Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-09-13 / 19. szám

Frittmann Lászlóné:„Érezhető a változás” Tóth Magda: „BlZZUnk ŰZ Frittmann Lászlóné nem külföldről ér­kezett a Védnökség ülésére. Magyarorszá­gon él — de a külföldi magyar gyerekek sokat köszönhetnek neki. Tarikönyvíró és évről évre személyesen oktatja a kicsiket a Balaton melletti nyári táborokban. Nem érdektelen, vajon ő hogyan látja a ma­gyar nyelv tanításának helyzetét. — Volt alkalmam megfigyelni a kül­földi tanítást. Legutóbb például Ausztriá­ban jártam, s ha a tanítást magát nem is, de a tanítás eredményét saját szememmel mérhettem le. Azt hiszem, még a kívül­állók számára is érezhető a változás. Ez nem csupán abban mutatkozik meg, hogy több gyerek tud magyarul, jobban, alapo­sabban tanulnak meg magyarul, hanem abban is, hogy a magyar nyelvet tanítók helyzete is jobbá vált. Elismerik a mun­kájukat, a legtöbb helyen méltányolják, megbecsülik erőfeszítéseiket. — Mi a hasonlóság és mi a különbség az itthoni és a külföldi magyar tanítás­ban? — A hasonlóság kézenfekvő: idegen kö­zegben élő, más nyelvű gyerekeket kell magyarra tanítani. A magyar többnyire a második vagy harmadik nyelvük. A kü­lönbség már nem ennyire egyszerű. Lát­szólag csupán arról van szó, hogy itthon magyar környezetbe, magyar közegbe ke­rül a gyerek, tehát csupán azzal, hogy a Balaton partján van, játszik, gyerekekkel ismerkedik, már közelebb kerül a nyelv­hez. A valóságban azonban másról is szó van. Nemcsak a nyelvi közeg változik meg, a kulturális környezet is: a Balaton, az itthoni mondókák, játékok, az óhaza maga élőbbé teszi a megtanult nyelvet. — Ilyen szellemben írja a tankönyve­ket is? — Nem. A tankönyveknél egyetlen do­logra vigyázok: hogy mindenki számára érthető legyen. Ezek a tankönyvek mesz­­szire kerülnek. Nem biztos, hogy pedagó­gus kezébe. Lehet, hogy egy édesanya ve­szi kézbe, aki nem tanult pedagógiát, pszi­chológiát — csak egyszerűen magyarra szeretné tanítani kisgyerekét. Nekem te­hát úgy kell megírni a könyvet, úgy kell összeválogatni a szavakat, dalokat, mondó­­kákait, héja-hessentőket, hogy bármelyik édesanya játszva taníthasson belőlük. Ahogy az én édesanyám engem magyarra tanított gyermekkoromban. — Tehát elsősorban édesanyáknak írja könyveit? — Mint az egyik édesanya a másiknak. Bácskai János Ausztráliából, Melbourne­­ből érkezett a védnökség! ülésre. Felszóla­lását nagy figyelemmel fogadták majd minden ország küldöttei. — Hogyan látja ma a magyar nyelv ta­nításának helyzetét Ausztráliában? — A tapasztalataim eléggé általánosít­­haitóak. A II. Anyanyelvi Konferencia óta a Védnökség hatalmas munkát végzett: szervezett, tankönyveket adott ki. Ugyan­akkor meggyőződésem, hogy a magyarság­­tudat, a magyar nyelv sorsa nemcsak a tankönyvektől függ. A legfontosabb, hogy ezeknek a segédeszközöknek a birtokában mennyire tudjuk elérni a családokat, ho­gyan tudjuk népszerűvé tenni az anya­nyelvet. — Hogyan? — Erre sok lehetőség kínálkozik. Szüreti bálok, összejövetelek rendezésével, a régi Tóth Imréné Párizsból érkezett. Otthon kis iskolát szervezett a magyar nyelv ok­tatására — itthon, Budapesten a nyelv­­tanítás egyik legodaadöbb szószólója. — ön jelen volt a II. Anyanyelvi kon­ferencián. Véleménye szerint milyen hala­dás tapasztalható a magyar nyelv ügyé­ben? — Szombathelyen, a II. Anyanyelvi Konferencián annyi segítőkészséget, annyi önzetlenséget tapasztaltam, hogy amikor visszautaztunk, mindannyian úgy éreztük: bizonyítanunk kell. Meg kell mutatnunk, hogy érdemesek vagyunk a bizalomra, a segítségre. hagyományokat ébren tarthatjuk. S ha el­jönnek, akkor beszélgetnünk kell velük. Meg kell ismernünk a gondokat, és meg kell magyaráznunk az anyanyelvi kultúra fontosságát. — Sokan tudatosan tartják magukat tá­vol az ilyen összejövetelektől. — Én nem hiszek a „rossz magyar” le­gendákban. Azok, akik nem jó szemmel nézik a munkánkat, zömükben azok is jó szándékú magyarok, csak tévedtek. Té­vedtek és most makacsul ragaszkodnak té­vedésükhöz. Hiszek abban, hogy csak idő kérdése és megbizonyosodnak: a mi állás­pontunk a helyes. — Ennyire egyszerű volna? — Más réteg a fiatalok és más réteg a szülők. A szülők ellenállása talán tartó­­sabb. A fiatalok viszont manapság korán elszakadnak — ízlésben, érdeklődésben — a szülök nemzedékétől, önállóan akarják felfedezni a világot. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalokban egyszer fölmerül a kérdés: Honnan jöttem, milyen közösség, nemzet sarja vagyok? És erre a kérdésre nem a szülőktől vár választ, hanem önál­lóan akar véleményt formálni. Akár úgy, hogy Magyarországra utazik, és alaposan körülnéz, akár úgy, hogy olvas az óhazáról, Mindkettőhöz szükséges a magyar nyelv. Nekünk az a feladatunk, hogy ebben az önálló véleményformálásban segítsük őket — nyelvtudással, könyvekkel, dalokkal: egyszóval a magyar kultúrával. — Megfelel ennek a várakozásnak a Védnökség? — A Védnökség már bizonyított. Bizo­nyított a tankönyvekkel, bizonyított a nyelvi táborokkal és tanfolyamokkal. Bi­zonyított azzal, hogy őszintén, hátsó gon­dolatok nélkül támogatja a magyar nyel­vet, kultúrát ápoló munkánkat. Nem le­het most csak ülnünk és a sült galambot vámunk. Nekünk is tenni kell... Bácskai János: „Nemcsak tankönyvek...” édesanyákban!” / — S ez hogyan vált gyakorlattá? — Mindegyikünk továbblépett a maga területén. Én egy kis iskolát szerveztem — rossz a kifejezés, nem is iskola, klub inkább. Összejövünk, beszélgetünk, éneke­lünk, kis programokat szervezünk — mindezt magyarul. Természetesen akadtak, akik még ebben is meg akartak akadá­lyozni bennünket. Sok gáncsoskodást, aka­dékoskodást kellett legyőznünk. Voltak a munkánk ellenzői közt olyanok is, akik azért neveztek hazaárulónak bennünket, mert nem szakadtunk el a magyar kul­túra, a magyar nyelv otthonától: Magyar­­országtól. — ön szerint mi a soron következő lé­pés? Mit kell tennünk ezután? — Elsősorban szélesíteni kell a nyelv­­tanulást. Az ideális, persze, az volna, ha minden magyar származású gyermek meg­tanulna magyarul. Felmérhetetlen itt a család szerepe: elsősorban az édesanyáké. Hiszen az a szó, hogy „anyanyelv” már magában foglalja az édesanyákat is. Tu­lajdonképpen elkelne egy olyan könyv, amely nem tankönyv, hanem kis útmuta­tó: az édesanyák számára. Kis mondóká­­kat, dalokat tartalmazhatna, megjelölve, hogy a gyermek milyen életkorban, milyen módszerrel tanulhatja meg játszva ezeket. Bízzunk az édesanyákban — a magyar ak­kor válik második anyanyelvvé, ha ezt el­sősorban az anyák akarják! — Milyen szerepe lehet itt a népszerű­sítésnek? — Kell a jó „cégér”: rendezvények, ösz­­szejövetelek. De a legjobb iskola, a leg­jobb népszerűsítő mindig az édesanya ma­rad. Azt hiszem, hogy a magyarságtudat, a magyar nyelv továbbélése külföldön el­sősorban az édesanyák vállán nyugszik. Ezt a felelősségtudatot kellene elsősorban hangsúlyoznunk. — Tehát az iskolák szerepe másodlagos? — A legjobb iskola az otthon. Ott kap­ja meg a gyerek az alapot, az otthoni lég­körön múlik, hogy mire iskolába kerül a gyerek, valóban eredményesen tudja-e to­vábbfejleszteni magyar tudását. S. P. J.- igeragozás kirándulásról — Az valami csodálatos érzés, amikor az ember látja: ezt én csináltam, ezért én dolgoztam... — Szükség is van a munkánkra... — Utána, persze, rögtön megyünk a vízbe. És a tábor végén is van néhány nap nyaralás ... — Hogy milyen jó ez, azt akkor érzi az ember, amikor hazamegy, és meséli a srácoknak ... Igaz, azt sem könnyű ,megérteni, hogyan vállalhat va­laki — mit valaki, több százan! — olyan munkát, amely csak nehéz, de nem fizet: Itt még egyenes a széksor — Nem találnál nyári kereseti lehetőséget? — Számít ez a munka az egyetemi felvételnél? — Valóban önkéntes a jelentkezés? — Jó itt? És terítékre kerülnek ezért a tanév hétköznapjai, a tár­sadalmi munka fogalma, a fiatalok és öregek viszonya, az iskolák szigora — történetek, esetek, „sztorik”. Két világ, két életmód találkozik itt egymással, a Bala­­ton-parti fák alatt. Nem az újságcikkek, a hivatalos nyi­latkozatok stílusában, hanem a tizenévesek utánozhatat­­lanul őszinte lendületével. A beszélgetés közben néha megbotlik a nyelv, egy-egy ikesigével néha kis bonyodalom támad. Dolgozok. Dolgo­zom. Aztán megy tovább a társaűgás, a régi pesti böl­csesség szellemében: „az igét nemcsak hirdetni, ragozni is kell.” — Mennyi fizetést kaptok? Ez a kérdés szinte hidat vert a két széksor közé. Egymás megismerésének, egymás megértésének hídját. Sós Péter János Parázs vita — magyarul Gábor Viktor felvételei Fent: A székek már közelebb kerültek egymáshoz

Next

/
Oldalképek
Tartalom