Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-10-11 / 21. szám
í ! IGAZBÓL A SZÉPET „Ki gondolkodik helyesen?” — tette fel egyszer a kérdést a magyar nyelv egyik legkimagaslóbb művelője, Illyés Gyula. Válaszát meg is adta rögtön ő maga: „Aki az igazat keresi.” Nem véletlenül került az ő mondása e kis gondolati „kocogás” élére. Illyés Gyula, aki a kétkezi emberek világos, tiszta 'beszédét hallotta elsőnek, ezt vitte magával fiatalkora 'kényszerű vándordíjára a magyar művészek Mekkájába, Ady Bakonyába, Párizsba is. A reménytelenséget hívta ki párviadalra, amikor magyar irodalomról, magyar költészetről beszélt, még a húszas években a francia literátoroknak. Nem hiszek a véletlenben: szükségszerű volt, hogy mintegy az Anyanyelvi Konferencia munkájának kéretlen igazolásául a Védnökség kibővített ülésével egy időben a világ egyik legtekintélyesebb irodalmi folyóirata, a Nouvelle Revue Frangaise augusztusi száma terjedelmének több mint egyharmadát a magyar irodalomnak szentelte. Akkor, amikor az egyetlen magyar renaissance király, Corvin Mátyás nyéki vadaskertiének a közelében álló Európa szállóban három világrészből gyűltek össze az anyanyelvűket még őrző magyarok. Koruk, foglalkozásuk szinte mellékes: mindannyian egyek abban, hogy örökségüket, gazdagságukat nem dobhatják el maguktól. Egyek abban is, hogy ezt az örökséget, a magyar nyelvet, a 'magyar kultúrát nem is tarthatják meg önzőén a maguk számára: tovább kell adniuk a szétszórtságban élő magyaroknak, a következő nemzedékeknek, sőt: meg kell szerettetniük a befogadó ország érdeklődőivel is. Hadd váljék valóra a költő-próféta, Ady Endre szava: „A magyarság szükség és érték az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Az emberi természet magától értetődő vonása, hogy mindenki igyekszik kitűnni valamivel. A magyar kisszámú nemzet, de túlélte több mint egy évezred viszontagságait, talán okult is belőle, így tudását, tapasztalatát, ötletgazdagságát átadhatja a világnak. Erre kötelezi a helsinki konferencia is: igyekeznünk kell a mindennapi élet, a tudomány, a kultúra eredményeit átadnunk egymásnak — világviszonylatban. Hamis romantika helyett pedig igazi néphagyományt. Sokan elcsodálkoznak talán, mennyi közös vonást lelhetnek e téren a legtávolabbi nemzetekével, akkor is, ha nyelvük alapvetően más. Folklórból nőttek ki a mai művészetek is. Jellegzetes vonásaikat a környezet alakította, de a gazdasági fejlődés alapján mindannyiban található egyegy közös mag, közös gondolat. Más a nyelv? Az összehasonlító nyelvészet segítségével ki-ki a saját nyelvének felépítését, fordulatait is jobban megérti. Más az éghajlat, más a növényzet? A mai gyors közlekedéssel a távolságok összezsugorodtak, a látás horizontja kiszélesedett. Ismeretlenekből ismerősök, barátok válnak, akik ismerik egymás gondjait, örömeit. Az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének sikerült közelebb hoznia egymáshoz a külföldön szétszórtan élő és az óhazabeli magyarságot. József Attila szavaival, elkezdtük „rendezni végre közös dolgainkat”. A folytatás fjedig rajtunk, akaratunkon, kitartásunkon múlik. Irigységgel, rosszindulattal, meg nem értéssel számolnunk kell mindenfelől, de megsértődnünk, visszavonulnunk akadályok előitt sem szabad, mert a konferencián, szerzett egyik barátom szavaival: a távollevőnek soha sincs igaza. Emeljük magasra inkább a fordított Bábel-tornyát, amelynek minden egyes felhúzott téglája a nyelvi, eszmei megértést építi. Földes Judit (Belgium) Köszöntjük Czóbel Bélát Czóbel Béla Kossuth-díjas festőművész a közelmúltban töltötte be 92. életévét. Ebből az alkalomból szeretettel köszöntjük és jó egészséget kívánunk neki. Gábor Viktor felvételei „HAZULRÓL HAZA...” Tükörfényesre mosott autók várakoznak a tisztára sepert udvarokon. Ünneplő ruhás emberek lépnek ki a napfényre a református templomból. A cukrászda előtt gyerekek fagylalt óznak, tálcaszám fogynak a tortaszeletek; viszik a vasárnapi ebédhez. A művelődési ház klubjában sós süteményeket és üdítő italokat hordanak az asztalokra, illatos kávé csorog a presszógépből. Csenger vendégeket vár, a kanadai Kossuth Betegsegélyző Egylet tagjait. Vajon mi hívta Szatmár e távoli szegletébe hazalátogató honfitársainkat? Hogyan „férhetett bele” ötnapos országjáró kőrútjukba egy csengeri kiruccanás is? Hiszen ez az öt és félezres nagyközség nem büszkélkedhet prospektusokba illő látnivalókkal. A csengeri utat egy öt évvel ezelőtti, szomorú emlékű esemény illesztette kanadai vendégeink programjába. 1970 májusában kiöntötték a Tiszántúl máskor oly szelíd, keskeny folyói, s az addig sosem látott áradat házakat sodort el, utakat tett tönkre, hatalmas termőterületekről mosta el a vetést. A Kossuth Betegsegélyző Egylet, amint hírét vette az árvíznek, gyűjtőakciót hirdetett. S a Magyar Vöröskeresztnek küldött öszszegből Csenger is részesült. ASzamosköz lakossága, Csenger, s a község vezetői nevében Szakács Gábor, tanácstitkár üdvözli a vendégeket. Meleg szavakkal köszöni meg a Kanadában élő honfitársak segítségét, amellyel annak idején hozzájárultak a vidék gyors újjáépítéséhez. Elmondja: centimétereken múlott, hogy Csenger községre nem tört rá a Szamos. Az emberfeletti munka a gátakon megóvta házait. A két szomszédos, kedvezőtlenebb fekvésű községet azonban az éjjelnappali küzdelem sem tudta megvédeni: Nagygécen és Komlódtótfalun 513 család otthona vált a víz martalékává. A jól szervezett mentésnek köszönhető, hogy emberéletben nem esett kár. A hajlék nélkül maradtak egy részének Csenger nyújtott menedéket, majd később kétszáz család itt talált új lakóhelyre, végleges otthonra is. őszre már állt a kétszáz új ház. Egyik hónapról a másikra nyolcszáz fővel gyarapodott Csenger lakossága. Hamarosan új üzletek nyíltak: bölcsőde, óvoda, iskola épült. S ma már az eddigi legnagyobb vízszintnél fél méterrel magasabb gát védi Csengert és környékét. Nézem messziről jött honfitársainkat, ahogyan az árvízi krónikát hallgatják: döbbenet és együttérzés ül tekintetükben. Csak akkor simulnak ki arcvonásaik, amikor az elbeszélés az ár elvonulásához ér. Elismerő fejbiccentések követik az országos összefogás, a gyors újjáépítés történetiét, s a felsorolást arról, hogy mi minden épült az árvíz óta eltelt öt év alatt. Amiről a szemek, az arcok vallottak, azt Forray József honfitársunk így öntötte szavakba: — Azért jöttünk haza, hazulról haza, hogy újra lássuk nemzetünk, hazánk — a szülőföld gyarapodását. Jómagam negyvennyolc éve élek Kanadában. Űtitársaim többsége is hosszú évtizedek óta. Mindannyiunk nevében mondom: a nemzetünkhöz való hűség hoz haza minket. Amióta itt vagyunk, sok emberrel 'beszélgettünk; munkájukról, életükről, gondjaikról, örömeikről. Miért érdeklődünk? Mert úgy érezzük, az ő ügyük a mi ügyünk is. A vendégek és a házigazdák koccintottak a vidék híres almapárlatával, majd körbejárták Csengernek azt az új kerületét, ahol a Komlódtótfaluról és Nagygécről idetelepült családok élnek. „Csenger—Újtelep” egyik lakosa, Antal Ferencné szíves invitálására körülnéztünk az egyik portán. Bekukkantottunk a tágas, komfortos ház ízlésesen berendezett szobáiba. — Itt minden új — mutatott körbe házigazdánk — csak egyetlen szekrényt sikerült megmentenünk, olyan hirtelen jött az ár. Számunkra új dolog a vízcsap is. A községi vízmű jóvoltából már nem kell kútra járnunk, mint azelőtt. Az új óvoda — „valóságos játékország” — nem ereszti a vendégeket. Hiába mondogatják: kifutunk az időből, ebédre Nyírbátorba, kell érnünk. Pereg a filmfelvevő, kattognak a fényképezőgépek. S marasztal a gyereknevelés örökké izgalmas témája is; mennyi, de mennyi beszélgetni való volna még a kedves óvónővel! Búcsú Csengertől, Csenger vezetőitől... Barátok köszöntek el egymástól. „Otthon jártunk” — mesélik majd Kanadában a Kossuth Betegsegélyző Egylet tagjai. „Itthon jártak” — így őrzik meg Csengerben a kanadai vendégek emlékét. „Mellettünk voltak a bajban — jó, hogy az örömünket is megoszthattuk velük.” Balázs István Találkozás. Elől Forray József Kanadából, vele szemben balról Jobbra Szakács Gábor, tanácstitkár, Mészáros Zoltán Kanadából és Nagy Miklós, a község egyik vezetője Látogatóban Antal Ferenc „Csenger Újtelepi” portáján Vendégeink az új óvoda előtt I