Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-15 / 4. szám
Hétköznapi gondjaink LAKÓK ÉS SZOLGÁLTATÁSOK A közüzemi szolgáltatás nem olcsó mulatság. A megemelt díjtételek mellett is nagy állami dotációt tesz szükségessé. A nagyobb, de még mindig nem drága lakbérek is csak a házak karbantartási költségének mintegy 80— 90 százalékát fedezik. A közműhálózat fejlesztése, az energiaszolgáltatás, a karbantartás is fejlődik. Ám, sajnos nem eléggé. Csak Budapesten 34 000 épületben 401 000 lakás tartozik az ingatlankezelő vállalatokhoz. Az épületek értéke 100 milliárd forint. S noha a negyedik ötéves tervben már megindult a lakóházkezelés erőteljes fejlesztése, javitóipari bázisuk megteremtése, az elmaradt felújítások és korszerűsítések összegét mintegy 20 milliárdra becsülik. Gondjaik közé tartozik a fokozottabb gépesítés, az automatizálás is, hiszen — hogy mást ne mondjunk — egyre kevesebb a házfelügyelői tisztségre vállalkozó ember, márpedig a házakat takarítani kell, az idős emberek egy része ma sem meri egyedül kezelni a liftet. Az első súrlódás ott keletkezik, amikor a növekvő és jogos igényeket korlátozzák a lehetőségek. Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy lakni mindenkinek joga van. Az elmúlt hónapok során — a magyar infrastruktúra fejlődéséről közölt cikksorozatunkban — igyekeztünk megmutatni, hogy milyen nagy erők mozdulnak meg az igények mind teljesebb kielégítése érdekében. De a múlt ballasztjai nagyok, az igények egyre nőnek, az ország teherbíró képessége pedig nem végtelen. Mégis: lakás kell, villany, gáz, csatornázás is, tatarozni szükséges a régi házakat. Mit lehet itt tenni? Hármat feltétlenül. A lakosság bevonásával is, a legszélesebb demokratizmust igénybe véve, rangsorolni az igényeket, megállapítani a sorrendet, az átmeneti helyzetet is elviselhetővé tenni, és ha mindez megtörtént, türelemre inteni. Nem gúny ez? Nem. Lehet — miként nem egy helyen így van már — a nyílt várospolitika^eszközeivel élni. A lakosság elé tárni a terveket, megvitaíhi a lehetőségeket, netán segítségét is kérni, okosan rangsorolni, és a lehető legpontosabban megmondani: mit, mikor, hogyan. Súrlódás keletkezik akkor is, amikor a szolgáltató vállalat azt gondolja, a lakosságnak csak kötelessége van, a lakók meg abban a hitben leledzenek, hogy nekik meg csak joguk. Ám van olyan változat is, amikor a szolgáltató ismeri az „ügyfél” jogait, az is hallott már valamit harangozni a saját kötelességeiről, de bizonyosat senki sem tud. Hadd mondjak mindjárt egy jellemző példát. Éveken át vita volt akörül, hogy — noha valahol valakik szabályokba öntötték —, milyen munkát köteles végezni az ingatlankezelő, miért kell fizetnie a lakónak, miért nem. Örökös volt a „kötélhúzás”. Nos, a főváros VIII. kerületének ingatlankezelő vállalata nemrég egy kis füzetben összegyűjtötte — kérdés-felelet módján — valamennyi tudnivalót. E kérdéskörbe tartozik az is, amikor a szolgáltatásra kötelezett intézmény is félreismeri saját lehetőségét, és intézkedik a lakók feje fölött Ahol a lakosság komolyan veszi saját — demokratikusan választott — érdekképviseleti szervét, a lakóbizottságot, a lakóbizottság pedig teljes súlyával, tekintélyével őrködik a házközösség érdekei, jogai, a házak rendje fölött, nincá semmi baj. Hallgassunk meg egy esetet: A lakók nagyon szerették az apró udvart. Irigykedtek is rájuk a szomszédok. Mert hogy tenyérnyi zölddel körítve kis szökőkút is volt a közepén. A szomszéd házakban meg legföljebb a poroló árválkodott a keramitkockákon. De három lakó mégis unta az udvari oázist. „Luxus ez a zöld, meg a szökőkút is. A kocsink meg álljon az utcán?” És egy reggel a lakók arra ébredtek, hogy két Wartburg, meg egy piros Skoda dugig tömi a kis udvart. Nosza, szaladtak a lakóbizottsághoz. A lakóbizottság elnöke, meg az ingatlankezelő vállalat ajtaján dörömbölt. Kiderült, hogy az „ingatlankezelő” szerződést kötött az autótulajdonosokkal. Joga van hozzá, csakhogy „elfelejtette” kikérni a házközösség által választott, érdekeit képviselő lakóbizottság beleegyezését. És mivel a szabályrendelet ezt így írja elő, a szerződés érvénytelen. Komoly súrlódások, problémák adódnak abból is, hogy egyfelől a szolgáltató vállalatok teljesítményét nem szabták kellőképpen a megnőtt igényekhez, másrészt a lakosság egy része abban a hitben ringatja magát, hogy neki minden ingyen jár. Múltkorjában telektulajdonosok zúgolódó küldöttsége ment az egyik tanácshoz, mikor kezdik már el a csatornázást. A néhány éve még olcsón vásárolt telkük körül. Közpénzből természetesen. Hallgassunk meg még egy történetet. A díjbeszedő már vagy negyedszer kutyagolt föl a dombtetőre, hogy az isten háta mögötti ház lakójának benyújtsa a gáz és a villany számláját. Mindhiába. A derék ügyfél sohasem volt otthon. És a figyelmeztető cédulákra a füle botját sem mozgatta. Végül a díjbeszedő — miként ezt a szolgáltatás szerződése megengedte — lezárta a mérőkészülékeket. De hát nem szerette a békétlenséget. Gondolta, mégegyszer megpróbálkozik. Űjra hiába. Egyetlen változás azért volt. A bejárati ajtó mellett a mérőkön a plombák leszakítva. Tilalom ide, tilalom oda, a dacos lakó vígan használta a gázt, a villanyt. Ingyen. Következmény: pénzbüntetés. Sokat írtunk a Magyar Hírek hasábjain már a szocialista demokrácia fejlesztéséről. Témánk is ebbe a keretbe tartozik. Demokratizmus a mérlegelésben, a döntésben, az ügyintézésben, a stílusban, és a kölcsönös bizalom. Az együttműködés egyre inkább szaporodó jelei mutatják, hogy ezen a rögös területen is jó úton járunk. Csatár Imre Jorge Donn és Daniel Lömmel, a világhírű Béjart balett művészei a Magyar Állami Operaházban. Mahler: Egy vándorlegény dalai. Mezey Béla felvetele Vásáry Tamás. A műsorfüzetben ez áll: magyar zongoraművész A budapesti koncertjével kezdjük a beszélgetést, s amikor megemlítem az elragadtatott kritikákat, elhárító mosollyal egy mellékes mozzanatra tér ki: hogy tudniillik az egyik kritikus — rosszul emlékszik amikor azt írja, hogy ő, Vásáry Tamás, a legutóbbi hazai hangversenyein még mint rövidnadrágos csodagyerek zongorázott. Legutóbbi hazai fellépései idején már 20—22 éves volt. Érthető az idő tündéri tréfája, hiszen a legszembetűnőbb nála a kamaszos nyitottság, amit egyébként a beszélgetés folyamán később maga is megfogalmaz, tudatosan kimond. De anélkül is folyton érződik a mindenre — múltra, jelenre, a hazai életre — rezonáló érdeklődése, érzékenysége. Mindenekelőtt az emberek izgatják, a mély és igaz kapcsolatok. Fischer Annie már egész fiatalon felfigyelt rá és azután minden ifjúkori koncertje előtt meghallgatta a teljes műsorát. Fischer Annie nevének említése egy szempillantás alatt hidal át húsz esztendőt, s mint egymásbakapcsolódó zenei motívumok, futamok, gyöngyöznek emlékezetében a nevek: Kodály, Tóth Aladár s a múltat a jelennel összekötők, akikkel most is találkozott: kedves tanára az akadémián, Hernádi Lajos, Ferencsik János, Kadosa Pál és barátai, Bácher Mihály és Sárika, Kodály Zoltánná. S ahogy a barátokkal való találkozásról beszél, meglep egy kijelentése: — Közösségi embernek érzem magam, s ezért is jelent számomra különös boldogságot a magyarországi tartózkodás, mert együtt lehetek azokkal, akikkel közösek a problémáink és — jóllehet, ki-ki a maga sajátos eszközeivel oldja meg, fejezi ki — közös a mondanivalónk a világ számára. Amilyen közvetlenül beszél az itthoniét öröméről, olyan magától értetődőnek, természetes művészéletformának tekinti, hogy Londonban él. De lehetséges-e megtelepedésről, állandó lakhelyről beszélni valakinél, aki folyton utazik, aki a világ minden nagy hangversenytermében megfordult, meghívják a nagy zenei fesztiválokra, Salzburgba, Edingburghbe, Montreuxbe, Granadába, játszott a leghíresebb zenekarokkal, a New York-1, a londoni, a berlini filharmonikusokkal, zongorázott Mexikóban és Japánban, s már most minden ideje be van osztva 1977-ig, amikor majd Ausztráliában vendégszerepei. A hivatásával járó internacionalizmus egyébként teljes összhangban áll bensőséges vonzalmával a szülőföld iránt. Szerepeljen bár a földkerekség legtávolabbi koncertdobogóján, a műsorfüzetben az áll: magyar zongoraművész. S a maga szelíd, halk, öntudatos módján vallja, hogy elsőrendű feladata a nemzetközi életben: a magyar zenei élet propagálása. Szándékában áll, hogy évente többször hazalátogat és kétévenként koncertezik idehaza is. S mintha a szülőföld iránti érzéseit még fokozhatná: — Magyar lányt vettem feleségül — jegyzi meg meleg mosollyal. Londonban állandó baráti körét magyar zeneművészek alkotják: az ugyancsak Londonban élő pianisták, Vázsonyi Bálint, Franki Péter, s a karmester Fürst János. És Londonban ismerkedett meg két esztendeje az akkor ott vendégszereplő Ránki Dezsővel és Kocsis Zoltánnal, akikhez azóta őszinte barátság fűzi. — Magyarországon a sokrétű, általános haladás mellett az a legnagyszerűbb, hogy minden lehetőséget megadnak a fiataloknak, s hogy itt megtörik a közmondás: „Senki nem lehet próféta a hazájában.” Itt úgy látszik, lehet. Persze ma még nem tudhatjuk — tűnődik mintegy önmagában —, hogy mi lesz ezekkel a fiatalokkal tíz év múlva. Félreértés ne essék: amFTlánkit és Kocsist illeti, már ma nagy művészek, de tudom, hogy a zongora mellett izgatja őket a karmesteri hivatás, sőt a zeneszerzés is. És éppen ezt szeretem bennük, hogy ilyen nyitottak. Megengedik magúknak a magasrendű játékot, élnek a tehetség kínálta lehetőségekkel. S e lehetőségek szférája szinte határtalan. Azzal a csöndes, állhatatos izzással beszél, azzal a viszszafogott szenvedéllyel, ahogy a számára legkedvesebb műveket játssza: Mozartot, Beethovent, Chopint. S mintegy hitvallásszerűen megismétli: — Azt a skálát, hogy mit látunk, mit fogunk fel a világból, folyton bővíteni kell. Mert ez a skála végtelen. Soós Magda
