Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-11-08 / 23. szám
Kaposvár, a régi megyeháza A víztorony a régi főutcán István király szobra de az iparban dolgozik minden tízezer somogyi ember közül 1007 — (1973-ból való az adat!) —, következésképpen ez a munkástömeg is a városok felé törekszik, felbillenéssel fenyegetve az ősi egyensúlyt, amelyet ma már semmi más nem támaszt meg, mint a jó somogyi föld, a somogyi parasztság híres szívóssága és szorgalma. Városlakóvá vált — vagy éppen most válik — a ritka népességű Somogyország lakossága, mi tehát minden valószínűség szerint jó úton járunk, ha mindenekelőtt a ‘három somogyi várost keressük fel: a -megyeszékhely Kaposvárt, a Balaton fővárosának tisztelt Siófokot s Magyarország egyik nagyon fiatal városát, Nagyatádot, amelyet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1971. április 25-én nyilvánított várossá. Három város jelenti tehát Somogy megye településeinek középpontját, bár semmi kétségünk aziránt, hogy a Nagyatádhoz hasonló gyorsasággal városiasodó Marcali, Barcs, Csurgó és Tab is elnyeri a városi rangot még a századforduló előtt. A virágos város Nem tudni, a mai kaposvári átlagember annak a régi virágültető polgármesternek a mozgalmára akar-e válaszolni, aki mással nem tudta híressé tenni szerény városkáját, meghirdette a virágos Kaposvár mozgalmat — vagy egyszerűen a somogyi emberrel veleszületett természetszeretet és szépérzék hozta magával, de Kaposvár ma sokkal virágosabb, az őszi tarkaságban még pompásabb, mint volt valaha. Persze ebben a kibontakozó látványosságban annak is szerepe van, hogy egész Kaposvár arculata megváltozott, igazi várossá fejlődött, amelynek ma már több mint hetvenezer lakója van. Az a régi, virágosnak meghirdetett Kaposvár nem volt szép város olyan értelemben, mint Sopron, Kőszeg, Székesfehérvár, Eger vagy Pécs. Csúnyácskán hivalkodó városka volt, mint az a vénkisasszony, akiről Csokonai Vitéz, a költő, Dorottya alakját megformálta. A Kikötőben a hajók. Jobbrar Téli pihenőre készül a kapitány A kaposvári ruhagyár nek és pihennek. A megye közepe táján elhelyezkedő Kaposvár lakossága megkétszereződött, s a hajdan egy cukorgyárat és három malmot számláló város nehéziparban gazdag település lett, míg a megye déli szegélyén, a Baranyába átnyúló Zselicségben oly nagymérvű az elnéptelenedés, hogy számítani lehet rá: Gyűrűfű után újabb zselici kisfalvakban is beszögezik az utolsó kaput a következő esztendőkben, miután az utolsó porta lakói is elköltöztek Nagyatádra, Barcsra, Babócsára, Kaposvárra, Komlóra vagy Pécsre. Bonyolult feladat ez a jelenkutatás, ha az utazó-kutatónak emlékei vannak, ha tapasztalatokat őriz s össze tudja vetni, mi történt és mi miért történt? Mert igaz, hogy a lakosság egynegyede él városban, harmincas években szuszogó éjféli vicinálissal érkezett a városkába Kosztolányi Dezső Esti Kornélja, aki a kihalt indóházat megpillantva, magában így szólt: — K.-ra legfeljebb azért utaznak az emberek, hogy főbelőjjék magukat... Nos, a mai Kaposvárra érkező utazó mindenekelőtt abban a megtiszteltetésben részesül, hogy az alig egy éve megnyitott Dorottya szálloda portása nem tekinti titkos merénylőnek, aki ki tudja, miféle felforgató szándékkal érkezett Somogyország szívébe. Furcsa dolog, de ezzel a modern szállodával egyszerre megváltozott Kaposvár légköre, sokkal urbánusabb lett tőle, mint az új lakótelepektől, gyáraktól és iskoláktól, mert egy város városi rangja elsősorban attól függ, hogyan tud vendéget fogadni. Kaposvár tehát vendégszerető és vendégfogadó város lett, amiben minden bizonnyal annak is része van, hogy a Magyarországra érkező nyári vendégsereg fele feltétlenül megfordul Somogy földjén s nem is kizárólag a Balaton-partján, hanem átlósan vág át az egész megyén, mi-SOMOGY A régi Magyarország térképén ez a közigazgatási terület volt az egyetlen, amelyhez a köznyelv nem a hivatalos megye — nem is a tekintetes vármegye — meghatározást, hanem az „ország” szót fűzte: Magyarország dunántúli felének déli fertályán terül el az a „Somogyország”, amelynek sorsa egészen sajátos módon tükrözi a magyar vidék állapotát, harminc évvel az ország felszabadulása után. Egy pillanatra meg is kell állnunk ennél a szegényességet és valamikor lekicsinylést kifejező és hangsúlyozó „vidék” kifejezésnél, amely lassan-lassan kikopik a szótárunkból, legalábbis a sértő élét, hangsúlyát veszti. Az a hajdanvolt Magyarország, amely harminc év alatt úgyszólván minden fölösleges régi terhétől megszabadult — akkor jóvátehetetlenül két részre oszlott: Budapestre és vidékre. Hogy miféle kétségbeejtő különbségek mutatkoztak Budapest és a „jó vidék” között, azt csak olyasvalaki tudja megérteni, aki élt abban a korban, saját bőrén tapasztalta, mit jelent fővárosi vagy vidéki embernek lenni, budapesti zajlásban vagy vidéki csöndben élni, hordozni a láthatatlan megkülönböztető jelvényt: vidéki pógár... A szép „magyar Provánsz”, a dombos, erdős, szarvasnevelő, szőlőérlelő Somogyország a legvidékebb vidék volt a régi Magyarországon. Olyan távolságban és mélységben élt, mintha másik bolygón épültek volna eldugott falvacskái. A harmincas években kényszerűségből Kaposvárra utazó, vidéki származású, de akkor már fővárosi hírlapírót a dombóvári átszállás után a vicinális piszkos fülkéjében a reménytelenség érzése szorította szíven s mindenféle kétségeken tépelődve nézett ki a vonat ablakán, amely szinte lakatlan tájon döcögött vele a megyeszékhely felé. Az utazgató újságíró már akkoriban, a harmincas években előszeretettel látogatta hazája jelesebb vidékeit; minden valamire való városban ismerősei és barátai éltek, akik házukban vendégül látták, poharába bort öntöttek s az újságíró jegyzetfüzetét megtöltötték helyi hírekkel, történetekkel, kalandokkal és anekdotákkal. Somogyország fővárosába az idő tájban mindig úgy toppant be a javíthatatlan kóborló, hogy senki sem várta, senki sem lengette feléje a kalapját, a szállodaportás pedig olyan gyanakvással fogadta és faggatta, mintha merénylőnek nézné az utazgató ifjú hírlapírót. Ebben az időben hirdette meg a város akkori polgármestere a „virágos Kaposvár” mozgalmat, arra buzdítva a lakosságot, hogy fogadjon szót „intelmének” ültessen mindenütt virágaltat, hadd emelkedjék ki az általános vidéki szürkeségből és egyhangúságból Kaposvár legalább azzal, hogy utcáit virágágyások szegélyezik. Valaki elhelyezte a „virágos Kaposvár” hírét a pesti sajtóban, az újságíró gazdája költői pillanatában olvasta a hírecskét és magához intve az ifjú hírlapírót, így rendelkezett: — Menjen le édes fiam, Kaposvárra, írja meg szépen azt a virágos várost. Beszéljen a polgármester úrral is. Abban az időben minden vidékre szóló riporteri megbízatás így kezdődött: menjen le........Le” kellett utazni Budapestről vidékre, akkor is, ha az a vidéki város történetesen a fővárostól északra, vagyis „felfelé” terült el. Az újságíró tehát „leutazott” Kaposvárra, jelentkezett a polgármester irodájában, de sohasem került a színe elé, csak egy üzenetet kapott a titkár útján: — A polgármester úr Öméltósága nem fogad hírlapírókat, de azt üzeni, nézzen körül a városban és írjon, amit akar. Mi maradt ebből a reménytelenül gőgös és halkan süllyedező Somogyországból, az éjszakai vicinálisokból, a virágos Kaposvárból, amelynek utcáira nem azért ültettek virágot, hogy mindenféle Pestről szalasztott, jöttment hírlapíró annak az ürügyén zaklathassa a nagy tekintélyű polgármestert? Somogyország történelmi elrekkenéséből annyi maradt, hogy manapság is ez a terület Magyarország legritkábban lakott területe, hatvan ember sem él egy négyzetkilométeren és a megye lakosságának alig egynegyede él városokban. Miféle örökség ez? A felszabadulás előtti félfeudális világ öröksége, amely Somogyot úgy kötötte gúzsba, mint a kótyagos dzsentriuralom a Nyírséget, a parasztnyomor a békés— csongrádi viharsarkot. Somogyország életmódjának mélységeit tükrözi az a néhány szám, amelyet az olvasó szíves engedelmével, éppen az olvasó jobb tájékozódása érdekében közlünk, mert egyébként nem vagyunk hívei a statisztikai adatokkal való dobálódzásnak. Elég annyi, hogy 1949- ben még a megye lakosságának 6,2 százaléka analfabéta volt? Hogy még a hatvanas években is nyolcezer fővel csökkent a lakosság száma s csak azután kezdett ismét növekedni, amikor a nagyarányú ipartelepítés úgyszólván fölszántotta Somogyország szűz területeit s olyan fordulatot is hozott, hogy a korábban álmosunalmas járási székhely: Nagyatád nagyközségből város lett s minden ezer nagyatádi illetőségű állampolgár közül 305 az iparban dolgozik? Azt a bizonyos örökséget, amelyet kénytelen, kelletlen emlegetni kell, hogy háttér álljon rendelkezésre a jelen bemutatásához — Somogyországban rendkívül nehéz volt felszámolni. E nehéz művelet jobbára már lezajlott, eredményei szembetűnőek és néhol aránytalanok. Somogy megye Balaton-partja Siófoktól Balatonszentgyörgyig, kora nyártól kora őszig zsúfolt üdülőterület, ahol százezrek üdülBarótí Qcza -Buffy Péter-'KrisicßAttila lavas» arai»,
