lába, az arca. Csak a szeme nagy. Dolgozott a férfiak helyett. — Hétközben a szalmában aludtunk a gépnél. Mi lányok összehúzódtunk egyhelyre, hogy ne érjen bennünket bántás. De férfi amúgy se vót a környéken, csak az etető, aki a kévéket behányta a gépbe, egy öregember, és csak az vót ember. így hát nyugton aludtunk a szalmában. Az az öreg sokszor mondta nekem: kislány, te gyere vágni a kévét, mert értesz hozzá, rááll a kezed. — Mit ettek, míg a tanyákon dolgoztak? — Hol ezt, hol azt, amit a tanyásgazdák adtak. A szegényebb tanyákon gyakran vágtak csirkét, a módos tanyákon meg almaleves vót az ebéd, vagy meggyleves. A gazdag mindig jobban félti a szegénynél azt, amije van. — A keresetét mire költötte? — Azt mindig feléltük; búzát és rozsot kaptam, megerőltettük kenyérnek. Szegény édesanyám minden nap négy kenyeret sütött A konyhaasztalt kopott viaszosvászon terítő borítja. A sublóton egy darab fonottkalács. A fémtűzhely enyhe meleget áraszt Az ajtó üvegén tompa fény szűrődik át. Két zománcozott vödör áll a kispadon. Tiszta vízzel tele. A mennyezetet elfeketült gerendák tartják. A ház egy szobából, egy konyhából, egy éléskamrából és egy tornácból áll. 12
