Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-10-25 / 22. szám
„EMBERI KORBA FOGUNK LÉPNI” Wigner Jenő 73 éves Az olasz Atomfizikai Elméleti Kutatóintézet Trieszttől néhány kilométerre a kecses tengerparti kiszögelésen a Miramaran van. A névadó kastély gyönyörű őspark közepén épült. A parkban állatkert, különleges ritka növényzet, egzotikus virágok. Ezzel a már szinte idillikus hangulattal sajátos kontrasztot alkot az út túlsó oldalán álló kutatóintézet szürke, minden dísz nélküli épülettömbje. A csupaüveg információs-fülkében a több nyelven is beszélő bájos informátornő még nem tudott tájékoztatást adni Wigner Jenő hollétéről. „Talán már úton van a professzor úr, bármelyik percben megérkezhet.” S igazat mondott, mert néhány perc múlva az előcsarnokba lépett egy igen egyszerű világosdrapp öltönyös férfi. Már ment volna az ülésterembe, mikor ráköszöntem és bemutatkoztam. A magyar S2Ó hallatán örömteli mosoly fénylett fel arcán. Csupa szívélyesség és csodálkozás volt. Kérdéseinkre szívesen, kedvességgel válaszolt. Néhány részlet az igen jellemző beszélgetésből. — Magyarországról indultam el és nagyon hálás vagyok sok mindenért, amit Magyarországon tapasztaltam és amiben Magyarországon részem volt. Különösen hálás vagyok az Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumnak, ami a Fasorban volt, és ahol olyan sokat tanultam. Nemcsak tudást, hanem emberi dolgokat is: az elkötelezettséget a tudomány, a tudás és a tanítás iránt. A tanítóim mind örültek, ha a tudásukat terjeszthették és átadhatták a diákoknak. És ez nagy-nagy hatással volt rám. Tudomásom szerint ebben az iskolában a tanárok jelentős része maga is foglalkozott kutatómunkával. — Igen. A tanárok jelentős része folytatott kutatómunkát; például Mikola Sándor egy igen kitűnő fizikakönyvet írt. Az a tanárom, akit leginkább szerettem és akitől legtöbbet tanultam, Rátz László volt. Borzasztó sokat tett azért, hogy felkeltse a gimnáziumok vagy középiskolák tanulóinak az érdeklődését a matematika iránt. Létrehozta a Középiskolai Matematikai Lapok-at. Könyveket írt olyan matematikai kérdésekről, amelyet elemi meggondolásokkal meg lehet oldani. Ma is megvannak nekem ezek a könyvek és ha kissé fáradt vagyok vagy nincs kedvem mást csinálni, előveszem őket és megpróbálom megoldani a feladatokat, amik bennük vannak. Professzor úr, ön munkája során intenzíven foglalkozik az atomenergia békés felhasználásának lehetőségével is. így a legilletékesebb, hogy válaszoljon: elmondhatjuk-e ma azt, hogy már az atomkorban élünk? — Kérem szépen, az energia kérdése fontos, de nem a legfontosabb emberi kérdés. Én véletlenül tudom, hogy Amerikában mennyi a nemzeti jövedelem, mekkora részét fordítják arra, hogy energiát hozzanak létre: a két százalékát. De ha elfogyna az energia, az nagy katasztrófa lenne. És ezért az atomenergia nagyon fontos. Óriási menynyiségű energia áll rendelkezésünkre. Egyszer kiszámítottam: ha az összes energiát, ami atomenergiában rendelkezésünkre áll, ma fölszabadítanók, a Föld hőmérséklete 100 000 fokra emelkedne. Hát ez azt mutatja, hogy sokáig lesz elég energiánk. Tehát az ön véleménye szerint az atomreaktorok építésével még nem léptünk be az atomkorba. — Én nem tudom, mit értenek „atomkoron”. Azt remélem, hogy egy emberi korba fogunk lépni, hogy mindig több lehetőség lesz az emberi értelem, az emberi érzelem, az emberi boldogság fokozására és kielégítésére. Ez az igazi probléma. Nagy tévedés azt hinni, hogy az anyagi javak a legfontosabbak az emberi életben. Az emberi boldogsághoz szellemi javakra is szükség van. Ha az ember egy szép kertben sétálhat, ha nézheti a csodaszép napvilágot, ha együtt lehet azzal, akit szeret, ha a gyermekei örömet adnak neki, ha a szüleit tisztelheti, ezek legalább olyan fontosak a boldogságához. Igaz, hogy élelem nélkül nem élhetünk. Igaz, hogy az energia nagyon megkönnyíti az életünket és elveszi némely gondunkat. De ez csak egy kis része annak, ami a boldogsághoz kell. Gyakran attól fél ma az eiiiber, főleg Amerikában: ha túl könnyű az élet, annak is megvannak a hátrányai, mert az ember nem tudja, mit kezdjen magával, milyen cél felé törekedjen. Hogy megkeressük a mindennapi kenyerünket a homlokunk verejtékével, ez szükséges és nehéz, de megvannak az előnyei is, mert tudjuk, hogy miért csináljuk. Vörösmarty írta: „Örökké a világ sem áll, de amíg áll és amíg él, ront, vagy javít, de nem henyél.” Ma túl sokat ront a világ; próbál javítani, de gyakran ez a javításra való próbálkozás is bajt okoz és inkább ront, mint javít. Igen szép és igen fontos az atomenergia. Ha azonban összehasonlítjuk azzal, ahogy az első energiánkat nyertük az első gőzgéppel, annak a jelentősége sokkal nagyobb volt, mert 0-ról 1-re emelt valamit. Most talán felemeljük 1-ről 5-re. De az 5 az 1-hez, az ötödik. Egy a nullához — az végtelen. Beszélgetésünket több mint 110 perces filmen rögzítettük, és Wigner Jenő filmen elmondott gondolatairól hónapok múlva is beszéltünk. Szerénységét és nagyságát egyszerre sugárzó kedves alakját sem a magyar televíziónézők sok százezres tábora, sem azok, akiknek megadatott a tisztesség, hogy személyesen is találkozhattak vele — soha nem fogjuk elfelejteni. November 17-én, hetvenharmadik születésnapján szerető tisztelettel köszöntik őt magyar pályatársai és a tudományt becsülő minden magyar ember. Kardos István a Magyar Televízió főmunkatársa Wigner Jenő (balról) és Kardos István Molnár Miklós felvétele Mózes Pál városi tanácselnök megnyitja a tárlatot. Mellette a művész, H. Kerecsényi Edit, múzeumigazgató és Rágyánszky Andrásné, a Magyarok Világszövetségének fő munkatársa A VILÁGJÁRÓ SZOBRÁSZ Beszámoló Ősze András nagykanizsai tárlatáról Anya gyermekével (Rézdomborítás) 1975. október 12-én Nagykanizsán, a Thury György Múzeum két földszinti kiállító helyiségében, már jóval a tárlat megnyitása előtt moccanni sem lehetett: minden talpalatnyi helyet megtöltöttek az érdeklődők: szerették volna megtudni, mire vitte ősze András, városuk szülötte, a hétgyermekes kanizsai kádármester legkisebb fia, aki a szobrászi hivatást választotta élete céljául. A művésznek Magyarországon legutóbb 1944-ben volt kiállítása. 1946 óta külföldön él. Bejárta a világ háromnegyed részét, közben tanítva s alkotva és a világ különböző fővárosaiban kevés olyan hivatalos múzeum és jelentősebb magángyűjtemény van, ahol ne találkozhatna a látogató ősze András szobraival, grafikáival. Csaknem száz szobor és grafika látható a két kiállítóhelyiségben. A művész szabadkozik: — Sajnos, nagyobb méretű műveimet nem tudtam magammal hozni: másfél-két méteres kő-, fa- és bronzszobraimat nem vették fel a repülőgépre. A kiállítás megnyitása előtt a Városi Zeneiskola tanárainak kamarazenekara Mozart és Vivaldi szerzeményeit játszotta. Mózes Pál, a Városi Tanács elnöke pedig meleg hangú beszédben köszöntötte Nagykanizsa művész fiát. Figyeltem a tárlat közönségét. A látvány nem szokványos, a vendégek nem tűnnek el felületes, futó körülpillantás után. Hoszszasan álldogálnak a nemesen egyszerű, szárnyaló, költői lendületet sugalló fa-, bronz- és gránitszobrok és szivárványszínű grafikák előtt. Először lassan körbejárják a tárlatot, majd vissza-visszatémek a legkedvesebbnek ítélt alkotások elé. Hogy megérthessék és szívükbe zárhassák őket. Megértem a vendégeket, ősze András alkotásaiból varázsos erő sugárzik. A bronz izzani kezd, a karton szinte lángra lobban s a gránit könnyezik (pl. Az igazság árvái című kompozíciója!), ahol a művész teremtő keze megérintette, életre bűvölte. E sorok íróját ősze András remek szobrai igézték meg legerősebben. Formai egyszerűség, anyagszerűség, tömörség jellemzi mindegyiket. A népes vendégsereg örömmel hallgatta Mózes Pál tanácselnök bejelentését: ősze András a városunkban bemutatott grafikai és kisplasztikái anyagát szülővárosának ajándékozta. A tárlat után Nagykanizsa vezetői felkérték a művészt: jövőre töltsön néhány hónapot Nagykanizsán és látogatása során készítsen egy szobortervet, amelyet bronzba öntve elhelyezhetnek a város valamelyik közterén. És ősze András megilletődött hangon felelte: — Boldog vagyok, örömmel fogadom el a megtisztelő meghívást. Irta és fényképezte: Hunyady József Szerelem (Faszobor) A művész prospektusát dedikálja A költő (Bronz) Az igazság árvái (Gránit) i