Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-08-30 / 18. szám
EMLÉKEZETES TALÁLKOZÁS Részlet a Lánczos Kornéllal egy évvel ezelőtt készített és a televízióban sugárzott interjúból 1974 tavaszán a Magyar Televízió megbízásából 110 perces tévéinterjút készítettem Lánczos Kornéllal. A beszélgetésből idézünk fel töredékeket. A régi görög gondolkodókról és a fizika megközelítéséről így beszélt: — Az összes egzakt tudományok szükségszerűen visszanyúlnak a régi görög gondolathoz... Arkhimédész valami óriási dolgot fedezett fel, méghozzá spekulatív módon. Nevezetesen: az emberi szellem olyan, hogy logikus gondolkodás alapján képes valamit felfedezni, illetve megtalálni, ami megfelel a természetben található jelenségeknek. Ez óriási dolog!... A görögöknek volt egy szavuk: a »-kozmosz-«, ez azt jelenti, hogy »szép«. A kozmetika, a szépség tudománya. De a kozmosz a világegyetemet is jelentette. Ez rendkívüli gondolat; a szépség és a világegyetem között harmónia van. Az új- és legújabb kor óriásáról, Albert Einsteinről, mint a fizika megújítójárói, ezt mondta: — Ha egy mondattal kellene jellemezni az einsteini és az előtte való fizika közötti különbséget, így mondanám: a fizikában Einstein előtt azzal foglalkoztunk, hogy „ez így van”. Einstein azt mondta: „Éhnek így kell lennie.” Ez a különbség. Egy matematikai egyenlet kimondja: ez így van. Einstein megtalálja a bizonyítását; ennek így kell lennie... Ez a matematikai törvény tehát egy univerzális elv következménye. Einstein rendkívül szerény ember volt. És ő megengedhette magának ezt a szerénységet. Óriási egyéniség volt, s ezt ő maga is tudta, nem volt szükség semmiféle agresszivitásra, elismerték mindenütt. Látta, hogy az eredmények ellenére a problémák még nagyon nagyok. Newton azt mondta: „Még csak az elején vagyok, és a valóság nagy óceánja még előttem van: mi csak a tengerparton játszadozunk.” Az, amit Newton ilyen gyönyörűen kifejezett, Einsteinre is vonat-* kozik. Nem szerette a nagy publicitást. Ellene volt, mert túl nagy időt vett el tőle. Mindenki azt akarta, hogy tartson előadást, mindenki látni akarta, kezet fogni, vagy pár szót váltani vele. Ami az együttműködésünket illeti, mint munkatárs, rendkívül kellemes órákat töltöttem vele, és azt mondhatom, hogy az az év, amit mellette töltöttem, életemnek talán a legnagyobb élménye volt. Azért kerültünk ilyen közeli kapcsolatba egymással, mert tudományos világnézetünk harmóniában volt. Én szintén olyan kategóriákban gondolkodtam, mint Einstein, és ezáltal személyes jó barátom lett. Ügv dolgoztunk együtt, hogy én részben matematikus konzultánsként szerepeltem, azonkívül azon a problémán dolgoztam, ami engem érdekelt s amit szintén megbeszéltünk. Sok minden másról is beszélgettünk, éppen azért, mert megvolt köztünk a harmónia az alapvető kérdésekben és az alapvető világnézetben. Arra a kérdésre, hogy miképpen hatolt be a relativitás elmélete a magyar fizikába, így válaszolt: — A relativitás elve és a kvantummechanika elve, az egész modern fizika magyarországi elterjedése tulajdonképpen egy embernek köszönhető: Ortvay Rudolfnak, akit én nemcsak nagyon jól ismertem, de nagyon szerettem, és nagyon jó barátom is volt. öt tartom a legfontosabb egyéniségnek a magyar fizika fejlődése szempontjából... Nem volt különösebben produktív elme, nem voltak nagy felfedezései, de életcéljának tartotta, hogy támogassa és stimulálja az olyan tehetséges magyar embereket, akiktől valami tudományos eredményt remélt. Ilyen tekintetben nagy felfedező volt. Ha bárkiről megtudta, hogy van valami új ideája, mindjárt ezt mondta: kérem, ez nagyon érdekes, hát nézzük csak meg mit lehetne ezzel csinálni, aztán meghívta ezt az embert a kollokviumára, és a legnagyobb önzetlenséggel támogatta. Ha egy szóval jellemezném Ortvay tevékenységét és egyéniségét, azt mondanám: nobilis. Nemes jellem volt, akitől távol állt mindenféle irigység, intrika. Rendkívül sokat tett — többet, mint bárki más — a modem magyar fizika megalapításáért ... A tudomány divatjairól és a modernségről: — Vannak a tudományban modem „tendenciák”. Azt mondják például: „modem matematika”, „modem fizika”. Én nem így gondolom. A tudományt úgy látom, mint egy sok ezer évre visszanyúló fejlődést. Tisztességtelen kifejezésnek találom, hogy „modem”. Mi az, hogy modern? Persze, mi a jelenben élünk, de miért kellene olyan óriási súlyt helyezni arra, hogy éppen most élünk? A tudományt sokkal nagyobb történeti szemszögből látom és így a matematikát is nagyobb perspektívában. Olyan nyelven fejezem ki magam, amit úgy hívnak manapság, hogy „klasszikus matematika”... Például mi azt mondanánk ma Arkhimédésznek, hogy: „Nézd, kérlek, amit te csinálsz, az egy nagyszerű dolog. De amin te évekig spekuláltál, azt ma egy elsőéves egyetemi hallgató meg tudja oldani néhány perc alatt, mert van egy nagyszerű mechanizmusa, amibe »-beteszi fönn a kérdést, aztán megforgatja a fogantyút, és lent kijön a válasz«.” Azt mondja erre Arkhimédész: „Dehát nem élvezet az, hogy az ember gondolkozik? Eredmény vajon az, hogy az ember mechanizálja a tudományt? ...” Szerényen csak ennyit mondott életút járói: — Az egész életem valahogy kivételes volt. Azt szoktam mondani, volt egy „őrangyalom”, aki mindig úgy irányította az életemet, hogy minden jól sikerüljön. Ez már akkor így volt, amikor Magyarországon éltem, aztán Németországban, Amerikában is. Később pedig Írországban, és egészen a mai időkig minden sikerült nekem. Voltak lehetőségeim, amiket ki tudtam használni, és ez nem sok embernek jut osztályrészül. A nagy filozófus, Friedrich Nietzsche mondta egyszer az egyik művében: „Minden felfedezés véletlen dolga. De ez a véletlen csak nagyon kevés embernek jut osztályrészül.” Tényleg, minden felfedezésemben igen nagy része van a véletlennek. Azt, hogy miért kellett negyven évig dolgoznom egy elméleten, ahelyett, hogy már tíz vagy húsz év múlva eredményre jutottam volna, nem tudom megmagyarázni. De tegyük föl, egy évvel ezelőtt meghalok. Volt egy dolgo-Lánczos Kornél előadást tart zatom, ami egy évvel ezelőtt jelent meg, amely már tartalmazta a most elért eredményeimet, de egy nagyon homályos matematikai kifejtés alapján, ami nem volt eléggé bizonyító erejű. Tehát, ha én egy évvel ezelőtt meghaltam volna, akkor senki se törődött volna ezzel a dolgozattal. Kaptam volna egy pár különlenyomatot, kérdéseket mondjuk húsz embertől, de egészében semmi föltűnést nem keltett volna. Hogy miért most sikerült? Mindig az volt az elvem, ha az ember holtpontra jutott, akkor tegye félre a témát. Tegye félre és csináljon valami mást. Holtpontra jutottam, és írtam egy könyvet, összesen nyolc könyvem van — ez mutatja, hogy milyen sokszor jutottam holtpontra... 1974 júniusában Pestre látogatott. Megtisztelt azzal, hogy felkeresett otthonomban. Chagall-albumot hozott ajándékba. „Majd kigondolok néhány szép sort emlékül” — ígérte a dedikációt. Nem került sor rá. Csendes beszélgetésünk közben hirtelen rosszul lett. A gyors mentőorvosi, és ügyeletes orvosi segítség — amely háromszor is visszahozta a klinikai halál állapotából —, már tehetetlennek bizonyult. Halkan, szinte bocsánatkérően halt meg. Ránk hagyta tudásának gyümölcseit, bölcsességét, emberségét, amelyekből egy kis töredéket emlékezésül itt közzéteszünk. Kardos István a Magyar Televízió főmunkatársa Századunk első felére — akik átélték — mint két szörnyű háborúval terhes történelmi korszakra emlékeznek vissza. De a sötét évekből — mint az éjszakából a távoli csillagok — egy-egy nagy név ragyog elő. Az irodalom, a festészet, a zene egén föllelhető, s a múltból előcsillanó nevek bolygói közt a Léner-kvartett neve is ott fénylik. S ha valaki a Léner-kvartettre gondol, nyilván nem a háború meg a fasizmus rémségei szegődnek eszmetársításként e névhez, hanem ünneplő kritikák, tapsorkán a hangversenytermekben, és csodálatos Beethoven-koncertek emléke. Talán ezért lehetséges, hogy a nyolcvanegy éves Smilovits József, a világhírű Léner-kvartett még egyetlen élő tagja, amikor a múltról kérdezem, tündéri derűvel válaszolja: — Az életem maga volt a paradicsom. Smilovits József számára Európa nehéz esztendei a fölkészülés, a művészi kibontakozás és beteljesülés esztendei voltak, a nagy találkozások esztendei, Ravellel, Toscaninival, a folyamatos finomítás, csiszolás, a belső érlelés esztendei a nagy vonósnégyesek, főképpen a Beethovenopusok számára, melyekhez egy életen át a legmélyebben vonzódott. Így hát — mivel ezeket az esztendőket nem a vérrel és félelemmel sűrített valóságban, hanem egy kicsit a valóság fölötti régiókban, a zene közegében élte át — ezért mondhatja oly lefegyverző egyszerűséggel: — Az életem olyan volt, mint a paradicsomban... Persze, a zene elvont szféráiba is betört a valóság, már a „boldog békeidőkben” is. Fiatalon került az operaház zenekarába, ahol megbízták a szociális szempontok kedvezőbb feltételeinek kidolgozásával a zenekari tagok részére, s mert ezt valóban kiharcolja, Horthy bevonulása után kitessékelik az operaházból. De Smilovits József erről is képes mosolyogva beszélni, hiszen olyan operaházi igazgatókra emlékezhet vissza, mint Egisto Tango, aki — amikor a Fából faragott királyfit próbálták, s a még szokatlan művet a zenekar ér-Smilovits József Az életem maga volt a paradicsom BESZÉLGETÉS SMILOVITS JÓZSEFFEL, AZ EGYKORI LÉNER-KVARTETT TAGJÁVAL tétlenül játszotta — hozzá, meg Hartmann Imréhez külön odament, s melegen megdicsérte őket. — Pedig akkor még csak az ötödik pultnál ültünk — emlékszik mosolyogva. Aztán már az ötödik pultnál sem, hiszen „kitették a szűrét”. De hamarosan olyan rangot vívott ki, hogy nem számított többé, „hányadik pultnál” ül. E rang felbecsüléséhez nem volt szükség jelzőkre, elég volt e név: Lénerkvartett. Hogyan született a világhír? — Négy különböző karakter s négy különböző hangszer kivételesen szerencsés találkozásából — feleli, s nagy szeretettel emlékszik a vonósnégyes egykori tagjaira: Léner Jenőre, Hartmann Imrére, Roth Sándorra, akiket — mint mondja sohasem szerződés, hanem sokkal több: a közös művészi célkitűzés kötött össze egymással. Elsőként Ravel írta meg róluk, hogy együttesük a világ legjobb kvartettje. Aldous Huxley a Beethoven op. 131 előadásáról egész kis tanulmányban emlékezett meg. A világhírű Columbia hanglemezcég százszámra készített felvételeket a Léner-kvartett-tel. Lemezeik, s ők maguk is, bejárták az egész világot. — De 1940-ig minden esztendőben, minden turné után hazajöttünk, mert úgy éreztük — akárcsak Anteus —, az anyaföldből, a szülőföldből kell mindig újra erőt merítenünk. Aztán egyszercsak megszakadt az anteusi kapcsolat a szülőfölddel. Dél-Amerikában jártak, amikor a „második világháború megakadályozta, hogy visszatérj-éftek ’ Európába. Közben, 1943-ban meghalt a vonósnégyes névadója s első hegedűse, Léner Jenő. Új művészekkel léptek szö-V í.‘ i ■ ' ■ Pogány ö. Gábor (bal oldalt), a Nemzeti Galéria főigazgatója megköszöni a nagy értékű ajándékot, Munkácsy: Zálogház című festményének egyik változatát, amelyet Smilovits József felesége, Domáth Piroska adományozott a Galériának vétségre, Ruvalkabo, egy nagyszerű mexikói művész játszott velük néhány évig, majd Fröhlich, egy zseniális német virtuóz. Smilovits József végleg letelepedett Mexikóban, s magábafogadta annak a világnak a művészetét, amely otthona lett: szenvedélyesen gyűjtötte az azték, a prekolumbin kultúra fantasztikus maradványait, s a mexikói kultúra élő nagyjaihoz — nyugodtan mondhatjuk: óriásaihoz — baráti szálak fűzték. Diego Riverával, Siqueirossal beszélgetett zenéről, festészetről, s arról, hogyan találkozhatnak a földgolyó különböző részeiről származó emberek humanista törekvései. Az élőké, s a már eltávozottaké, akik műveikben vannak jelen. Például, amikor Smilovits József felesége a XIX. század nagy magyar festőinek ott föllelhető műveiből rendezett kiállítást, az újságok elragadtatva számoltak be a távoli Magyarország számukra addig ismeretlen művészeiről, s alkotásaikról. Smilovits József tulajdonában van néhány remekmű, a többi közt Munkácsy Zálogház című híres festményének — nem is vázlata, inkább — egyik előzetes változata. Hiszen a kép tökéletesen kidolgozott, s ha valamiben eltér a közismert végleges festménytől, nos, az talán még izgalmasabbá teszi. — Ugyanis erre a képre Munkácsy önmagát is ráfestette — meséli SmilovSts József. — Mint borús szemlélő dől a zálogház falához. S egy szögletben meghúzódik Reményi, a kor világhírű hegedűművésze is, s egy újságpapírba csomagolva szorítja magához hangszerét. — Ezt a képet, nemrég elhunyt feleségem kívánságára, a budapesti Nemzeti Galériának adom. Reményi újságpapírba csomagolt hegedűjétől úgyis mindig összeszorult a szívem. És a saját hegedűje? Életpályájának hű társa, az Amati? Erre a kérdésre a fejét rázza, s az állandónak vélt derű eltűnik az arcáról. A „paradicsomi” múltat, a kvartettet, a feleségét, fájdalmas varázsként idézné fel ä hegedű/ Húrjait egyre ritkábban meri megérinteni. Soós Magda Egy régi találkozás Magyarországon: (balról jobbra) Beö-‘ thy Ottó, a Magyarok Világszövetségének volt főtitkára, Smilovits József és az azóta elhunyt Szigeti József hegedűművész ifj. Novotta Ferenc felvételei
