Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-01 / 3. szám
A vár Novotta Ferenc reprodukciói Jaésetében Redő Ferenc kiállítását azon a napon néztem meg, amelyen — majdnem bezárták. Aztán mégsem zárták be: meghosszabbították. Talán a műfaj ritkasága vonzza a képzőművészet iránt érdeklődőket? Redő ugyanis a gobelin faliképek művésze. A műfaj a XV. században élt Gobelin Gilles francia fonalfestő nevéről kapta a nevét. S valahogyan — ha az ember végigsétál a Louvre vagy az Ermitázs gobelin-folyosóin, az apró öltések millióiból színpompás egésszé formált történelmi tablók, vagy biblikus tárgyú falikárpitok közt, az az érzése, hogy e műfaj szorosan kötődik a legnemesebben értelmezett kézművesség időszakához. Nehéz elképzelni e magasrendű „türelemjátékot", mint rohanó korunk művészetét. De amikor megismerem Redő Ferenc gobelinjeit, úgy érzem, nem a műfaj ritkasága vonzza az embereket, hanem a művészi erő, szépség, humor, játékosság és a mélységes humanizmus, amelynek Redőnél a gobelin a kifejezési eszköze, ö maga ad magyarázatot rá, hogyan került a festészettel kezdett pálya után immár tizenhét éve a szőtt képek, a képszövés igézetébe. — Már festő koromban foglalkoztatott a rajz és szín különválasztásának problémája. Végeredményben persze a kettőnek szerves egységgé kell öszszeolvadnia, de a megvalósítás folyamatában engem — miközben a csodálatos, finom rajzú Breughel-képek lebegtek előttem — az érdekelt, hogyan foglalkozhatnék a rajzzal és színnel külön, s mégis egymással szoros összefüggésben. Nos, a gobelinkészítésnek éppen ez a feltétele: megrajzolni egy képet, aztán szinte milliméterekre kiválasztani a színeket. Ami a dolog eszmei oldalát illeti, úgy érzem — és ez persze minden műfajra érvényes, amely a maga sajátos nyelvén beszél — a gobelin sajátossága, hogy lehetővé teszi a fantázia szabad játékát; a realista mondanivaló számára is megengedi a stilizált fogalmazást. Nézze, ha én ezt a figurát három fejjel terveztem volna, akkor sem ütközne meg rajta senki. Tizenhárom négyzetméteres színpompás falikárpit, körös-körül a technikai forradalom jelképei s a hatalmas kompozíció közepén — térdelő alak, egyik kezében gömb, a másikban kocka. Az egyiptomi művészet óta hagyományos mérlegelőfigura — az igazság, törvényesség szimbóluma — itt tágabb, átfogóbb jelentéssel, az emberiség sorsdöntő kérdéseit mérlegelve tartja kezében mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az ember teremtett, s amelyekről az embernek kell eldöntenie, mire használja fel. Nehéz lenne ettől, a méretre monumentális, eszmeileg szuggesztív alkotástól elszakadni, ha nem vonzana a többi: a legváltozatosabb tartalmú, hangulatú képek, amelyeknek szövési módja szellemesen simul a témához. A népi tárgyúak — a paraszti életet, falusi figurákat ábrázolók — egyszerűbb technikával készültek: az egyik például a „posztószél tarisznyák” technikájával, vagyis a maradék csíkokból szőtt tarisznyákra emlékeztető sokszínű anyagból bontakozik ki a „Kutyás ember” humoros figurája. Bölcs irónia, játékos melegség árad a pletykás asszonyok, a virágot szagoló falusi lányok gazdag, vidám színeiből. Az anyag varuílásának, a művészi leleménynek egyik csodálatos példája a „Mikrokozmosz — Makrokozmosz” címil kompozíció. — A Makrokozmosz ábrái, jelképei szándékoltan durva anyagból vannak — mondja a művész —, natúrgyapjúból, ahogy a rackáról lejön. De látja, ennek ellentéteként, a sejthez és a sejten belüli élethez a legfinomabb gyapjút, sőt selyemszálat alkalmaztam. Átmeneti oldódást s pihenést kínálnak a kisebb, könnyebbe n áttekinthető alkotások, de ezeknél is mennyi rejtett finomságot lehet megfigyelni: a „Röpülj hajóm” című szövött kép alapanyaga maga a hullámzó tenger, amelyen leheletfinom hímzéssel jelenik meg a hajó: könnyűségében csakugyan repülni, tovalebegni látszik. Magával ragadó, hogy textilben, szövésben milyen modem gondolatok foganhatnak, s hogy a világról mennyi újat lehet elmondani „gobelinül”. Külön termet tölt meg a „Négy évszak”. Négy összefüggő, de egyenként és önmagában is teljes és szépséges falikárpit: a lágy tónusú Tavasz, a harsány Nyár, a színekben tobzódó ősz és a tündéri Tél, amely a művész számára oly közeli és rokon Breughelekre emlékeztet. És amint járkálok egyik képtől a másikig, mindinkább megértem, miért volt szükségszerű e kiállítás meghosszabbítása. Mert — bár a képzőművészet térbeli művészet —• ahhoz, hogy ezeket a műveket ne csak megnézzük, hanem megismerjük — idő kell. Soós Magda RIPSZÁM HENRIK TÁRLATÁN Az 1910-es év egy huszonkét éves fiatalembernek szívdobogtató elismerést hozott. Épphogy befejezte tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán, és már is egy rangos tárlaton, a Műcsarnok ötvenéves jubileumi kiállításán mutatkozhatott be. Ripszám Henrik Mrs. Martin Luther King portréján dolgozik S hat és fél évtized után a színhely: Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítóterme, Budapest, 1974. decembere. Ismét Budapesten állít ki az immár nyolcvanöt éves Ripszám Henrik. Angliából érkezett, ahol 1927-ben telepedett le. A kiállítóteremben az ősz mester készségesen vállalkozik a tárlatvezetésre. Fiastockholmi olimpiára. Gyaloglásban és marathoni futásban képviseli Magyarországot. Kiállít a Nemzeti Szalon tárlatain, villák, templomok, kávéházak díszítésén dolgozik, és textiltervezőként is megismerik a nevét. Világháború. A hétéves hadifogság is tanulmányút a művész számára: új színek, új formák, új emberek. A Szibériai burját című kép előtt állunk. — A burjátok a befagyott folyón szállították föl az árut karavánjainkkal. Észrevettem, hogy milyen törékeny, szép kezük van. Ezért ábrázóltam úgy egyiküket ezen a képen, hogy valami tárgyat tart elegáns, hosszú ujjaival. Szibériai szőnyegtervek. A papírlapok szélei barnára pörkölődtek; a láng megtorpant a színek, a minták keleti kavargása előtt. Barnán rojtozottak a Japán színészek ívei is. (A művész és angol felesége a világkörüli nászút során jutott el Japánba.) — Hitler fölégette a házamat, műtermemet. Odalett huszonöt év termése. Jobbára csak az maradt meg, amit kötegekben tároltam. Ezeknek a képeknek csak a széleit érte a tűz. — Mementók, amelyek percekig fogva tartanak, drámák vagy csak egy játékos ötlet, egy arc, egy mozdulat bronzba öntve, domborítva. Zömmel az utóbbi húsz év alkotásai. Fájdalmasan kiáltó ajkak, a bordák ívei alatt felsejlenek a zsigerek, ökölbe szorított kéz lendül, az elszántság, a végsőkig kitartás jelképeként. A szobor egy pályázatra készült, az ismeretlen politikai foglyot örökíti meg. Csavargó — relief. Torzonborz öregember burkolja szakállába borízű mosolyát. — Bent voltunk Londonban a felesér gemmel, ő valamit intézett, én az autóban vártam rá és ott ettem néhány falatot. A szemközti kapualjban egy öreg csavargó ült a földön és evett. Gyorsan lerajzoltam ebédlőtársamat. öt láthatja itt, bronzban. A tárlaton (MTI felv.) talos hévvel és kitűnő magyarsággal beszél művei születéséről, közben saját életéről is, hisz mindenkor a képzőművész szemével látta világunkat, mindig a megörökíteni valót kereste és keresi. A feketében, lilában, zöldben játszó ég alatt fatornyos templom sötétlik: Alkony Kőrösfőtt — pasztelkép 1913-ból. — Hátizsákkal, gyalogszerrel barangoltam be az egész országot. így jutottam el Erdélybe is — emlékezik a mester. — Gyalogosan egészen Erdélyig? — Ügy bizony! Persze ehhez tudnia kell, hogy nem voltam minden edzettség híján. Apámat követve én is sportember lettem. Az idősebbek még emlékeznek apámra, a nagyszakállas Ripszám bácsira. Képzelje, amikor megnyertem a magyar gyaloglóbajnokságot, ő ötvenévesen még harmadik volt! Az apai „örökség” révén kijut az 1912-es Mrs. Martin Luther King portréja. Zöldpatinás, filigrán bronztestével indiai istenszobrot idéz. Tekintetében a mártír özvegyének fájdalma, méltósága. Óvóvédő öleléssel rejti ölébe gyermekét. Elismerő sorokkal telik a vendégkönyv, s akik a kiállításon érik a mestert, egy katalógusra kérnek autogrammot. Közben Londonban két fiatal iparművészünk járja a műtermeket, a hírneves múzeumokat, ók az elsők, akik Ripszám Henrik alapítványa jóvoltából angliai tanulmányúton gazdagíthatják tudásukat. „Alapítványom kései hála szülőhazámnak azért, hogy mint szegény sorú gyerek ingyen tanulhattam.” Távol a hazától ötven éve... mégis mindvégig honfitársi közelségben. Balázs István Az 1974. évben Nemzetközi Zenei Versenyeken dijat nyert fiatal művészek gálaesten léptek fel a Zeneakadémia nagytermében. Képűnkön balról jobbra: Gáti István, Schiff András, Medveczky Adám, Csengery Adrienne, Polgár László, Miller Lajos Mezey Béla felv.
