Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-09-13 / 19. szám

SZÁNTÓ MIKLÓS

Gondolatok vita közben

II.

A Magyar Hírek nemrég megemlékezett Komáromy István, a négy évtizeden át Angliában élt üvegszobrász haláláról. Az idős művész, az utolsó években többször hazalátogatott — angol feleségével — akivel megismertette szülőhelyét, családját, ifjúkori barátait. Barangoltak az országban, szétnéztek az ismerős és ismeretlen tájakon. Megfordultak múzeumokban és műtermekben, a műemlékek sorsát magyarázva tárult fel az idegen kultúrán felnőtt házastárs előtt a magyar történelem.

Most, férje halála után Margaret asszony nem nyugodott bele abba, hogy a nemrég megismert és megszeretett földdel és néppel született friss kapcsolatok újra elenyésszenek. Legutóbbi levelében közölte a Magyar Hírek szerkesztőségével, hogy előfizetőként továbbra is olvasni szeretné a lapot; a Magyarok Világszövetségét pedig arra kérte, segítse őt a magyar nyelv elsajátításában, mert szeretné tartani a rokonságot, a barátságot. Esete nem elszigetelt és nem egyedi.

Típusában az előbbiekben leírt folyamat tömegméretekben ismétlődik a belgiumi, a franciaországi, vagy a skandináviai magyar egyesületek rendezvényein, amikor ugyanis a bevándorló magyarok, a befogadó országokban megismert házastársukkal együtt hallgatják, élvezik a Szülőföldről érkező magyar művészek bemutatóit; együtt utaznak Magyarországra és a házastársak részt vesznek a klubok nyelvtanfolyamain, hogy tolmács nélkül beszélgethessenek a magyarországi rokonsággal, eligazodjanak a magyar városokban, megértsék és kövessék a Magyar Hírek cikkeit. Margaret Komáromy vállalkozása annyiban különös és azért megrenditő, mert a veszteség okozta fájdalom és az emlékezés ösztönzésére férje halála után kezdi el a nyelvtanulást.

Nem szükséges halmozni a példákat, de ide kívánkozik egy másik tapasztalat is. Az egyik magyar egyesület volt főtitkára, a befogadó országban ismerkedett meg jelenlegi — spanyol származású — feleségével.

A házastársak egymással és a két gyerekkel csak angolul beszélgethettek. Amikor a hazalátogatás gondolata felmerült, eleve két országot jelentett a hajdani szülőföld: Spanyolországot és Magyarországot. A gyerekek anyanyelve spanyol. Az ebromenti nagyszülőkkel spanyolul, a budapesti nagymamával csak magyarul társaloghattak az unokák. Az idei nyáron két hetet Spanyol-honban, két hetet Magyarországon nyaraltak a gyerekek. Egyébként a feleség hűséges és nagyon tevékeny szervező társa volt férjének a magyar egyesületben.

Vagyis a befogadó országban élés egzisztenciális kényszere: megfelelő fokon elsajátítani az új nyelvet

és kultúrát, a napi munkához szükséges ismereteket, a szakkifejezéseket, mindez elsődleges feladat a bevándorló számára, de a folyamat nem egyoldalú. A régi otthonból hozott kultúra, az ott megszerzett szaktudás, az anyanyelv először eszköz az új tapasztalatok megszerzésére, híd az új tartalmak megértéséhez. Ezt a hidat nem bontják le, ezeket az ismereteket nem helyezik használaton kívül, amikor az új nyelv, a bevándorlók sajátjává vált. Ez a kultúra megmarad, mint menedék, mint többlet, és hatása átsugárzik a bevándorlóhoz legközelebb állókra. A régi kultúrát átadják a családnak, lefordítják és ebben a tolmácsolt formában gyönyörködteti az új környezet érdeklődő tagjait.

A nyelvi közvetítés esetleg másodlagos marad: a magyar népművészet, a képző- és építőművészet alkotásait tolmácsolás nélkül is élvezhetik az idegen anyanyelvű házastársak, rokonok és barátok. Az a tapasztalat, hogy a magyar zenét különösen szeretik.

A legutóbbi budapesti táncfesztiválon szerepelt és nagy sikert aratott a kölni Bokréta együttes. A fiúk, csaknem mind magyar származásúak, a lányok egy kislány kivételével — németek. Mozgásukban, ritmusukban meggyőző táncosokat láthatott a közönség. És nemcsak a magyar ruhák színessége és szépsége, az ismerős zene és tánctudás fedte el teljesen az idegen származást. A láthatóan önfeledt örömmel járt táncok magukkal ragadták a csoport minden tagját, sőt a szakértő nézőket is. És a többi tánccsoport szinte mindegyikében szerepeltek a befogadó „gazda-nemzet” fiataljai, akik magyar pajtásaikkal együtt vállalkoztak a sok gyakorlást, lemondást igénylő szereplésre, a hosszú útra, egy távoli ország tájaira; talán mert megszerettek valakit, vagy jólérezték magukat a fiatal magyarok közt, megérintette őket a népdalok szépsége, elragadta őket a táncok szilajsága, izgatta őket a szereplés öröme, a jó visszhang, a siker.

A következtetés tehát világos és egyszerű: a korszak jellegzetes vonásává válik a két- vagy többnyelvűség; a kultúrák hatnak egymásra, keverednek, széles és közös alapon. Ez a folyamat természetesen könnyebb az azonos nyelvcsaládból származók közt, vagy olyan országokban, amelyeknek államhatárain belül sok nemzetiség él, amelyekben különböző etnikus csoportok léteznek. Am a hagyományos európai nemzeteknél is — Angliában, Franciaországban és másutt is — tapasztalható, hogy magyar honfitársaink magukkal vitték a régi kultúrát; körülöttük átsugárzó társadalmi terek nyílnak, amelyeket áthat ennek a régi, ezeréves kultúrának, a magyar költészetnek, zenének, s táncoknak ritmusa, dallama, fénye és melege.

HAT ÉV ÉS EGY NAP

Harminc évvel ezelőtt, 1945. szeptember 2-án a Tokiói öbölben, a Missouri csatahajó fedélzetén a japán császári kormány képviselői, Sigemicu külügyminiszter és Umuzu tábornok, a vezérkar főnöke, aláírták a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmányt Ezzel hat esztendő és egy nap után véget ért a második világháború minden földrészen és minden tengeren.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Távol-Keleten nem hat évig, hanem tizennégy évig tartott a háború, hiszen a japán csapatok 1931-ben Mandzsúria lerohanásával, s a Mandzsukuo bábállam megteremtésével kezdték az agressziót Kína ellen, ami egyben az első lépés volt a hírhedt Tanakaterv, a távol-keleti japán hegemónia megvalósításának utján. Mandzsúriát és KoreáL a Kvantung hadsereg szállta meg, amely aztán 1939-ben támadást kísérelt meg Mongóliában, de a Halhin-Gol-i csatában súlyos —vereséget szenvedett a szovjet fegyveres erőktől. Ez jelentős mértékben hozzá járult ahhoz, hogy a japánok óvakodtak második frontot nyitni a Szovjetunió ellen a Távol-Keleten.

A japán támadás a második világháborúban, mint ismeretes 1941. december 7-én indult meg, amikor is a japán repülőgép-anyahajókról felfelszállt csaknem négyszáz repülőgép bombázta a Pearl Harbourban öszszevont amerikai csendes-óceáni flottát és azt gyakorlatilag harcképtelenné tette. A japán invázió kiterjedt egész Dél-Kelet-Ázsiára. A szárazföldi és tengeri egységek megszállták Burmát, Thaiföldet, Indokínát, Indonéziát, a Fülöp-szigeteket és a csendes-óceáni szigetvilágban, Japántól 6000 kilóméterre csapatokat tettek partra a Salamon-szigeteken, Űj Guineában és a MarshaU-szigeteken.

Az amerikai ellencsapás lényegében csak 1943-ban kezdett kibontakozni, de a „szigetről-szigetre ugrálás” stratégiája hosszadalmas hadműveletnek bizonyult. Így csák 1944 elejére számolták fel a japán külső védelmi vonalat és kezdték meg a támadást a belső vonal ellen. Az Egyesült Államok ekkorra már jelentős tengeri és légi fölényt harcolt ki, de a szívós ellenállás következtében, csak igen véres harcok sorozatával jutott közelebb az anyaországhoz.

Jaltában, 1945 februárjában, a szövetséges hatalmak megállapodtak a távol-keleti háború folytatásának és a japán imperializmus megsemmisítésének tervében is. Eszerint három hónappal Németország leverése után a Szovjetunió hadait üzen Japánnak. A potsdami tanácskozáson, július 24- én megegyeztek a Japán elleni közös stratégiában. Ezen a napon döntött Truman az első atombomba ledobásáról. Hirosimára augusztus 6-án zuhant az atombomba és a Távol-Keleten összevont szovjet fegyveres erők pontosan három hónappal a német fegyverletétel után, augusztus 9-én indultak támadásra a Kvantung hadsereg ellen.

A szovjet hadsereg győzelme megváltoztatta a katonai-politikai helyzetet a Távol-Keleten is, lehetővé tette, hogy a második világháború az angol-amerikai hadvezetőség által kitűzött határidőnél sokkal hamarabb érjen véget, és ezzel is sok százezer amerikai, angol, indiai, ausztráliai, kínai és más katona életét mentette meg.

Augusztus 8-ról 9-re virradó éjjel megkezdődött a világháború befejező szakasza: a szovjet csapatok a Mongol Köztársaság katonáival vállvetve csapást mértek a Kvantunghadseregre, amelyet csaknem másfél évtizeden keresztül a Szovjetunió megtámadására készítettek fel. Addigra ez az óriási hadsereg több mint, 1,2 millió katonát és tisztet, 5400 ágyút, körülbelül 1200 harckocsit és 1800 repülőgépet számlált. A tenger felől a japán hadiflotta támogatta. A japán vezérkar a Kvantunghadsereget legyőzhetetlennek tartotta.

Ám a szövetséges csapatok gyors előrenyomulása folytán még ugyanazon a napon, augusztus 9-én, csupán néhány órával később, Suzuki tengernagy, japán miniszterelnök a rendkívüli, zárt kabinetülésen beismerte, hogy a helyzet katasztrofális, és bejelentette: a háborút tovább folytatni lehetetlen. A további fejlemények: a japán hadsereg kapitulációja és a háborús bűnösök felelősségre vonása közismertek.

Most, harminc évvel a második világháború befejezése után a világ népei bizakodva tekinthetnek előre. A két világhatalom között fontos egyezmények születtek a részleges atomcsendről, a nukleáris fegyverek elterjedését akadályozó atomsorompóról, a tengerfenék atommentesítéséről, létrejött az első űr-kézfogás és jó kilátásokkal folynak a stratégiai támadó fegyverek korlátozását célzó SALT-tárgyalások is. A leszerelési bizottság előtt pedig már ott fekszik a közös szovjet—amerikai egyezménytervezet, amely megtiltja a természeti környezet katonai célokból történő átalakítását. Az enyhülési politika Európában történelmi állomáshoz érkezett. A nemzetközi közvélemény kötelessége őrködni az elért eredményeken és továbbfejleszteni a békés kibontakozási folyamatot.

Pethő Tibor

Megkezdődött az 1975/76-os tanév

(Bállá Demeter felvétele)

PEGGY. Angol barátom egy hétig utazgatott Magyarországon. Feljött elbúcsúzni és megkérdeztem tőle, miről fog beszélni, ha visszamegy Londonba. Így felelt: Peggyröl. Igyekeztem diszkréten mosolyogni és megmagyarázni, hogy nem a gáláns ügyeire gondoltam, hanem arra, hogy mit fog Magyarországról mondani. Peggyt — felelte kitartóan.

Amikor csodálkozásomat látta, megkérdezte, hogy én ismerem-e Peggyt? Mondtam, hogy nincs szerencsém, mire boldogan elárulta, hogy olyan magyar dologról világosit fel engem, amiről nem tudok. Peggy ugyanis nem lány, hanem kutyalemosószer. Hüledeztem és erre barátom megjegyezte, hogy ő is így tett és éppen ezért fog Peggyről beszélni. És hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának, elővette attasétáskájából Peggyt.

Peggy szép ,négyszögletes plasztikdoboz, olyasféle formája van, mint egy nagy dobókockának a libajátékban. Rajta van a keresztneve: Peggy, és a vezetékneve: Kutyalemosó szer. A használati utasítás elmondja, hogyan lehet ezzel boldoggá tenni a kutyákat. Barátom pedig azt mondta el, hogy sok minden olyat talált Magyarországon, amire a nyugati sajtótudósítások alapján nem számított. Ilyen a sok autó, a dugók Budapest utcáin, a nyaralók, víkendházak, társasüdülők, viszonylag olcsó vendéglői árak, a jól öltözött nők, de legjobban néhány jellemző apróság lepte meg. És ezek közül is elsősorban Peggy. Angol barátom sok mindenre következtetett Peggyböl. Először arra, hogy Magyarországon sok ember tart kutyát (elárultam neki, hogy csak Budapesten körülbelül 80 ezer eb van). Ez pedig nemcsak állatszeretetre, hanem bizonyos jómódra is utal. Még jobban tetszett neki az a tény, hogy egy szocialista állam vegyészeti gyárában gondolnak az állatbarátokra is, a kutyákra is és kutyalemosó szert állítanak elő.

„Egyébként — mondta angol barátom — tíz dobozzal vettem belőle, mert otthon van egy airdale terrierem, ott hasonló szert nem láttam, de ha van is, Peggy biztosan sokkal olcsóbb.”

OPERA. Az opera nem éppen nyári műfaj, a szabadtéri operaelőadások szerte az egész világon, Magyarországon a budapesti Margitszigeten, a szegedi Dóm téren és a szombathelyi Iseumban, nem annyira a zenerajongók igényeinek kielégítésére valók, hanem inkább az idegenforgalom céljait szolgálja, igaz, hogy a legnemesebb eszközökkel. Ha augusztus utolsó vasárnapján mégis az operáról írok, annak oka az, hogy a budapesti Operaház és az Erkel Színház, mint a világon mindenütt, a nyarat toborzásra használja fel. Meghirdeti jövő idénybeli programját, p lakútokat ragaszt ki és várja a bérletvásárlók jelentkezését. Idén sem várja hiába. Azt hiszem, nemcsak én, hanem még sok-sok zenebarát is felkapta a fejét, amikor azt olvasta az újságban, hogy augusztus végéig 60 000 bérlő jelentkezett.

Ilyen nagy számban inkább a futballmérkőzésekre szoktak kilátogatni. Persze, önmagában tiszteletreméltó szám, de különösen akkor érdemes rá felfigyelni, ha összehasonlításul hozzáolvassuk az elmúlt évék statisztikáját. öt évvel ezelőtt 37 500 bérlője volt az Operaháznak és az Erkel Színháznak. A megkétszereződött szám nemcsak azt jelenti, hogy nőtt a zenebarátok száma, hanem azt is, hogy megvastagodott a pénztárcájuk. A színház és az operajegy Magyarországon olyan olcsó, hogy külföldi barátaink viszszakérdezik: nincs-e tévedés. De mégis, a családok háztartásában ez nem első helyen szerepel. A növekedés azonban még ennél is többet jelent: Kodály Zoltán eszméjének győzedelmét. A nagy magyar muzsikus és zenepedagógus tanítási elvei most kerülnek át a gyakorlatba. Azok a fiatal házasok, akik most zsölly eb érletet váltanak az Operaházba, már az elemi iskolában megtanulták a zenét szeretni. A muzsika a vérükbe ivódott. Ez már az a nemzedék, amelyre érvényes Kodály Zoltán mondása. Amikor megkérdezték tőle, mikor kell elkezdeni zenével foglalkozni, azt felelte: kilenc hónappal a születés előtt...

3